Kálmán C. György

Nyomtatóbarát változat

Azért jópofa ez a Garaczi.

Akik idegenkednek az „új”, „fiatal” prózaíróktól, s egyáltalán nem tudják, hogy kivel (és mit) kezdjenek, azoknak ajánlom, ha jobb híján is, ezt a vékony kötetet. Sokszor jól fognak mulatni, és ez is valami.

Garaczi elengedetten, lazán, legtöbbször igen kellemesen cseveg, fecseg, szellemes társalgó, kis ötletpetárdákat robbant. Rövid írásai semmiképpen nem aktuális vagy poénra kifutó glosszák; csak nagyon távolról emlékeztet Örkényre, akinél gyakran a rövid próza vége csattan, mint a vicceknél. Garaczi talán éppen azt a tárcát találta fel, amelyre sokan vágyunk: kis, színes csevely az élet dolgairól, híján mindenféle nosztalgiának e műfaj klasszikus megvalósulásai (mondhatnám: klasszikus fegyelmezetlensége) iránt. Fittyet hány mindenféle bevett szerkesztésnek és hagyományos nyelvi megformálásnak: füle meg farka másutt van, ha van, mint gondolnánk, arra meg ne is számítsunk, hogy valamely (bármely) hangulatba sikerül majd beleringatóznunk. Mégiscsak tárca, valahol. Megengedem, ezzel a besorolással valami tökéletesen újat régi kaptafára próbálok ráerőltetni: kénytelen vagyok, mert arról nem vagyok meggyőződve, hogy ezek a kisprózák e műfajon kívül helyt tudnának állni magunkért, hogy mint novellákat vagy posztmodem szövegeket kellene komolyan vennünk őket. Inkább ne kelljen – nekik is jobb így.

Mert azért nem olyan jó ez a Garaczi.

Ez a szabadság alkalmat ad ugyanis arra, hogy olykor gáttalanul szakadjon nyakunkba a süket duma, hogy a szöveg ne legyen más, mint a grammatikai váz ötletszerű, szeszélyes beöltöztetése, vagy egy jó mondat, társasági bemondás vagy érdekes szó körbejárása vagy körítése – mindez a sokatmondás, a mélyebb értelem komolykodó álarcában. Olyan írásmód, amely Hajnóczy gyengébb pillanataira emlékeztet. Nem ez a jellemző persze, de azért nem is csak elméleti fenyegetés. A néhány lapnyi terjedelem jótékony határt szab, ez a határvédelem is a szózuhatag (Nia-Garaczi) áradása ellen. Nem lehet véletlen, hogy az egyetlen hosszabb szöveg a kötetben – csalódást kelt.

Garaczi összeszed mindenféle nyelvi törmeléket, írótársak és cimborák szövegeitől a politikai élet használt paneljeiig, s mint afféle nyelvi kukabúvár, összerakosgatja őket. (Karinthy Tanár úr, kéremje óta tudjuk: „Ehhez művészi ösztön kell.”) Nem mintha így akarna véleményt nyilvánítani az eredeti tulajdonosokról: gondolom, a guberáló is inkább csak elcsodálkozik, hogy mi mindent használnak a többiek, megvetni vagy csodálni őket nem szokta.

Jól van ez így.

Nincs magyar frivol irodalom? (Volt ilyen panasz, régebben – talán Esterházy írta?) Most már nem nincs, hanem nehezen tör át. Garaczival lehet. Alkalmazott irodalom, újságba való, könnyed és sziporkás – mélység nincs, de alvás sem.

• Kultúra