Skip to main content

Barna Imre

Barna Imre: Történelem, személyesség, szabadság


Tegyük fel, hogy a neves középkorkutató egyetemi tanár több mint negyedszázad során írt válogatott esszéit közzétevő új kötet bemutatására a kiadó a szerző nagyon régi és nagyon közeli barátját kéri fel. Átlagos esetben a régi és közeli barátnak három lehetősége van.

1. Nemet mond a felkérésre. Ugyan miféle objektív megközelítést kaphat a közönség egy régi és közeli, tehát nyilván elfogult baráttól? Egy bemutató nem a kritika fóruma ugyan, hanem a méltatásé, de a méltatás is csak akkor értékes igazán, ha a méltató akár rosszat is mondhatna, de hiába, képtelen rá…

2.




Barna Imre: Flaccus, öreg csont


„Carpe diem!” – idézi a haldokló Petri a máris „múlt” huszadik század legvégén Horatiust. A biztatás, hogy „éljünk egyik napról a másikra”, keserűen csúfondáros, persze. Nemcsak azért, mert haldokló mondja. Igyekszik ő nem haldokolni (éldekelni), „amíg lehet”. „Mint ínyenc a húsos cubákokat / – csontig lerágom végnapjaimat” – írja ugyanő utolsó kötetében néhány lappal, verssel, végnappal később. Hanem azért is, mert Petri egy keserves Duna-parafrázis végén lyukad ki ide, és ezzel zárja: „Jövő nincs”.

Barna Imre: 1983


Uram, ez az éved is de furcsa!
Úgy látszik, rosszul böjtölünk.
(Füst Milán)

„Egyre magánérdekűbb a naplóm. Nem az vagyok már, aki néhány éve voltam. A Napló sem az, ami volt. Búcsúzom tőle. Csókolom, jó napot, szevasztok! – írtam 1982. november 1-jén. Kézzel, ha jól emlékszem. Mindenesetre három példányban; a három példányt pedig az előző anyagokhoz igazított számozással egy nagy, kapcsos dossziéba fűztem, hogy azután majd kellő időben a másod- és harmadpéldányt is egy második, illetve harmadik dossziéba kapcsolja az arra illetékes.




Barna Imre: Problémás a helyzetem


Ha ma sem volt az ajtón üzenet,
de várom, hogy csöngessenek,
ha problémás a helyzetem,
valaki törődik velem.

Mindenre rálegyint, rummal itat,
hogy ne gyötörjön semmi gondolat,
ha attól félek, elmegy az eszem:
valaki törődik velem.

Ha másokból sok van, s belőlem egy,
ha a játék nem babra megy,
segít: hadd legyek jelentéktelen.
Valaki törődik velem.

Ha vésztjósló szelek süvítenek,
hát vacoghatok és remeghetek:
foglalkoztatnak. Jó nekem. Hiszen
valaki törődik velem.

1983






















Barna Imre: Tegnapután


Budapesti vagyok.

Sokáig el tudták hitetni velem – nem ezek, hanem még azok , hogy ez baj. Hogy aki pesti, az más.

Nemcsak mint észak-fok, titok, idegenség, hanem úgy is, hogy… hogy nem igazi. Hogy nem tanyasi gyerek, és nem is párizsi diákvezér vagy latin-amerikai forradalmár.

Én mindig is szerettem Budapestet, de – ahogy magamat – sokáig Budapestet sem tartottam igazinak. Ezt az eklektikus várost?!…

Naná, hogy ez meg egy szitokszó volt: hogy eklektikus.

Aztán felnő valahogy az ember.










Barna Imre: Mittel-izé

Tárca


A tulaj nyilván Giovanni Maier. Vagy Bruno Cosulich. És nyilván szlovén az anyanyelve. (Vagy olasz. Vagy horvát stb. Mindegy.) Hórihorgas, görbe hátú, esetlenül – mondjuk, olyan németesen – szögletes mozgású. Na de ide hajol, oda hajol, minden asztal mellett megáll, kérdez, hogy mindjárt felelhessen és magyarázhasson, hosszan, harsányan, olaszosan. És közben kaszál a hosszú keze-lába.

(Egy kicsit Claudio is olyan, mint ez a pincér. Németesen fiús és esetlen, olaszosan kitárulkozó. A felesége rákos, én ebbe beleőrülnék.


Barna Imre: „Isten ujja a celluloidon”

Forgács Péterrel beszélget Barna Imre


Régóta ismerlek, Péter, idestova fél emberöltőnyi idő óta, de jó sokáig nem tudtam volna mit felelni, csak úgy kapásból rávágni, ha megkérdezik tőlem, hogy ki vagy te, és mit csinálsz. Annyi mindennel foglalkoztál, jártál a Képzőre, láttam tőled performance-okat, fotóztál, együttműködtél a 180-as csoporttal, lemezt is csináltatok, aztán egyszer csak Rómában, ahol ’87-ben két hónapot együtt töltöttünk, azt mondtad nekem az első napon, hogy te vizuális antropológiával foglalkozol. Gondoltam, csak hülyéskedsz, ez valami blöff, és csak egy-két éve értettem meg, hogy mire gondoltál akkor.

Barna Imre: Szerinted kinek forgassunk?

Beszélgetés Elbert Mártával és Upor Péterrel a Pulitzer-díjas Fekete Doboz Alapítványról


– Tavaly a Mozgókép Alapítványtól kaptatok pénzt az év dokumentálására. Hogyan kell az évet úgy dokumentálni, hogy az ember Pulitzer-díjat kapjon rá?


Upor Péter: A Mozgókép Alapítvány dokumentumfilmes szakkuratóriuma kiírt egy pályázatot az év dokumentálására, és ezt a Széchenyi Könyvtárral, a Hungasonic Kft.-vel közösen nyertük meg.

Barna Imre: Vonzások és ocsmányságok

Bikácsy Gergellyel beszélget Barna Imre


Eredetileg írni akartam a Bolond Pierrot moziba megy című könyvedről, aztán rájöttem, hogy akkor úgy kéne tennem, mintha e tárgyban én okosabb volnék nálad, az pedig nem megy. Akkor arra gondoltam, hogy rólad írok, csakhogy rólad inkább novellát kéne írni, és talán Krúdynak, olyan fura figura vagy.

Mándy-novellahősnek mondtak már, és ő egy novellájában meg is írt. Nagyon jóba voltunk, de egyszer sajnos elvesztettem egy kéziratát, Jacques Tatiról írt, nyilván zseniálisan. Mándyról közismert, hogy mindig fecnikre ír kézzel, és én ezt elvesztettem.


Barna Imre: Claudio Magrisszal beszélget Barna Imre

„A természet nem olvasta Kantot és Hegelt”


Mi köti össze a Fekete-erdőt a Fekete-tengerrel?

Mi köti össze a szülőházam utcáját, a Farneto utcát azzal a hellyel, ahol meg fogok halni? Nem tudom. Azt hiszem, az élet, a történelem véletlenszerűsége, esetlegessége, csúfondárossága. A Duna útikönyv, de végső soron egy élet története. A bizonytalan, talán nem is létező kezdetektől utaztat a bizonytalan végig. Önmagát, önmaga helyét keresi az utazó, és végül rájön, hogy talán nincs is ilyen hely. Hogy milyen gyönge is az ő identitása.


Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon