Bikácsy Gergely

Nyomtatóbarát változat

Kicsit fellengzős cím? Lehetne még harsányabban, még tolakodóbban: „Ünnep Hunniában”… „Hunnia ünnepe.” Nem az állami Magyarországra, inkább valami méltóbbra: a szellem és a képzelet országára gondolok a Filmgyár egykori nevét felidézve.

Illés György nyolcvanéves.

Az egész magyar film ünnepe az ő nyolcvanadik születésnapja. Újra műsorra került a Filmintézet díszelőadásán az Örökmozgóban a Ház a sziklák alatt, s a filmet ezen a napon a televízió is műsorra tűzte.

Illés György a filmkép professzora, bár ez a szó teljesen idegen egyéniségétől. „Gyuri bácsi”, vagy közeli munkatársainak: „Papi”. Olyan tanár ő, akiről Oscar-díjas tanítványok vallják, hogy mindent neki köszönhetnek. A Cinemania nevű CD-s csoda-computerlexikon, amely több amerikai szakkönyv (főként a tekintélyes Leonard Maltin) adatait és anyagát egyesíti, nem ismeri Illés György operatőr nevét, mint ahogy Eiben István és Hegyi Barnabás nevét sem ismeri. A francia Larousse azonban igen: „Pontosan kidolgozott, aprólékosan megmunkált stílus, tökéletes szakmai biztonság. Vizuális bravúrokra is képes, de sohasem esik a virtuozitás vagy a manierizmus csapdájába” – olvassuk a film-Larousse-ban…

A Ház a sziklák alatt 1958-ban készült, s 1959 januárjában mutatták be. A film hőse – miként Tatay Sándor regényéé – orosz hadifogságból tér vissza. Betegen, akaratát vesztve, halálra készülődve. „Én meg gyilkos lettem, így hozták a körülmények” – ezek, bilincsbe verten az utolsó szavai. Hibátlan, igaz alkotás, ezért bemutatásakor „túlzott pesszimizmusáért”, sötét vigasztalanságért hibáztatták rendezőjét, Makk Károlyt.

Épp csak bele szerettem volna nézni, mivel háromszor láttam már, s utoljára nem régen. A TNT-n muzeális értékű, régi amerikai filmek (aznap épp különösen érdekes dolgok), az Osztrák 1-en Belmondo. Azt mondja: Zsaru vagy csirkefogó? (A német cím még érdekesebb: Der Windhund, ha jól láttam, Szélkutya?) A francia kommersz nem lévén igazán szívügyem, annak idején sem mentem be érte a moziba, most azonban végre utána akartam járni, hogy Belmondo zsaru-e vagy csirkefogó. Mellesleg az is érdekelt, jó színész-e, vagy csak dörzsölt színészvagány.

Lehet, máskorra kell halasztanom. Belmondo valami nyálasszájú piperkőcöt, valami playboy baktert állon vág, majd, miután robbanószerkezetet helyezett el a vonatsíneken, csíkos gatyára vetkőzve hálózsákba burkolózik, és álomra szenderülne ott a sínek mentén. Ekkor azonban újabb piperkőcök közelednek, ezúttal kevésbé nyálasszájú kiadásban, ugyanis zord fölénnyel késeket és bicikliláncokat lóbálnak. Afféle gyilkos uracsok: ezeknek skalpját szereti igazán a Belmondo. Lesz nemulass, lesz kaszkadőrshow! Csak, hogy tudjam, elindult-e már a Ház a sziklák alatt, egy másodpercre átkapcsoltam a magyar tévére.

Úgylehet, soha nem fogom már megtudni, mi történt a fölényes piperkőcökkel, s hogy egyáltalán – zsaru vagy csirkefogó… Mert alighogy átkapcsoltam, rögtön elfeledtem őket, pokolgépestül, kaszkadőröstül, csíkos gatyástul. Megláttam ugyanis egy balatoni tájat, ködbe burkolózva. A fények érdekesen sugároztak ebben a ködben. Impresszionista operatőri gyakorlat… ámbár akkor miért olyan kőkeményen reális a ködös képből sugárzó hangulat? Meg az egész táj: miért olyan… olyan „igazi”… távol a mozi-impresszionizmustól, közel a valósághoz.

Makk remekének minden idők legjobb magyar filmjei között a helye. Nem utolsósorban a film képi világa, az operatőri munka révén. Az operatőr méltatása a legnehezebb kritikusi feladat. Annakidején B. Nagy László írt példaadó módon a magyar operatőri iskoláról. Elidőzve a főként 1945 előtt működő és a régi sablonoktól megszabaduló Eiben István nagy érdemeinél, igazán Hegyi Barnabásról írva kap személyes hitelt a tanulmánya. A korábban indult Hegyi Barnabás (1914–1966) néhány évvel és több kiváló filmmel megelőzte Illés Györgyöt. B. Nagy is úgy látja, hogy Szőts István rokontalan remekműveinek (Emberek a havason, Ének a búzamezőkről) zseniális felvillanásaitól eltekintve a magyar operatőri iskola megteremtése nagyrészt Hegyi Barnabásnak köszönhető. De hadd adjam át a szót B. Nagy Lászlónak:

