A 70-es évek első és utolsó magyar íróperének egykori vádlottjától tudható, mennyire sajnálta évekkel később, hogy a sokszorosított kézirat által elkövetett izgatás vádja ellen nem a vád elemi jogszerűségének kétségbe vonásával válaszolt, hanem azzal, hogy vitatta a sokszorosítás, illetve az izgatás fennállásának tényét. Akkori védekezése – párosulva a nemzetközi tiltakozással és a vádlók ügyetlenségével – végül is félsikert eredményezett: csak enyhe büntetést kapott, azt is felfüggesztve. Kérdéses viszont, hogy mire ment volna későbbi őszintébb, már csakis az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatára alapozott álláspontjával. Aligha úszta volna meg ennyivel; ráadásul még többen nézték volna hülyének. Mármint a „normális” zöm részéről.
Egy B. I. Zukkermann nevű moszkvai matematikus a hetvenes évek végén hadat üzent a szovjet nemzetközi postahivatalnak három, gyanús körülmények között „elveszett”, Angliába írt ajánlott levele miatt, hogy a nemzetközi Postai Konvenció értelmében értük járó 22 rubel 5 kopejkát megkapja. A hadjáratot Zukkermann a szovjet törvények legszigorúbb betartásával, peres úton folytatta. A pénzét sohasem kapta meg, mégis sikerrel járt: a maga szerény eszközeivel látványos bizonyságát adta annak, amit mindenki tudott, de senki sem szeretett demonstrálni. Hogy – többek között – a szovjet igazságszolgáltatás apparátusa is hazugságszolgáltatásra van berendezve mindenestül.
Zukkermann-nal egyébként azt a Zsoresz Medvegyevet hozta össze a sorsa, akit hasonló tevékenységéért elbocsátottak tudományos osztályvezetői állásából, nem sokkal később pedig elmegyógyintézetbe zártak. A diliházból csak nagy hírű testvére, Roj és a nemzetközi tudományos közvélemény nyomására szabadult, hogy végül külföldre száműzzék, mint annyi más sors- és kortársát, akit megölni vagy hülyére sokkolni – sajna – immár nemigen lehetett.
A szovjet levélcenzúrát illető nyomozásának történetét Zsoresz Medvegyev igen élvezetes, hol kriminek, hol meg gogoli szatírának vagy épp kafkai abszurdnak beillő könyvben írta meg. A könyv címe a világ legdemokratikusabb alkotmányából idéz: A levelezés titkosságát a törvény garantálja. A könyv a hetvenes évek Nyugat-Európájának egyik emberjogi bestsellere volt, és annak a kristálytiszta logikájú „nyomozásnak” a történetét rakja össze alig gunyoros, finom derűvel, melynek eredményeképpen cáfolhatatlan bizonyítékot kapunk: a Szovjetunióban minden egyes Nyugatról érkező, illetve Nyugatra menő levelet cenzúráznak, vagy legalábbis cenzúráztak a hatvanas–hetvenes években. Medvegyev végül még azt is kideríti, melyik épületnek mely emeletein, miféle nyelvi szekciókban folyik e dicső munka.
Zsoresz Medvegyev könyve itt és ma talán nem igazán kurrens cikk. Talán még most, a „magyar Watergate-ügy” kirobbanásának napjaiban sem. Elvégre tudjuk, megszoktuk azt, ami ezúttal – negyven év óta először – ország-világ előtt is bebizonyosodik. (Már persze, ha felülkerekedhet végre a bizonyosságok, a tények, a jogszerűség logikája a „feladatvégrehajtók” elvtársi logikáján.) A „magyar Watergate”, sajnos, nem szenzáció, hiszen senkit sem lep meg. Közhely. A kutya ugat, a béem lehallgat.
Ebben a Medvegyev-könyvben nincs vér, nincs lágerpokol, nincsenek borzalmak. Ez a könyv épp derűs tárgyilagosságával borzongat.
Sok évvel ezelőtt, kéziratos formában, mint szamizdatot olvasni mindenesetre borzongató élvezet volt. Tény, hogy a fordító, Kenedi János sikeresen követte el az izgatás bűntettét azzal, hogy lefordította és terjesztette, engem legalábbis sikerült felizgatnia vele.
Nem tudom, okozhat-e még ez a mostani, Európa-kiadású változat hasonló izgalmakat. Talán nem. De ennél esetleg fontosabb, hogy igazi könyv lett belőle magyarul is.
A szamizdat normális dolog volt a tegnapi levélbontogató, agyakat ellenőrző, lelkeket hasogató, abnormális világban, amelynek logikája szerint a Zukkermann-, Medvegyev-féle törvénytisztelő emberek diliházba való őrülteknek számítottak. De ha a helyükre zökkennek a dolgok, ha lelepleződik a Nagy Hazugság, akkor már úgy helyes, ha a közlésre szánt kézirat is oda kerül, ahová való. A nyomdába, a könyvesboltba.
És félénken bár, de remélni kezdem, hogy a gyerekeim gyerekei már az anyatejjel is ezt a logikát szívják magukba. S hogy nem is értik majd, mi abban a szóra érdemes, hogy a törvény azért van, hogy igazodjanak hozzá, a könyv pedig azért, hogy olvassák.
- Kultúra [6]