Skip to main content

Hűlt hely

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Könyvek négyszemközt


„Nem vagyok rá vevő” – ez azért olcsó megoldás, sőt a kérdések megkerülése. Bármily őszinte is, semmiképpen nem lehet meggyőző; legfeljebb azokat erősítheti meg, akik amúgy is ezt gondolják. Nagyképűbben: nem az a baj vele, hogy szubjektív, hanem hogy nem interszubjektív.

Ennél tehát többet kell mondani. Lehet, mondjuk, pályaív: felszálló, leszálló, megtört, tragikusan félbeszakadt, egyenes vonalú és így tovább. Vagy belebonyolódni a legendákba, leszámolni velük stb. Aktualitás, időtállóság kérdését felvetni.

Az még csak rendben volna, hogy a kritikus sokszor szabásmintákkal dolgozik, de az mégiscsak túlzás, hogy egy egész doboznyi szakadjon a nyakába. Mi sem lenne egyszerűbb, mint válogatni közülük – de ilyenkor rátör a csömör az emberre, nekikeseredetten nyúl egy másik doboz után. Nekem például van valami bajom Hajnóczyval; de mi? És ha tudnám, hogy mi, el tudnám-e magyarázni?

Mindenesetre, és még kétségbeesett kísérleteim előtt: nagyon jó, nagyon fontos, hogy megjelent végre a Hajnóczy-összes első kötete, amely A fűtő, az M és a Jézus menyasszonya elbeszélésanyagán kívül egy sor hátrahagyott írást is közread. Mátis Lívia és Reményi József Tamás elkötelezett hívei és odaadó gondozói Hajnóczy Péter életművének, nekik, az ő sajtó alá rendező buzgalmuknak köszönhető, hogy az antikváriumokból is már rég elfogyott művek most együtt, egymás mellett újra olvashatók. Hajnóczy ezt az összkiadásgesztust (mert a teljes kiadás mindig gesztus) feltétlenül megérdemli: nélküle nem lehet megírni a század utolsó negyedének magyar irodalomtörténetét.

Meg kell mondanom, rajtam az elképedés és némi düh lett úrrá, amikor ismét elolvastam a Hajnóczy-novellákat. Elképedés afölött, hogy hogyan engedhetett meg magának egy ilyen elementáris tehetség félkész, elnagyolt, kidolgozatlan, odavetett, átgondolatlan írásokat. Hogy az, aki olyan kiváló novellákkal indult, és jellegzetes, sőt markáns írásmódját mindvégig megőrizte, miért nem válhatott igazán meghatározó jelentőségű íróvá.

Próbálok végigmenni bizonyos szálakon – a magyarázathoz biztosan nem jutok el így sem.

Ott van például a vágás. Hajnóczy állandó fogása. A klasszikus vágás két, egymáshoz nem illő szövegtípus összeillesztése, meglepő társítása. Vicc vagy ráébresztés – nagyjából ez a két véglet, a szembeállított szövegek összeférhetetlensége vagy mulatságos, vagy valami mélyebb értelem felé mozdítja el az interpretációt (s e két változat egyáltalán nem zárja ki egymást). Hajnóczy sajátos humora (mert bizony, van neki) legtöbbször ezekből a vágásokból táplálkozik, de az ő mosolya mindig kényszeredett, keserű: mert mindig arra kell gondolnunk, hogy a váratlan váltások valami mögöttes, titkos igazságra vannak hivatva rámutatni, hogy jelentés- és jelentőségteljesek. Hajnóczy végtelenül komolyan veszi az írást, a kimondás, a titok megmutatása érezhetően átjárja műveit; távol áll tőle a könnyed, frivol tréfa. Ez derül ki montázsaiból is. Az értelmezőnek úgy kell éreznie, hogy az, aki a szövegeket számunkra egymás mellé vágta, tud valami végleges igazságot, amit így ad a tudtunkra. Hogy ő tudja azt az egyetlen rejtett értelmet, ami ebben a szembeállításban benne van.

A vágás egy tágabb értelemben a szereplők és cselekedetek ábrázolásában is érvényesül: a szöveg által felépített szereplő váratlan tetteket hajt végre, meglepő és motiválatlan gondolatai támadnak, lyuk támad a cselekedetek láncolatában, és (vagy) szétszakad a személy és a cselekedet kapcsolata. Az action gratuite üli torát. A magyarázatlan és megmagyarázhatatlan tettek mögötti lélek természetesen mindig megfejtésre vár; van koherencia, sugallja az elbeszélő, jóllehet valahol a sötétben, a homályban. Nincs véletlen, nincs mellékes, az írás itt is arra hív fel, hogy a rendkívül fontos, sorsdöntő, mély titkoknak eredjünk a nyomába.

