Skip to main content

Tegnapután

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Budapesti vagyok.

Sokáig el tudták hitetni velem – nem ezek, hanem még azok , hogy ez baj. Hogy aki pesti, az más.

Nemcsak mint észak-fok, titok, idegenség, hanem úgy is, hogy… hogy nem igazi. Hogy nem tanyasi gyerek, és nem is párizsi diákvezér vagy latin-amerikai forradalmár.

Én mindig is szerettem Budapestet, de – ahogy magamat – sokáig Budapestet sem tartottam igazinak. Ezt az eklektikus várost?!…

Naná, hogy ez meg egy szitokszó volt: hogy eklektikus.

Aztán felnő valahogy az ember. Okosabb lesz, de érzelmesebb is. Ottlikot olvas – „…ez már nem volt emberi kéz munkája, (…) múlandó vagy változható kép, nem; tájék volt, amelybe beleszületett, ősi-örök, múlhatatlannak vélt vízió, szülőföldje édes arcának egy ismerős pillanata, amelynek sokféle tartalommal terhes képét recehártyájára rögzítve őrizte…” –, és elszégyelli magát.

Holott már nem ebbe a régi, elsüllyedt Budapestbe született bele, hanem a „Kettes Sorszámú Nagy Mészárlás”, a rombolás és a megszállás utániba, ahol már az utcákat is átkeresztelték. „Ahol nem számít az adott szó. Ahol a szerelő lopja ki az alkatrészt a rádióból. Pénzt kell dugni a rendőr, a jogtudor és az orvos szivarzsebébe. Szarkupac áll a nyilvános vécében. Ahol a járókelők sziszegve gyűlölik egymást az utcán.” De a megszállók idővel eltakarodtak, az utcákat vissza- és újrakeresztelték, és Lengyel Péter – Búcsú címmel, a Városháza kiadásában – megcsinálta Budapest-könyvét, Merényi Endre épületgépész, vagyis az édesapja fotóival.

A réges-rég halott apa képei, külsők és belsők azt az elsüllyedt, halott Budapestet mutatják. A fiú szövege, a mások, a mindig ugyanazok, a Dereglye és Uszály utcai főfő-mellékszereplők szájába adott szövegek, a szöveg-, címszó- és slágertörmelékek – pingvin boci, jampampuli, Maruszja párja, a halászlegény, a didi hófehér , nem azt jelenti, hanem ami aztán lett. Később, az újlaki Búcsú évében.

Az apa képei: a múlt. Hosszú-hosszú – napos és vizes – árnyékok. Gyökerek helyett, mintegy. Lovaskocsik a rakparton. Nehéz, vasalt kerekek, súlyos muraközi lovak és a Lánchíd. Megint Ottlikkal, a választott apával szólva: „ami meghalt, az is él, sőt bizonyos szempontból csakis az él igazán”.

A fiú szövege… Na, igen: a jövő. Ami a jelen volt. Egy régebbi holnapelőtt. Ami – megint – csak a jövőből látható. „Kell a teljes előhíváshoz, hogy tudja az ember: ez az egész a múlt lesz számára” – írta egyszer régebben a fiú.

A Búcsú ezüst sztaniolhengerbe fogott vásári kaleidoszkópjának rezegve csillogó képszilánkjai azt mutatják: íme, így élt az ország „az úgynevezett történelem ellenére, mintegy tévedésből”. Meg így, meg így.

Szülőföldem édes arcának megannyi ismerős pillanata. Ahogy a sorozatcím mondja: Az én Budapestem.

Kié? Az enyém. Enyém, enyém, enyém.


























Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon