Barna Imre

Nyomtatóbarát változat

Tegyük fel, hogy a neves középkorkutató egyetemi tanár több mint negyedszázad során írt válogatott esszéit közzétevő új kötet bemutatására a kiadó a szerző nagyon régi és nagyon közeli barátját kéri fel. Átlagos esetben a régi és közeli barátnak három lehetősége van.

1. Nemet mond a felkérésre. Ugyan miféle objektív megközelítést kaphat a közönség egy régi és közeli, tehát nyilván elfogult baráttól? Egy bemutató nem a kritika fóruma ugyan, hanem a méltatásé, de a méltatás is csak akkor értékes igazán, ha a méltató akár rosszat is mondhatna, de hiába, képtelen rá…

2. Igent mond, de akadémikusan úgy tesz, mintha nem ismernék egymást. Mert hát kinek mi köze magánügyekhez egy tudós professzor válogatott tanulmányait közzétevő kötet bemutatója kapcsán?

3. Igent mond, és reflektál ugyan a barátságra, de csak azért, mert a közönség soraiban sokan úgyis tudják ezt, tehát furcsa lenne, ha nem reflektálna; de azért vigyáz a megfelelő arányokra, és egészében véve mégiscsak akadémikusan elfogulatlannak és objektívnek igyekszik látszani. A három közül ez a legproblematikusabb választás; nehéz ügyesnek lenni, de nem lehetetlen.

Ezúttal szerencsére nem ez a helyzet. Klaniczay Gábor könyve ugyanis nem átlagos eset, nem akármilyen könyv. A benne összegyűjtött írások – most először – nem a kutató történésznek, a középkori eretnekmozgalmak, boszorkányok, sámánhitek és szentkultuszok nemzetközi rangú tudós kutatójának, hanem annak a nagyon is benne lakozó másik („másik”?) embernek a művei, aki nem véletlenül, hanem bizonyos életrajzi, életfelfogás-, sőt életmódbeli megfontolásokból lett valamikor régen, majdnem harminc éve már azzá, amivé lett. Akinek a ferencesekről a hippik és a hippikről a ferencesek jutottak eszébe, a középkori eretnekekről a huszadik századi tabuszegők és viszont, Sienai Szent Katalinról Andy Warhol és viszont; és akinek a hangfalaiból mindeközben szünet nélkül szólt a zene – nem mindegy, hogy mikor és micsoda –, John Mayall és a Pink Floyd, David Bowie és Patti Smith, a Velvet Underground és Brian Eno, a UB40 és Tom Waits…

És akkor idáig rendben is volnánk. Ha személyes a könyv, akkor semmi vész, jöhet a régi jó barát. Akkor nem baj, hogy egészen ritka kivételektől eltekintve harminc éve minden házibulin együtt időz a szerzővel; hogy ugyanazokat vagy majdnem ugyanazokat a zenéket hallgatták mindig; hogy (miközben a szerző, mondjuk, a kötet első írásául szolgáló és egy XIX. századi amerikai kommunáról szóló, 1975-ös Oneida-cikket írta a Világosságnak) közös apróhirdetéseket adtak fel kommunakeresőben; hogy a jó barát bizonyos értelemben a szerző helyett írt egy Bob Dylan-könyvet (ha már a remélt rocktörténetét a szerző nem írta meg); hogy együtt lettek alá-, majd Napló-írók, sőt a jó barát (aki a Napló-beli sorozata címéül a szerző ihletése nyomán választotta a Hetvenes, majd Nyolcvanas éveimet) később a szerzőtől mint al-elosztótól vételezte a házhoz szállítandó Beszélő-számokat is; vagy hogy a szerző nyilván a jó barát kedvéért vette ki a jelen kötetbeli Eco-tanulmány végéről azt a fordítónak szánt tiszteletkört, amit a jó barát anno egy BUKSZ-nak írt levélben olyan viccesen kifogásolt…

Igen ám, de felmerülhetne itt akkor egy sokkalta fontosabb kérdés. Ha mindez így van, akkor talán valamiféle melléktermék ez a könyv? A fontos tudóst fontos problémái szüneteiben foglalkoztató magánjellegű, tehát kevésbé fontos gondolatok gyűjteménye?

Aki egy kicsit ismeri Klaniczay Gábort, annak tudnia kell, hogy ez lehetetlen. Elég belelapozni bármelyik írásába – és nemcsak azokba, amelyek folyóirat- vagy szamizdatelőzmények nyomán ebbe a kötetbe kerültek, hanem a „rendes” tudományos műveibe is –, hogy nyilvánvalóan kitessék: az ő kutatásainak tárgyát képező kulturális történelembe nemcsak például az egyház-, hanem a divat-, vagy mondjuk a meztelenségtörténet is beletartozik. Szent Ferenc és az ellenkultúra, Sienai Szent Katalin és Andy Warhol, az eretnekség és a vécé-falfirkák között nem metaforikus, hanem nagyon is szerves, kézenfekvő az összefüggés.

