Kálmán C. György

Nyomtatóbarát változat

Vannak művek, amelyek kiprovokálják az elemzést – valamely feltűnő szerkezeti jegyük, megformálási sajátosságuk révén –; és vannak, amelyeknek olvasásába belefeledkezünk, átengedjük magunkat a befogadás élvezetének, és nem kínálják magukat az elemzésre. Persze, éppen ez utóbbiak jelentik az igazi kihívást: megmutatni, hogy miért nem olyan magától értetődőek, hogy hogyan működnek, hogyan van csodálatos (és látszólagos) átlátszóságuk megalkotva.

Az ilyen művek közé tartozik Tar Sándor novellisztikája is. Sokan és sokszor olvassuk Tar írásait híradásokként, dokumentáris lenyomatokként, ilyenkor értelmezéseink legtöbbször a szociológia, a társadalomtörténet, a lélektan területén mozognak. Holott nyilvánvalóan irodalmi művekről, nem is akármilyenekről van szó, amelyek nemcsak megérdemlik, ki is hívják az „irodalmi” olvasást.

Ezért ha azt mondom, hogy Tarnak programja, sőt, egyetlen nagy programja van, akkor ez nem (vagy nem elsősorban) irodalmon kívüli program. Ez az író olyanokat kíván megszólaltatni, akiknek nem kenyerük a szó; azoknak a világát akarja első kézből megismerni és megismertetni, akik nehezen artikulálják problémáikat, azt akarja kifejezni, napvilágra hozni, megérteni és megértetni, ami eszközök híján nyelvileg megformálatlan marad. Egy interjújában így fogalmaz: „átérzem azoknak a sorsát, akik szinte nyelv nélkül élik le az életüket… Vannak érzéseik és benyomásaik – ugyanúgy, mint egy másik, beszélőbb közösségnek –, amelyeket nem tudnak mindig verbálisan kifejezni, ilyenkor gesztusok vannak, máskor az ököl… Nos, ez a társadalmi réteg tudatában van saját értékének, saját helyének a nagytársadalmi hierarchiában, és ez maga egy vert állapot… A másik vert állapot akkor áll elő, amikor fontos, mi több, döntő helyzetekben nem tudja kifejezni azt, amit akar. Ilyenkor akaratlanul is előáll az úr és a szolga viszony a beszélő és a beszéd-nélküli között” (Határ, 1992. december).

Az írónak tehát azok helyett kell beszélnie, akik szegények a szóban. Milyen lehetőségei vannak? A naturalista lehetőség az volna, hogy átengedi a terepet beszélőinek, szóljanak úgy, ahogy tudnak – végül is, ezzel is lenyomatát adják világuknak. Vonuljon a háttérbe, ne kommentáljon, bízzon minél többet a tények erejére. Idealizálhatna is: tudathatná az olvasókkal mindazt, amiről szereplőinek sejtelmük sincs, aminek megfogalmazására nem is volnának képesek – vagy megszépített, költői nyelven beszéltethetné őket. Tar számára egyik megoldás sem tetszik megfelelőnek: az előbbi földhözragadt, csak végtelen részletezésre, de nem körüljárásra alkalmas, a pontos lejegyzés (vagy akár annak imitációja) már-már megközelíthetetlenné tenné a szöveget, és végső soron hazug: azt sugallja, hogy elég (és lehetséges) pártatlanul megfigyelni, a tények magukért beszélnek. Az igazságosztó, mindent tudó elbeszélőre építeni, vagy a szegénység (akár a nyelvi szegénység) szépségének romantikus mítoszára – hazug megoldások ezek is. Azt az ösvényt kell tehát Tarnak megtalálnia, amely ezen változatok között (alatt, felett, mellett) még járható.

Könnyű ezt így leírni, de nyomasztó paradoxonról van szó: a beszélni tudó, az úr, hogyan is szólhatna a beszéd-nélküli, a szolga helyett? Magához emelje? Szálljon alá hozzá? Logikailag (s talán etikailag) megoldhatatlan, irodalmilag nem. Hozzá kell tennem: hasonló problémák útvesztőjében mások is keresik a megszólalás hiteles módját. Csalog Zsolt például meglelt egy megoldást – erről Radnóti Sándor írt annak idején. Csalog munkássága mintha ebből a szempontból egységesebb volna Tarénál: lehet, hogy tévedek, de Tarnál fejlődésvonalat érzékelek, amely ennek a kötetnek az új novelláiban a forma megtalálásához vezetett.

