Bikácsy Gergely

Nyomtatóbarát változat

Szentségtörés volna a címben egy Pilinszky-verssort torzítottan felidézni? Hollywoodi filmekről szólva bizonyára igen, a börtön témájára nem.

Rita Hayworth, a cellatárs


A börtönt nem annyira a bűnözők vagy ártatlan áldozatok számára találták fel, mint a mozinézők számára. Egy marslakó (főleg, ha nem olvasta Foucault tudósi alapművét e tárgyról), biztosra vehetné, hogy a „büntetés-végrehajtás” intézményét Hollywoodban agyalta ki valamelyik jól fizetett forgatókönyvíró. Mert hiszen a boldog marslakó nyilván nem tudja, hogy maga a földi lét is börtön, s azok a rácsos épületek halovány másolatai csupán emennek, a hatalmasabbnak és vigasztalanabbnak.

A rabmozik közül nagyon kevés, talán csak Bresson néhány remekműve ébresztheti rá a nézőt e komor igazságra. És persze Tarkovszkij, ha szüksége lett volna a börtön metaforikus helyszínéhez. Mert a legtöbb börtöntárgyú mozifilm nem több, mint izgalmasnak szánt szórakoztatás. Mondanunk sem kell, hogy a fegyház – szökéssel párosítva – az amerikai film kitüntetett helyszíne. Börtönizgalmakban Hollywood versenytárs nélkül áll. (Épp most olvasom a Filmvilág új számában Paradzsanov börtönleveleit. Orosz vagy grúz, vagy más Elbán inneni rendezők gyakran a börtönben vágytak filmre, és nem stúdióban vágytak börtönfilmre…) Igaz, a török diktatúra még azt a bizarr filmtörténeti eseményt is produkálni tudta, hogy Güney a börtöncellából irányította saját filmjének forgatását. Ehhez az abszurdhoz mit szólna a marslakó?

Amíg a főhős meg nem szökik, azért addig is akad ott némi vigasz. Donald kacsa vagy Rita Hayworth a börtön házimozijában. Meg Marilyn Monroe és Ursula Andress. A Hawshank börtön legszörnyűbb cellájában, az életfogytig elítéltben például ők tartják a lelket, e dús keblű mozisztárok. A remény rabjai alaphelyzete ez. Cellamagányban ázó éjjelek, combos poszterekkel a falon. És mert Hollywoodban vagyunk, a csókos sztárok segítik megszökni az ártatlanul lecsukott nyalka úrifiút (civilben zseniális ügyvéd). Poszterlétüknek hála („Rita mint fénykép cellám falán”), az úrifiú huszonöt év alatt egy kis minicsákánnyal hosszú alagutat váj a színésznők mögött a szennycsatornáig, melynek szabadító hullámaiba vetve magát kiúszik a tengerig. (Huszonöt év alatt egyszer sem vették le poszterét, s egyszer sem cserélt cellát, de hát ne bolygassuk a meselogikát.) Kiszabadul, egy kis mexikói halászfaluban él, s odavárja börtöntársát, a Tamás bátya-szerűen becsületes, a börtönben harminc (vagy negyven?) évet lehúzott néger barátját.

Ez a Remény rabjai. Nem olyan bárgyú, mint története. Tim Robbins, akit a két utóbbi Altman-filmben láttunk, elég jó, és ugyancsak jó a néger főszereplő Morgan Freeman, aki arról híres, hogy már két nagy hollywoodi börtönfilmnek volt rabszereplője, az Atticának, mely a hatvanas évek híres börtönlázadásának krónikája, meg a Brubakernek, ahol Robert Redford jóságos reform-börtönigazgatóként nemes harcot vív a rabok életének könnyítéséért.

A Remény rabjaiban szadista őrök dolgoznak izomszakadtukig a színészgázsiért, és korrupt, húgyagyú, de feneketlenül gonosz börtönigazgató hamiskodik. Gonoszságban és brutalitásban vetélkednek Alan Parker híres Midnight Expressének elállatiasodott isztambuli fegyőreivel. Itt életben maradni nem lehet, innen meg kell szökni. Mint általában a mozibörtönökből.

Donald kacsa vigasza

Ha Monte Christo moziba menne, fölényesen vagy szánakozva mosolyogna a bebörtönzöttek ügyetlen szökésein. Ő aztán tudta. Máig ő, és az idők végezetéig ő marad a leghíresebb börtönszökevény. Talán csak „Kannibál Hannibál” véresen és szörnyítően zseniális szökése imponálna neki a Bárányok hallgatnak végén. Rendőrorr-leharapás, csonkítás, álöltözet, lift tetején utaztatott hulla stb.

Mert börtön nincs, nem lehet szökés nélkül. Legalábbis filmben. Olyan börtönfilm, ahonnan nem szöknek meg, vagy legalább nem terveznek akár meghiúsult szökést, nem is igazi börtönfilm, ennek tervét a producerek visszalökik, ha mégis elkészül, a kutya se nézi meg. A börtönt arra találták ki, hogy megszökjünk belőle.