„Hegyi volt az első, aki egy játékfilm jelentős részét hordozható kézikamerával merte fölvenni. A hatás művészi szempontból rendkívüli volt. Hegyi elmozdította az állóképet. Erre Fejős Pál bukása, a magyar film úttörőinek emigrációja után több mint egy évtizedig szinte nem volt példa a szakmában. (…) Hegyi később is termékeny és újító szellemű operatőrnek bizonyult” – írja B. Nagy, megemlítve persze a Körhintát, Hegyi legnagyobb művészi sikerét.

Bevallom, féltékeny és dühös vagyok B. Nagyra, s éppen Illés György munkájának elemzése miatt. Mielőtt újra olvastam volna tanulmányát (a Kortárs 1964. 2. számában jelent meg, majd az író posztumusz – A látvány logikája című – kötetében), ujjongva készültem felfedezni Illés György tájábrázolását, balatoni ködeit és napfényeit. Elkéstem, már felfedezték. Hosszan szeretném idézni.

„Illés György legjobb filmjeiben (Budapesti tavasz, Rokonok, Ház a sziklák alatt) az igazi, stilizálatlan naturalizmust állította vissza jogaiba. Még ha ezt a szakma »neorealizmusnak« keresztelte is el. Félreérthető, ha Illés György képeire azt mondom: »szürkék«. Pedig éppen az a karakterük, a szó fizikai és átvitt értelmében egyaránt. De milyen tartalmas szürkeség ez például a Ház a sziklák alattban! E film operatőri jelentőségét nem lehet túlbecsülni. Illés merte megmutatni – Makk Károly inspirációjára – a hagyományosan csillogó, fényben pompázó, anzikszra csábító Balaton másik arcát: a komort, a ködöst; nem a tombolón viharost, hanem a vészjóslón oldottat. A badacsonyi bazaltorgonák nem »kompozíciós elemek« voltak Illés számára, hanem egy történet meghatározó háttere. Táj és ember kapcsolatát éppen az ő »verista« módszerével sikerült filmművészetünkben a leghiánytalanabbul kifejezni. Világosítói múltja, nagy műtermi gyakorlata lehetővé tette, hogy a műtermi képek mesterkéltségével leszámoljon.”

Ez a méltatás 1964-ből való, s a következő harminc évben Illés György pályája még csak emelkedett. A színes film világszerte több jelentős operatőr munkájában okozott törést, hozott hanyatlást. Illés az egyik példaadóan nagy kivétel. Fábri Zoltánnak talán majdnem minden színes filmjét ő fotografálta. Hadd emeljem ki a Sántha-regény nyomán készült Ötödik pecsétet. A hatvanas évektől kezdve a magyar film is otthagyta a műtermet, kiment a szabad levegőre, a Tisza sodrásába meg a koszlott pesti házak közé: az álmodozások korát a fiatal nemzedék mozija – szerencsére – nem műteremben élte át. Műterem nélkül azonban – szerencsére – nincs filmgyártás.

Az Ötödik pecsét műteremben készült, mégpedig oly módon, hogy nem kellett feltétlenül, görcsösen ragaszkodni a naturális „életszerűséghez”: az alaptörténet elvontabb, példázatos (majdhogynem filozofikus esszé jellege) másfajta megoldásokat tett lehetővé. Illés György világítási technikája ebben a filmben jóval több, mint puszta „technika”: hol van már a régi magyar filmek B. Nagy által is emlegetett műtermi mesterkéltsége? Mesterkéltség helyett a zárt tér nyomasztó sugárzása, a tompítottságukban is harapni kész éjszakai színek, az élő emberi arcokra ráülepedett félelem viszolyogtató koloritja… – ezt a filmet is tanítani kellene filmiskolákban.

Iskola. Illés György a Filmművészeti Főiskola legrégebbi tanárja, csak az irodalmár Hegedűs Géza versenyezhet vele ezért a címért. „Gyuri bácsi” nemcsak a jelképesen értendő magyar operatőri iskola egyik megteremtője, hanem filmes nemzedékek „vezető tanára” is. Hollywoodban több tanítványa sikert sikerre halmoz, s alig van alkalom, hogy ne köszönnék meg neki a távolból, vagy hazalátogatva nyilvánosan is a tanultakat.

Azt mondják, a tanultaknál fontosabb a megtanulhatatlan. A példát azonban át lehet élni, közelről megtapasztalni. Jó tudni, hogy ha a Mafilm stúdiói üresen tátonganak, vagy amerikai „rendelt” filmet forgat bennük külhoni stáb (és ha már a régi stúdiókat is hiába keressük), Illés György ott járkál még az udvaron, ott sétál a főiskola folyosóján. Valahol, amíg ő megvan, forognia kell egy kamerának.

• Kultúra