Ha már szóba hoztam: Hajnóczy komolysága és titokkeresése az írásmód olyan, látszólag külsődleges vonásaival is összefügg, hogy hogyan lel rá, és hogyan aknázza ki az ismétlés lehetőségeit az író. A korábbi novellákból, érzésem szerint az derül ki, hogy furcsa mód Hajnóczy sokkal jobban boldogul a hosszú, indázó mondatokkal, mint a rövidek egymáshoz fűzésével; aztán a Szertartás című szövegben, az ismételt, a repetitív zenét felidéző módon vissza-visszatérő rövid mondatok jutnak szerephez. Ahogyan a repetitív zenében, itt is szinte rituális szerephez jut a ritmikus ismétlődés, így a szertartásról szóló szöveg maga szertartási szöveg lesz. Mint a hagyatékból közölt írások tanúsítják, Hajnóczy elszántan munkálkodott ennek a fonnának a kidolgozásán, több írásában is, de ott hiányzik belőle az erő, unalmassá is válik, szinte olvashatatlanná szürkíti a szöveget.

Hajnóczy kedvelt írásjele az idézőjel. A legjobb írásokban érteni vélem szerepét: a beszélő átadja a szót más beszélőknek vagy más szólamoknak, nem a saját nyelvén szólal meg. Erre épül A fűtő, ahol a hivatalos nyelv fordulatai és a szereplőktől származó mondatok (közvetett vagy közvetlen idézetek formájában) ékelődnek az elbeszélő szövegébe. Briliáns váltogatás, célt is ér. Kevésbé tartom szerencsésnek ugyanezt, mondjuk A véradó című írásban, ahol a beidézett szövegek (mindenki szájából!) kimódolt, a hivatalosság kopott metaforáival zsúfolt, kellemetlenül jól formált megnyilatkozások. Itt azonban, elfogadom, van dolga az értelmezőnek, ez valóban magyarázatra szoruló és érdekes beszédmód. Azt azonban, amikor a késői írásokban olyan szavakat távolít el magától, tesz idegenné, másokévá a beszélő, amelyek bárkié, az övéi is lehetnének, kifejezetten zavarónak érzem, s nem tudom eldönteni, hanyagságról vagy értelmezendő fogásról van-e szó.

Ha lenne nálunk feminista kritika, tíz körömmel esnének a műbírálók Hajnóczynak, aki már-már tűrhetetlenül macho, még Füst Milánon és Hemingway-n is túltesz – főszereplője szinte mindig a férfi, a fiatalember, az erős vagy durva, vagy titokzatos hím, akinek a gondolataiba többé-kevésbé belelátunk, sokkal inkább, mint a női szereplőkébe. És amit a novellák megjelenítenek: az a sok vér, azok a testnyílások, és ami kijön rajtuk, a katonai tematika és nyelvezet – mind-mind ennek a kemény fickónak a képét vetítik a szövegek fölé. Nem mintha a kritikus mimózalelkét bántanák ezek a baka-durvaságok: csak fájlalhatja, hogy ritkán vezetnek el a groteszkhez, gyakrabban mintha valami helyett állnának. Mintha valamit elfedni, leplezni próbálnának, talán éppen az érzelmességet, a fájdalmat, sőt, az önsajnálatot. Míg, mondjuk, Burroughs obszcenitása a halál árnyékában is felszabadult játékká, a Nagy Kaszás froclizásává válik, addig Hajnóczynál ez elszánt düh, végső, görcsös ellenszegülés, súlyos tett.

Mert Hajnóczy gyűlöl és gúnyol. „Meséi” A fűtő című kötetből és enigmatikus rövid írásai a Jézus menyasszonyából elkeseredett allegorikus akciók, fegyvertények. Hajnóczy a szó eredeti, avantgardista értelmében pukkasztja a polgárt, vérbeli, militáns ellenálló, aki a célzással és a kimondással vívja meg harcát.

És mi van a legendával? Ez, úgy látom, álkérdés. Most már, hál’ istennek, szertefoszlott a riadt, szelíd, autodidakta alkoholista szörnyeteg mítosza, Hajnóczy szövegeit függetleníteni tudjuk sajnos rég halott szerzőjük személyétől. Ami szövegszerűen megmarad, az talán rávall erre a személyre (de minket mindez nem a személy, hanem az irodalom miatt kell hogy érdekeljen): a mindenhonnan összehalászott irodalmi hivatkozások (a legkülönbözőbb színvonalú és műfajú művekből), a szertelenség és fegyelmezetlenség, amely komoly kárára válik (és nemcsak a pálya végén), úgy érezni, mintha tele volna ez a próza elvarratlan szálakkal, vagy még inkább: kilógó drótokkal, a megcsinálás nyomaival. Mondatok, amelyeket akkor természetesen azonnal papírra kell vetni, és amelyeket másnap természetesen azonnal ki is kell húzni. Jelzések, hogy így kellene megírni a novellát, ezt meg ezt kellene elmondani – a novella helyett, az elmondás helyett. Vendégszövegek felmutatása és ünneplése (vagy épp körberöhögése) az elsajátítás, beépítés helyett. Idézőjel, „satöbbi”, sok „ami a …-t illeti” – a pontos kifejezés kínkeserves felkutatása helyett.

Hol van tehát Hajnóczy Péter? Azt nem mondhatni, hogy nincs sehol. Valami volt itt, valami érdekes, izgalmas jelenség, de nem a nagy mű. Ennyiben és így megvan. És nemcsak a puszta hiánya, mert annál azért több. Mondjuk: hűlt hely.




























Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon