Kálmán C. György

Nyomtatóbarát változat

Hogy a Tükörben sorozat első darabja éppen Kosztolányival foglalkozik (s fordítva: hogy egy, a Kosztolányi fogadtatását feldolgozó kötet éppen a Tükörben sorozat első darabjaként jelent meg), szimbolikusnak is tekinthető. Kosztolányi és a tükör valahogyan elválaszthatatlanok; nemcsak a valóságos Kosztolányi nem is igen titkolt, de sohasem tolakodó hiúságára kell gondolnunk, hanem például az Esti Kornél záródarabjára, az utolsó felolvasás záróképére.

Tükrök: Kosztolányi nézné magát bennük? Vagy az olvasó néz beléjük – és Kosztolányit látja? Hogyan kell ezt elképzelnünk? Valakik tartják a tükröket, Kosztolányinak, és mi, olvasók megítéljük – a tükröket? a tükrök tartóit? a tükrözöttet? Nem, nem élcelődöm a sorozatcím-választáson, mert kifejező és funkcionális. De a metafora, amelyet kínál, folytatható. A tükrök nyilván nemcsak annyiban lehetnek érdekesek, hogy mi van bennük: nem mindegy, hogy velencei kristálytükörben, kopottas, vakuló mosókonyhai tükörben vagy épp borotválkozó-tükörben pillantjuk meg azt a bizonyos ábrázatot; nem mindegy, hogy távolról vagy közelről nézünk-e bele, s hogy aki tartja, elmozdítja-e. És jobban járunk, ha több tükörbe nézünk? Nem inkább elveszünk-e? Mint a Vidám Park tükörútvesztőjében (ahol persze a gondos őr-nénik mindig rászólnak az eltévedni vágyóra, hogy „Erre tessen jönni!”).

E kötet tükrei: Kosztolányiról szóló írások és néhány önvallomás. Az őr-néni intelme, szerencsére, elmarad, azaz: a szövegek logikája, szerkezete irányítja az olvasót, az összeállító összekötő szövege nélkül. Az életrajzot Réz Pál nem próbálja kirekeszteni. A három rész közül az első, rövidke fejezet az Önmagamról címet viseli, és három, 1911-ben, 1913-ban és 1933-ban keletkezett szöveget közöl. Ezután jön a kötet zömét kitevő Mű és élet című rész, amely a Kosztolányi-művek időrendjét követi: itt korabeli kritikák és jelentős kritikusok vagy alkotótársak későbbi reflexiói sorakoznak, ezeket olykor megszakítja egy-egy Kosztolányi-levélrészlet, interjú vagy emlékezés. A harmadik rész Babitstól Esterházyig – Tizenkét tükörben címmel – az élet és az életmű egészéről alkotott véleményekből közöl csokrot.

Ami a szövegek ismertségét vagy hozzáférhetőségét illeti, az első, ami meglepi az olvasót, hogy mennyire – meglepődik. Kosztolányi mindig is sikeres, közszeretetnek örvendő költő volt, talán ezért szorul háttérbe a kérdés, hogy hogyan is fogadták a kortársak. Nem voltak hangos viták körülötte, legalábbis művei körül nem. Jó, a Négy fal között kritikáiról (legalább az Adyéról) tudunk, Karinthy rajongása kikövetkeztethető, József Attila írásai közismertek. De Szabó Lőrinc, Krúdy vagy Schöpflin méltatásai, Gyergyai, Németh László vagy Hevesi Sándor írásai nemigen vannak a köztudatban. Elcsodálkozhatunk: miért, hogy az Aranysárkánynak csak egyetlen kortársi kritikáját olvashatjuk, a Pacsirtáról vagy A bús férfi panaszairól meg egyet sem; megbízhatunk annyira Kosztolányi egyik legjobb ismerőjében, a kötet szerkesztőjében, hogy ezt ne tekintsük véletlennek.

Persze, azokról a bizonyos tükrökről is kiderül ez-az. Különösen izgalmas, mondjuk, Kodolányi, Németh Andor és Bálint György Édes Anna-értelmezését egymás után elolvasnunk – mennyire kifosztották, tönkretették az évtizedek Bálint György mondandóját, s erről a nagy publicista tehet a legkevésbé. Kodolányi alapos és higgadt írását nehezen hozzuk össze szerzője démonizált képével. Vagy fussuk át Szabó Lőrinc világirodalmi kitekintésű, rövid megjegyzéseit – legalább annyira jellemzik szerzőjük érdeklődését, mint Kosztolányit: a fiatalabb pályatárs a „stílus ötvösét”, a tudatos és technikailag precíz művészt keresi és tiszteli Kosztolányiban. Illyés tükre itt-ott elhomályosult, másutt agyoncsiszolt: nem hajlandó élezni, sőt, észrevenni sem a szembenállásokat és szembeállításokat. Óvatosan nyilatkozik Ady és Kosztolányi, Babits és Kosztolányi utóéletének különbségéről; Kosztolányival való vitája szerinte nem is lett volna igazi vita, inkább tisztelgés, csakhogy az ajánlást (Kosztolányi Dezsőnek) a „szokásos zsurnalizmus rögtön botrányt szítani vágyón tördelte”. Kosztolányiné tükre nagyon közeli és nagyon finom (nőies, ha ezt le szabad írni); szerepét nem tekinti központinak, nem tulajdonít túl nagy jelentőséget magának (Illyéstől eltérően). Esterházy tükre sok darabból áll össze, vagy inkább össze sem áll; ha jóindulatúak vagyunk, ez az „alkalmiság” éppen Kosztolányit idézheti.