Ilyen összefüggést persze mások is felmutattak már. Mások: Klaniczay Gábor mesterei, az olyan, élet és tudomány, tudomány és művészet, művészet és (magán)élet határait feszegető tudósok és művészek, mint a kötet három portréjának modelljéül szolgáló Michel Foucault, Umberto Eco és Andy Warhol… Igazi pluszt ad azonban mindehhez Klaniczay Gábor személyessége, ami csak úgy süt ebből a könyvből.

Mert – ha szabad ilyet mondani – nem magánérdekű személyesség ez.

Klaniczay Gábor kutatásai végső soron mindig ugyanarra a világra vonatkoztak, amelyből a legszemélyesebb élményei is vétettek. Ezt a könyvét elolvasva közös élmények híján, mai fiatalként is bárki meg fogja érteni, miért lett ő a családi és életrajzi motívumoktól talán függetlenül is éppen történész, illetve hogy történészként – akkor, amikor: az itt nagyjából ’73-tól rekapitulálódó hatvanas, majd hetvenes, majd nyolcvanas években – miért izgatták őt annyira egyúttal az ellenkultúra jelenségei. De az is megsejthető talán, hogy ha esetleg mégsem a történészi szakmát választotta volna, hanem valami mást, ő az alkatából, a hajlamaiból és persze a korból következően akkor is valami effajta szintézisre törekedett volna. Ennek pedig már tanulsága is van: hogy bizony így kéne ennek ma is, továbbra is, mindannyiunk életével és munkájával lennie.

Klaniczay Gábor a szükségből erényt csinálva, a lehető legtöbbet hozta ki abból a helyzetből, ami másokat – nála sótlanabb vagy ellenkezőleg, nála élvetegebb embereket – meghasonlásba és/vagy pályaelhagyásra, vagy elefántcsonttoronyba kergetett a hetvenes években. Elefántcsonttorony helyett ő inkább lelkes otthonteremtésbe fogott. De nemcsak a maga hasznára, hanem átvitt értelemben mindannyiunk, barátok, tanítványok, olvasók kedvéért is, akik szeretnénk szintén belakni ezt a hetven-nyolcvan évet. (Valahogy úgy, ahogy a szó szoros értelmében is, egy bizonyos Batthyány utcai szükséglakásban, ahol az 1976-os év derekán hetekig fúrt-faragott, polcokat épített és bútorokat ácsolt: berendezkedett, mint aki végleg költözik oda, részint élni és dolgozni, részint pedig közös ifjúságunk legnagyobb és legemlékezetesebb házibulijaihoz a megfelelő ideális körülményeket megteremteni.)

„Melléktermék”? A sokszor húsz-huszonöt éves írásokat újraolvasva szinte megdöbbentő, hogy – túl a megfelelő hívószavak keltette nosztalgián – mennyire helyén van bennük ma is minden. Hogy mennyire érdemes volt Klaniczay Gábornak a mindennapokra, a személyes élményekre is ésszel (és történészésszel) rácsodálkoznia. Hogy mennyire egybevág a Kornis Mihály által kezdeményezett kollektív Naplóba bejegyzett hajdani Leltárával az, amit öt éve a Beszélőbe írt ugyanarról; hogy mennyire nem szorul különösebb korrekcióra ma sem az, amit David Bowie-ról 1982-ben vagy Andy Warholról 1987-ben írt; vagy hogy a „szuperkommersz”-ről 1980-ban, tehát még a posztmodernen „innen” írottak mennyire helyes megérzéssel vetettek éles fénycsóvát egy nagy, sötét lyukba: „a szuperkommersz útban van afelé, hogy egy művészet utáni, avantgárd utáni, ellenkultúra utáni korszak egyetemes kultúrájává váljon” (29. o.); „…a »nyolcvanas évtized« szorongató ürességgel tátong előttünk” (42. o.).

Írásai zömmel még a Kádár-korszakból valók, de látványosan szemléltetik (és nemcsak a szamizdat Naplóba vagy Beszélőbe írottak), hogy mennyire szabad lehetett az ember akkor is, csak akarni kellett. „Vörös farkat” vagy effélét még a legszigorúbb szemmel, nagyítóval sem találhat ezekben az írásokban senki. A kompromisszumok netovábbja az, amikor a szerzőjük nem mond ki valamit – mint például az István, a királyról írott, 1984-es kritikában –; de hát a Gyurkó Kádár-könyvére utaló cím (Rockvázlat, történelmi háttérrel) magáért beszél ott is.

Azt hiszem egyébként, hogy ez a kulcsszó: a szabadság. Nemcsak a történelmi ismeretek kedvéért érdemes tehát ezt a könyvet, a szerző elöljáró „utószavának” sugallatát követve, a gyerekeink kezébe nyomnunk, hanem azért is, hogy megértsék, ha már mi, a szüleik, a legtöbben nem értettük meg igazán, vagy nem eléggé, vagy nem annyira, mint ő: aki otthon van az életében, és azt csinálja, amit szeret, az szabad ember.

A Noran könyvkiadó gondozásában megjelentetett, Ellenkultúra a hetvenes-nyolcvanas években című kötet bemutatóján 2003. augusztus 28-án, a Műcsarnokban elhangzott szöveg szerkesztett változata.

• Kultúra