Kálmán C. György

Nyomtatóbarát változat

A tanulmánykötet furcsa műfaj, biztosan megosztja lehetséges olvasóit. Vannak, akik örömmel fedezik fel egy-egy régi kedvencüket, amelyet még folyóiratban olvastak és azóta sem találnak, másokat bosszant a szedett-vedettség, az egymáshoz nem mindig illő írások vegyes salátája: hát nem futotta egy igazi, tisztességes könyvre?

Nem csodálkoznék, ha Bojtár Endre kötetével is hasonló lenne a helyzet. Hogy a jeles irodalomtörténész, irodalomelméleti szakember és fordító igenis uralja a nagy formákat is, azt több kötete bizonyítja; itt megmutatkozik, hogy a kis formának is mestere. Nem mintha a hagyományos értelemben vett míves, csiszolt esszék volnának a kötetben – éppen ellenkezőleg. Az összhatás mégis meggyőző.

Bojtár kötete formáját tekintve öntükröző jellegű: egy-egy tanulmányába éppúgy beleférnek az első látásra oda nem illő betétek, a sziporkázó poénok vagy a szárazabb ismertetések, ahogyan az egész kötet sem a szokásosan elvárt megszerkesztettséggel villog. Ha a nyitó „Kelet-Európa vagy Közép-Európa” című történelmi-történetfilozófiai írást vagy a befejező „Előre, vissza – vissza előre!” című rövid politikai-történelmi glosszát olvassuk, aligha várnánk, hogy a kettő között ott van Bojtár egy régebbi könyvének nagyon erősen lerövidített változata – a kelet-európai avantgárd irodalom típusairól. Mert hát hogy jön az ide? De az egész könyvet megismerve konstatálhatjuk, hogy igenis van helye ennek is, hozzátartozik az egészhez, csak épp más, szokatlan oldalról szól hozzá ugyanahhoz. Éppúgy, mint a tanulmányokban: egy-egy kitérő, vicc vagy hosszú idézet kilógni látszik, míg rá nem jövünk, hogy éppen ez a lényeg.

Három nagy téma hullámzik végig a tanulmányokon. Anélkül, hogy az egyik írást közvetlenül kötnék a másikhoz, ezek egységesítik a kötetet. Az első a kelet-európaiság vagy közép-európaiság kérdése, amelyet az első írás exponál. Annak idején a Bibó-emlékkönyvben „látott napvilágot” (ha használható ez esetben ez a kifejezés), alaptételét röviden és egyszerűen is összefoglalhatjuk: térségünk és benne Magyarország vagy kétszáz éve már Közép-Európából Kelet-Európába tart. Igaz ez a társadalom, a személyiség és a nemzet szemszögéből tekintve egyaránt. A szerző azonban nem tárja szét tehetetlenül a kezét, hanem leszögezi: ha a történész „minél kendőzetlenebb, minél kíméletlenebb őszinteséggel” tárja fel ennek okait, helyzetét és kilátásait, maga is „teremti a történelmi teret”. Ez a tevékenység pedig reményt nyújthat arra, hogy valamikor lehessen „Kelet-Európából Közép-Európát csinálni”. Az ezután következő két összehasonlító irodalomtörténeti tanulmány ennek fényében nem amolyan becsületes filosz szakmunka, hanem éppen azt teszi mérlegre, hogy mitől és ki van lemaradva, mennyire, és mit számít ez. A kötetben később következő tanulmányok a maguk módján mind körüljárják a kérdést: hol a nemzeti érzések országonként változó súlyának és irodalmi megjelenésének taglalása révén, hol meg, mondjuk, a megnyomorított szocreál alkotó személyiség anatómiájának elemzésével.

