Bikácsy Gergely

Nyomtatóbarát változat

Haragot szült a szellem tunyasága.

A Közjáték, a televízió e bátor és kísérletező adása dühödt türelmetlenséget váltott ki azokban, akik napi öt percet sem engedélyeznének a másnak, az újnak, a szokatlannak. Mégis azt hiszem, a Közjáték igazi örömre ad alkalmat, s máris ablakot vágott a butaság és az unalom betonfalán. A műsor nemrég első bemutatóját tartotta a Szindbád moziban, ahol mostantól kezdve rendszeresen programra tűzik majd legjobb darabjait. Ezen a premieren most a Téli hadjáratot, Enyedi Ildikó filmjét és Grunwalsky Ferenc Kálnoky László versei nyomán készült Napról napra című darabját láthattuk.

A Téli hadjárat Füst Milán Ez mind én voltam egykor című filozofikus esszékönyvéből merít gondolatokat, hangulatot, világlátást. Csupán a könyv néhány rövid passzusa hangzik el benne, inkább csak ihletet és indíttatást adott a film alkotóinak, de szelleme, hangulata – s ha mondhatjuk –, moralitása méltó a mesterhez.

Hatalmas hómezőn óriási hadsereg indul rohamra. Tankok ezrei, emberek százezrei zúdulnak előre. Enyedi Ildikó és az operatőr, Klöpfler Tibor kitűnő érzékkel használták fel néhány korabeli szovjet háborús játékfilm és második világháborús híradó kockáit. De nem ez a film lényege, hanem éppen az, ahogyan e hamis fikció- és híradórészletekből más minőség válik.

Pilóta jelenti egy bombázó fedélzetéről, hogy érthetetlen módon megváltozott a táj, hómező helyett sivatag fölött repül. A földi bázis vizsgálja a történteket. Egy sivatagi oázis kútjánál fiatal nő fürdeti kisfiát. A megfigyelőállások távcsövei ismeretlen „háromszög alakú tereptárgyat” fedeznek fel, piramisokat. A rejtjelfejtő katonai osztagok lázasan kutatják az egyiptomi hieroglifák üzenetét. Az üzenet békéről, megértésről, boldogságról, a gyűlölet ellen szól… A hómezőn százezer katona hallgatja az üzenetet.

A káprázatnak még nincs vége. Minden felderítő, minden harci állás távcsövében tevék láthatóak, karavánok vonulnak vagy kígyóbűvölő mutatványát figyelhetik egy vidám keleti vásárban. Magányos katona ássa be magát a hó alagútjába, de kitekintve bunkeréből ő is játékos majmot lát fegyverének célkeresztjén, miközben egy hang az időről, a múlt és jövő képtelenségeiről töpreng. Az ilyen hangok, az ilyen gondolatok, az ilyen látvány a háború és a pusztítás halálát jelentené.

A film legszebb epizódjában egy rózsa száll szembe a halál parancsnokaival. Életörömről beszél az elképedt katonáknak. Aztán mégis megint ezer tank és százezer katona robog a diadalra, a rózsának e téli hadjáratban nem lehet igaza. Vagy mégis?

Az utolsó képsorokon sehol sincsenek már a tankok és a katonák, csak a hósivatag marad, ahol furán ugrándozó és szaladgáló kétlábúak, játékos pingvinek keresik az emberek nyomát. Hiába: nyomuk veszett, s a téli hadjárat úgy ért véget, hogy eltűntek, talán nem is léteztek soha. Legalábbis a pingvinek erre gyanakodnak.

Kálnoky Lászlóról sokan hiszik, hogy a kevesek, az értők, a literátorok költője volt. Grunwalsky filmje szembeszáll ezzel a vélekedéssel: nem a literátorokhoz, hanem mindannyiunkhoz hozza közel a költő alakját és művészetét. Kálnoky több versciklusának is hasonmása, bizonyos Homálynoki Szaniszló a hőse. Tépelődő, bizonytalan, emlékeit ironikus bánattal felidéző öregember ez a Homálynoki Szaniszló. Bár talán mégse keverjük őket össze: az esendő hősét ironikus fénnyel ábrázoló Kálnoky a költészet mestere, a líra (akár az epikus líra, e furcsa ötvözet) egyik nagy formaművésze.

Grunwalsky szerencsés kézzel találta meg a fátyolos líra, az irónia és a formai játékok kényes egyensúlyát. A Napról napra „elmondható tárgya” egy halálra készülő öregember mindennapi kínlódása, igazi tartalma azonban az elmúlt életet, a múltat szeszélyes rendbe vagy rendetlenségbe rántó képzelet. „Látomás az SZTK-ban”, mondja, híven a költőhöz a film egyik alcíme. Az irónia itt abból is fakadhat, hogy mi volna látomás- és fantáziaellenesebb környezet, mint egy kiábrándító „esztékárendelő”, egy lemeztelenített, fürdőkád szélén ücsörgő vagy gyógytornáztatott roskatag öregember, vagy az öregembert körülvevő kopott és mogorva tárgyak. És mégis: a film éppen azért érdekes és szép, mert az irodalmi szöveg hangulatát megérző rendező elmosódott, lassított vagy gyorsított régi híradófelvételeket megidézve, kicsit Forgách Péter mozgókép-analíziseihez hasonlóan támasztja fel a semmivé foszlott múltat.

„Elalvás? Elmúlás” – kérdi a film, mindvégig híven a költő sugallatához. Mint Enyedi Ildikó a hómezőt, Grunwalsky szívesen ábrázolja a tengert, a vizet, a hullámzást. Az ó filmjében vándormadarak húznak az égen, feledtetve a háborús bombázógépeket. Ködös téli napon sirályok cikáznak a Duna fölött. „A füvek és a gyomok élnek; én csupán létezem” – mondja az öregember. Talán igaz, de egykor ő is élt, hiszen emlékezik „ízére a vérnek”, ízére a vágynak. A lassú pusztulás emlékképein minduntalan átüt egy fiatal lány arca. Szinte képi rímmé válik e lányarc, akár az újból és újból hullámzó tenger vagy folyó. A film látható képpé formálta a szavak felidézte gomolygó emlékeket…

Enyedi Ildikó és Grunwalsky Ferenc harminc-negyven perces filmjeit, ha mindenáron címkézni akarjuk, a „filmnyelvvel kísérletező”, a mozgókép új útjait kereső munkák közé sorolhatjuk. Szokatlan, erős fényű, maradandó alkotások: szinte újból felfedezik a mozgóképet.

• Kultúra