Tarnak két önálló kötete jelent meg: A 6714-es személy és a Miért jó a póknak? című. A mostani kötetben ezek A te országod címmel új írásokkal egészülnek ki. Az első kötet címadó írása lehet a példa a megszólalásmód keresésének első fázisára. A tényszerű lejegyzés, az idő és a helyszínek pontos megjelölése mellett hangok, monológok és párbeszédek: „szikár” tények és (természeténél fogva szubjektív) beszéd egyszerű szembeállítása. Ez a mára már közkeletűvé vált forma jól szembesíthető például az újabb művek ciklusának Gyuri című elbeszélésével, ahol a „dokumentumok”, „tények”, „adatok” is csak egy (az elbeszélő közbeiktatásával elmondott) belső beszéd részeiként kerülnek elő. Egy másik pedig már-már parodikusan láttatja ezt a tényszerűséget: a Vince mesél alcíme: „műszaki leírás.”

Lehetséges változat a monológ: van Tarnál ennek tiszta formája is, de előfordul, hogy a beszélő monológjába belekomponáltatik a hallgató, nem „magát a beszédet”, az érintetlen, spontán megszólalást halljuk tehát, hanem tagadhatatlanul irányított, ily módon „megdolgozott” szöveget olvasunk (Ványa). Végül megjelenik a – szerintem – erőteljesebb verzió: az elbeszélői szövegbe idézőjel nélkül szövődik bele mások beszéde, az elbeszélő mintegy átengedi magán mindazt, amit szereplői mondanak, így közel kerül ahhoz, hogy eggyéolvadjon velük. Talán ez felel meg a legjobban annak a szolidaritásnak, amely Tar minden írásából sugárzik, amely meghatározó értéke. A beszélő és a beszéd-nélküli itt szimbiózisban él; a szólamok szinte egyszerre hangzanak fel, olykor félmondatonként vált az írás, vállalva a diszharmónia kockázatát is. Úgy látom, Tar a maga számára a finoman befolyásolt monológot és a montázsos, kívülálló elbeszélést választotta, küzdötte ki.

S minthogy a világ, amelyet Tar szövegei ábrázolnak, meglehetősen brutális, indulatok fűtötte, váratlan gesztusoktól és megmagyarázhatatlan tehetetlenségtől terhes világ, szükség van arra, hogy az olvasó valami módon oda be- és onnan kivezetődjék. Érdemes tehát megnézni a novellák indítását és zárlatát. Meglehet, bizonyos zárómondatok talán túlságosan is „megemelik”, megszépítik vagy érzelmessé teszik az elbeszéléseket – de a zárlatok funkciója Tarnál nyilvánvalóan az, hogy valamiféle távlatot adjanak: el is távolítsanak attól a nyomasztó, zárt és durva világtól, amelyről szól a novella, de fényt is vessenek rá.

A nyitómondatoknál Tar mindenféle furfangokkal él: valahogyan be kell csalogatnia olvasóját abba a világba, amelyet sem vonzónak, sem izgalmasnak nem szokás gondolni. A föld szaga első két mondata tipikus mikszáthi indítás („A falu határában valamikor állt egy hatalmas nyárfa. Úgy hívták, Bényei nyárfája”), amely persze kedélyességével, mesélő kedvével jócskán megtéveszti a gyanútlan olvasót. A Hangulatjelentés kezdő sorai egy üzemi gyűlés szónokát nevettetik ki (holott a novella minden, csak nem mulatságos). A Zártkert első mondatai bravúros költői ritmikával indáznak, előlegezve az elbeszélés alig belátható konfliktushalmazát és feltörő indulatainak káoszát.

Igen: mindezzel együtt hagyományos, hagyományőrző írásmód ez. De mint minden valamirevaló írás, a maga módján, igazít rajta. Felteszi, mint írtam, az érvényes beszédmódra vonatkozó kérdést; és felteszi azt a kérdést is, hogy hogyan lehetséges ma egy hagyományos elbeszélésmódban a történettelenséget megjeleníteni. Hiszen Tar novelláiban csöppet sem lezárt vagy megkomponált történeteket találunk, hanem a szereplők nyers élettörténeteit, olykor azoknak is csak törmelékeit, minden véletlenszerűségükkel, szeszélyes mozgásukkal vagy eseménytelenségükkel együtt.

Röviden: Tar Sándor írásai olyanok, mint szereplói. Bizonyos távolságból, első pillantásra egyszerűnek, kissé durvának, könnyen kiismerhetőnek látszanak – de ha beszéltetjük és meghallgatjuk őket, ismeretlen, új (bár nyomasztó) világ tárul fel előttünk. Egy másik nyelv, amellyel meg kell küzdenünk és amelyet érteni szeretnénk.

• Kultúra