És megismerjük-e az embert, aki mindezen szövegek ürügye, alanya, ihletője, társszerzője? Ez alighanem reménytelen. A kedves pozőr, a gonosz polgárpukkasztó, a rendkívül udvarias társasági lény, az apolitikus ínyenc, a cselédsors iránt olthatatlanul érdeklődő úr, a jó barát és a kiismerhetetlen „olimpuszi isten” mind benne lehetett, kibogozhatatlanul. Minden emlékező és elemző csak egy-egy szálat húz ki; a válogató érdeme, aminél többre nem is törhet, hogy elég sok szálat mutat meg. Számomra ezek közül a legfeltűnőbb az a mérhetetlen tolerancia, a másság olyan elfogadása, amely már-már a konfliktuskerüléssel határos; ahogyan Kosztolányi minden levelében teljes empátiával fordul a tőle annyira különböző címzettekhez, ahogyan (ezt a kötetben nem szereplő kritikái tanúsítják) mindenkit megpróbál szeretni. De volt más arca is, még ha az a társas érintkezés eleganciája mögött nem is mindig látható: a hazugság és az igénytelenség ellen viselt nyelvi háborút.

Karinthy nagyszerű emlékezése, amely erre figyelmeztet (vagy akár Szabó Zoltán írása is), más irányba is terelhetné a nyelvvédő Kosztolányiról kialakult gondolkodást. A műfordító vagy a nyelvvédő Kosztolányi képének Réz Pál viszonylag nagy teret szentel – vagy legalábbis összhatásában nagyobbat, mint a megszokott. Igaz, a Zolnai Gyulához írt levél azokat igazolhatná, akik a régi vágású, konzervatív, purista (bocsánat, nyelvtisztító) stílusművészt képzelik maguk elé; Illyés is valami ilyesfélére gondol, amikor Kosztolányi magyarosságáról nyilatkozik. De hát egy ilyen levél nem éppúgy része csak Kosztolányinak, mint a Pardon rovatban játszott (kevéssé világos) szerepe, vagy a Tőke lefordítására tett ajánlata, vagy jelentéktelen tollforgatók irányába tett gáláns gesztusai? Azt hiszem, nem itt, nem amatőr szinten mozgó, átgondolatlan vagy könnyű kézzel leírt levelek és krokik alapján, hanem éppen Karinthy nyomdokain haladva ragadható meg Kosztolányi viszonya a nyelvhez és a benne stilárisan tetten érhető giccshez, álságossághoz, rossz modorhoz. Bár… ki tudja? Ki tudja, hogy mit gondolt és mennyire komolyan Kosztolányi, hogy melyik tükör láttatja az igazi alakját? Ragaszkodott volna a hagyományőrző nyelvőr-író szerepéhez? Vagy csak olykor felvette ezt a maszkot? Ebbe kellett bújnia, az elvárások diktálta jó modor miatt? Vagy ez volt ő? Ha azt mondjuk – nem: akkor nemcsak egy új, másként torzító tükröt csiszolunk?

Az egyszerű olvasó, akinek a recenzióírók álcázni szeretik magukat, talán többre, másra is vágyna. Szeretné tudni a kritikák, levelek, emlékezések megírásának pontos körülményeit. Kíváncsi lenne egy-egy rejtélyesnek ható hivatkozásra. Szívesen látná a reflexiókat, a vitákat. Sőt: görbe tükröket is (többet) akarna, csúf, torz tükröket – azokban minden olyan mulatságos! Neki azt mondhatom: biztosan jó volna ilyen kötet is, ez nem az; nem kritikai kiadás és nem irodalomtörténeti összefoglaló. Más, kevésbé egyszerű olvasó azt kérhetné számon, hogy miért nincsenek a magyar könyvpiacon olyan (tőlünk nyugatra közkedvelt) kötetek, amelyek egyetlen mű ellentmondásos, vitákkal és félreértésekkel terhes kritikai fogadtatását tárnák elibénk, az első kritikáktól a mai értelmezésekig. Vele is együttérzek; nagyon elkelnének az ilyen gyűjtemények, de ez a kötet ezt a feladatot sem vállalhatta magára. A pályát és benne a műveket volt hivatva a maga sajátos módján bemutatni – ennek pedig szépen tett eleget.

• Kultúra