Kálmán C. György

Nyomtatóbarát változat

Nagyszabású, rémületes paródiának indul, az egymást érő borzalmak végvonaglásában nyüszítő melodrámaként múlik ki az idén harmincéves Bret Easton Ellis regénye. Főhősét-elbeszélőjét Patrick Batemannek hívják, de gyakorta más neveken szólítják – összekeverik valakivel, ahogyan ő sem tudja mindig teljes biztonsággal megkülönböztetni egymástól ismerőseit. A helyszín Manhattan, New York, a háttérzene a középgyenge, gyorsan fogyasztható rock (és úgy húszlaponként plakátként, CD-lemezként, műsorfüzetként előkerül a divatos Les Misérables). Bateman huszonhét éves, kisportolt, napbarnított és elegáns üzletember, vagy bankos, vagy ki tudja, micsoda – munkahelyén többnyire tévézik, walkmenjét hallgatja, vagy vendéglőkbe telefonál, déli és esti programjait szervezi. Amikor pedig éppen nem felkapott helyeken étkezik ismerőseivel, akkor vagy a tévét nézi (kedvenc műsora az a show, amelyben, többek között, leszbikus kamaszlányokról, beszélő állatokról, a szappandobozba szerelmes fiatalemberekről és az autizmusról van szó), vagy pedig gondosan kivitelezett és felfoghatatlanul brutális kéjgyilkosságokat hajt végre. De megesik, hogy az utcán jártában-keltében ránt kést és csonkít meg vagy gyilkol koldust, kutyát, gyereket, mikor mi van. Máskülönben éli a yuppiek mindennapi életét: konditerem, manikűr, vásárlás, munkaebédek, hi-fi és lakberendezés, szerelmi háromszögek, csevely.

Fele-kétharmada történettelen történet: a szereplők csak szaporodnak és sokasodnak, mindegyikükről pusztán ruhatáruk és accesoire-jaik eredetét tudjuk meg, esetleg gasztronómiai tájékozottságukról vagy tévedéseikről értesülünk. Összecseréljük őket, mint ők is egymást. Valamennyien, Batemannel az élen, nyomdakész monológokkal képesek előállni mindezen tárgyterületekről. Ez az állóképszerű, statikus, körben forgó és ismétlődő indítás mégis tele van történésekkel: ebédek, vacsorák, telefonbeszélgetések, nemi élet. Aztán egy-egy eszelős mészárlás, kannibalizmus, förtelmes bűn. (Felhívjuk kéjéhes olvasóink figyelmét, hogy úgy a századik oldalig ne is várjanak vadabb izgalmakat.) Tökéletesen abszurd és érdektelen párbeszédek zajlanak, hihetetlen teret kapnak viszont az öltözködésre és az étkezésre vonatkozó elbeszélői szövegek: ahogyan a kitűnő utószóban Bán Zsófia írja, valóságos katalógusregényt tartunk a kezünkben. A klasszikus prózában olykor operai hangok hallatszanak át – nagyáriák, recitativók, duettek –, Ellis művébe a tévé ismeretterjesztő adásai, divatmagazinjai és a felső középosztály komolyabb lapjainak rockzenekritikái szüremkednek be (bár van vígoperai konferencia-telefon-kvartett-kvintett is). Három fejezet éppenséggel nem más, mint ismert rockzenészek munkásságának kritikai méltatása, tökéletesen személytelen, de szakértő, tájékozott, pontos – mintegy kinagyításai ezek annak a beszédmódnak, amelyet a szereplők olykor egymás között használnak. Bármikor képesek és készek eszmecserébe bocsátkozni az öltözet helyes színösszeállításáról, anyagaik és fazonjuk megfelelő harmóniájáról csakúgy, mint New York divatos éttermeinek specialitásairól. S ha az olvasó nem tud kapásból felsorolni tíz szemüvegmárkát és tizenöt jobb divatházat, vagy nem tudja, hogy poliphoz mit kell inni (melyikhez? – kérdezheti, joggal), akkor bizonnyal le lesz nyűgözve.