A második a zsarnokság problémája: Kelet-Európa a zsarnokok tenyészete. Az egyik megközelítés ebben a kötetben a zsarnokság irodalmi ábrázolása: a lengyel Rymkiewicz könyvének és Scserbatovnak az 1848-as magyar forradalmat eltipró Paszkevicsről írott művének ismertetésén keresztül. Vagy egészen más oldalról: annak vizsgálata révén, hogy a nálunk egykor oly közismert Andzrejewski, Milosz hajdani jó barátja, miként és miért feküdt le, irodalmilag, a lengyel zsarnokságnak. A másik nézőpont szigorúbban történelmi: „A sztálinizmus a Baltikumban” című tanulmány – a témáról nyomasztó, letehetetlen könyvet írt és állított össze Bojtár –, már a puszta tények felsorolásával is kétségbe ejt, megérzünk valamit a totalitárius mechanizmusok működéséből. De hogy mi a zsarnokság – az persze továbbra is rejtély marad.

Sztálin meszes agya lenne a titok nyitja? Ezen múlhat a történelem? És éppen ez a könyv harmadik nagy témája: a történelemszemlélet. Mi a történelem? Hogyan írható a történelem? Mi a történelem ábrázolásának legitim szépirodalmi módja? Megteheti-e Danilo Kis, hogy koholja a történelmet, hogy a valódinál igazibbat írhasson? Miért válhat úgy Kondrotas regénye valódi történelmi regénnyé, hogy a hagyományosan legfontosabbnak tartott történelmi események egyszerűen kimaradnak belőle, legföljebb a peremén bukkannak fel? És hogyan jeleníthető meg a közép- (vagy kelet-?)európai térség széttöredezett, kihagyásos történelme a szépirodalomban; az a történelem, amely évtizedekig áll, bizonyos évtizedek meg kiestek?

Ritkán találkozni olyan határozott és biztonságos értékítéletekkel, legyen szó akár történelemről, akár irodalomról, akár filozófiáról, mint Bojtár írásaiban. Ha véleményében nem biztos, vagy ha nem tud dönteni, azt is habozás nélkül beismeri, ezért azután minden értékállítása sokkal egyértelműbbnek és hangsúlyosabbnak tetszik. Nincsenek erős előítéletei (vagy igyekszik elrejteni ezeket, ha meg nem megy, racionális érveléssel alátámasztani): Németh Lászlót éppúgy idéz, ha helyesnek tartja a kifejtett gondolatokat, mint ahogyan Miloszt elmarasztalja. Csak néha érezni zavart ebben az irigylésre méltóan szilárd, de soha nem dogmatikus értékvilágban: nem világos például, hogy mit tart olyan nagyra Hamvas gondolataiban, ha egyszer néhány röpke mondattal már porrá is zúzza őket.

Bojtár Endre bizonyára mindent tud a korszakról (melyikről? könyve a középkortól napjainkig mindegyiket érinti) és a régióról; összehasonlíthatatlanul többet, mint a magyar olvasó, akiben az elmúlt negyven év nagy közép-európai internacionalizmusa az érdeklődés csíráját is kiölte a szomszédságunkban élő népek kultúrája iránt. Bojtárnak sikerült olthatatlan kíváncsisággal fordulnia a lengyel, a litván (a balti), az orosz, a cseh, a szlovák, délszláv irodalmak és e népek történelme felé, de az így szerzett tudását megosztani, nem tárolni, őrizgetni akarja. Tisztában van olvasóinak helyzetével, azt is tudja, hogy tárgyát érdekessé kell tennie, első feladata, hogy maga is kíváncsiságot ébresszen. Mindent bölcsen és gondosan elmagyaráz, nem utalgat fennsőbbségesen ismeretlen szerzőkre vagy forrásokra, szinte didaktikusan vezet végig a félig vagy alig ismert kultúrák útvesztőiben.

Arra azért ő sem vállalkozik, hogy egyszer s mindenkorra megválaszolja: akkor hol is vagyunk? Kelet-Európában vagy Közép-Európában? 1979-ben úgy tetszett, távoli cél lehet csak a folyamat megfordítása vagy átalakítása; aztán úgy érezhettük, mindenféle jelző nélküli, büszke, európai polgárok vagyunk. De most? De holnap?

• Kultúra