A lényeg persze nem ez. Hanem hogy szó sincs itt a hátsó borítón jelzett „egyöntetűen sötét, kiutat nem mutató, döbbenetes erejű látomásról”, sokkal inkább egy egész kultúra nevetségessé tétele, kiröhögése zajlik előttünk, súlyos és mesterien megcsinált paródiát olvasunk, egy ostoba, felfújt hólyag részletekkel telezsúfolt szövegelését ostoba, felfújt hólyagokról, s ebben a dumában sodródnak e kultúra törmelékei. Borzalmas könyv: borzalmasan közvetíti a hideg, üres, személytelen világ iszonyatát, ahol szigorú szabályok vannak, de minden szabály áthágható, ahol nem történik semmi, de minden megtörténhet. Nincs semmi érdekes; nem történik semmi; mindezt a szereplők mégis Az Életként élik át, leszámítva Batemant, aki az undorító semmit undorító rémtettekkel fűszerezi.

Az irodalom értelmezőinek számos iskolája abból indul ki, hogy minden mű úgy jó, ahogyan van: a feladat nem az, hogy kifogásokkal álljunk elő, hanem hogy magyarázzuk: miért olyan, amilyen. Nincs véletlen, nincs rontás, nincs kisiklás: a mű minden ízében magyarázható és magyarázandó szerves egész. Ha ezt az álláspontot egy pillanatra elfogadom, akkor nincs gondom azzal, hogy mitől ilyen hosszú, túlírt, elnyújtott regény ez. Akkor könnyen rávilágíthatok, hogy a paródiának része ez is: rendes amerikai limonádészerző nem adhatja ötszáz oldalnál alább, el kell hitetnie olvasóival, hogy vérbeli irodalmat vesz a kezébe – aminek, köztudjuk, legfőbb jellegzetessége, hogy sokáig olvassa az ember, mire a végére ér. Ebben az értelemben a puszta terjedelem része a játéknak, ahogyan a cím is (jó egyszerű, könnyen megjegyezhető, borzongatva felidéz valami törmeléket a klasszikus filmből, ami ugyebár magaskultúra). A kiadó alaposan beszállt a játékba: a dundi kötet sárga-fekete címlapján ott ágaskodik a figyelmeztetés, „Csak felnőtteknek!”, az öntött nylonfólia-borítás óvja a kiskorúak és a könyvesbolti lapozgatók erkölcseit.

Csakhogy még ha magyarázható is így a nyilvánvaló terjengősség, nagy kérdés, hogy érdemes volt-e egy efféle parodisztikus motívum miatt feláldozni azt az elsöprő erejű karikatúrát, amely, mondjuk, a könyv első fele. Nem olcsó és veszedelmes alakja-e a paródiának az utánzás – különösen, ha itt, a terjedelem imitációjával, a szerzőnek fenn kellene tartania az indítás erősségét? S nem ez – legalább az egyik – oka annak, hogy a regény kimerül, kifullad, s egészen máshová érkezik, mint amit várnánk?

Ellis regényének talán mégsem ez a fő baja. Hanem az, hogy érkezik. Ennyiben igazi regény: az utolsó egy-kétszáz oldalon története lesz, amely valahonnan valahová tart, amelynek linearitása, iránya van, szereplői egyre megkülönböztethetőbbek, s a főhős-elbeszélő egyre többet reflektál önmagára, tetteire, sőt, érzelmeire is. Ezt pedig már nagyon bajos volna úgy elkönyvelni, mint ami, teszem azt, a lelkizős kéjgyilkos-horror paródiája volna, mint ami játékosan imitálna bizonyos műfaji fogásokat vagy regénytechnikákat. Nem, ide már nem tudom követni Ellist. Amikor Bateman az őt körülvevő űrről szónokol, vagy amikor (óh, de modern eszköz!) egyes személyből harmadikba vált, s végül mikor az utolsó mondatban beleütközünk a NEM KIJÁRAT feliratba – akkor nem kerekedik annak fölébe, aminek kifigurázására szerződött. S egyre elhatalmasodik az olvasón az az érzés, hogy mintha lenne ebben a műben egy kissé iskolás Jekyll–Hyde-szólam is, valami komolykodó figyelmeztetés arról, hogy nem mindenki az, aminek látszik, hogy a szép homlokzat mögött a bűnök kamrája sötétlik.

Nagyszabású, igen figyelemreméltó próbálkozás Ellis műve. (Bart István nagyszerűen fordította magyarra, maradéktalanul élvezhetővé tette a nagyon New York-i atmoszférát.) Az Amerikai Psycho félsiker ugyan, de ereje így is átütő.

• Kultúra