Most, hogy bemutatták a Remény rabjait, ezt az Oscar-reményteli Stephen King-adaptációt, elmélkedhetünk erről a mozi-alapműfajról. Börtön a moziban. Vajon melyik volt az első? Azt nem tudom, de néhány műfajteremtő vagy megújító alapművet soha nem feledek. Épp mostanában vetítette az Örökmozgó a Szökevény vagyok! című hatvanéves amerikai opuszt, melynek kényszermunkából szökött mérnök hőse később tisztes polgárként nagy karriert fut be, akár Jean Valjean a Nyomorultakban; épp a fegyenctelepek ellen folytat kampányt, amikor leleplezik, és hamis ígérettel megint lecsukják, de persze megint megszökik, és végül a saját maga tervezte hidat is felrobbantja.

Legkedvesebb börtönfilmem a Sullivan utazásai, ahol egy kezdő filmrendező szándékosan dugatja magát rangrejtve és egy csavargó papírjaival börtönbe, de majdnem rajtaveszt, mert a beavatottak elvesztik a nyomát. Évek múltán, már elállatiasodva, lánccal a lábán hajtják be egy börtön vetítőbe, ahol a Donald kacsa hápog a vásznon, s a többi halálra szánt emberronccsal együtt sírós-boldogan röhög a Donald kacsán. Nem az ő tervezett és leleplező dokumentumfilmje kell a szenvedőknek, hanem a szép vigasz. Hollywood ironikus apoteózisa Preston Sturges rokontalan s kevéssé ismert 1941-es remekművében.

Vigaszt nyújtok – hirdeti Hollywood. A börtönt filmben akkor szeretjük, ha az rettenetes. Ha hálát adunk unalmas és szürke életünknek, hogy legalább nem mások, csak önmagunk rabjai vagyunk, és nem félórás séta a jussunk, hanem akár másfél órás, sőt naponta kétszer-háromszor. Meg húsleves és bécsi szelet is… A filmtörténet eddigi legkeményebb börtönfilmjének Alan Parker Midnight Expresse számított. Persze voltak nála mélyebb, eredetibb hasontárgyú remekek, hogy csak Jonas Mekas híres, nem kommerszen zseniális A büntetőhajó (The Brigg) című katonai börtöndolgozatát említsük.

Ez a helyszín frenetikus komédiákra is alkalmat ad. Chaplintől Woody Allen korai munkájáig (Fogd a pénzt, és fuss), vagy említsük szinte találomra a nagy sikerű és híg Dutyi Dilit Sidney Poitier-vel.

Mégse higgyük, hogy Amerikában csak a szórakoztatóipar számára készül börtönfilm. A művészfilmek igényes közönségének is. Publicisztikus-politikai változatban komoly és igaz dolgokról kíván szólni az ír Apám nevében, csakhogy nyersen is naiv szólamoktól és csöpögő becsületességtől teng túl. A Pókasszony csókja viszont „művészet”, nagyon-nagyon az, már ahogy Hollywood képzeli és engedélyezi a tehetséges brazil rendező, Hector Babenco, és mindenre, még jó játékra is kapható színészek, Raoul Julia és William Hurt közreműködésével.

A diktatúrák, azok értenek igazán a börtönhöz. A börtönfilmek sémái itt nem mindig alkalmazhatók. Valahogy mások itt az arányok, másért és máshogy gonoszak a gonoszak. Egy ideje Hollywoodnak is kell már efféle „más”, politikai fogházlakókkal foglalkozni. De belőlük is tud azért Oscar-díjat kicsavarni. Épp a Pókasszony csókjával. No de magukban a diktatúrákban élő, azt jól ismerő rendezők? Isten tudja, mert a Pokol tornáca (Szolzsenyicintől) penetráns butasággá vált egy kelet-európai származású filmcsináló adaptációjában.

Nem elég, hogy egy figura mögött becsukódjék a börtönajtó, mint ahogy attól még nem igazi vonatfilm, ha a szereplő vonatra száll. Valami többlet kellene ehhez. De mi?

A bezártság mély élménye. A rabság metaforája. Hogy az egész emberi lét börtönét érezzük. Börtönudvarral és kis, zárt cellával. Hogy szűköljünk, hogy erősödjön klausztrofóbiánk, hogy hálát rebegjünk sorsunknak, amiért megkímélt a börtöntől.

Talán az ördög

Vajon miért a Jarmusch-film látszik évek múlva is a leggazdagabbnak, szabálytalan humorával minduntalan felfénylőnek? Mert nem sajnálkozik, nem moralizál, nem az „ártatlanok” és „bűnösök” ellentétéről van benne szó. A börtön itt talán kegyetlenebb, de csöppet sem abszurdabb, mint a kinti világ. Az, hogy odakerültek, merő véletlen, de a véletlen értelmetlen sorsjátékát mindhárom főszereplő természetesnek tartja. Mókamesterien bohócnak született olasz pincér, meg a két egymást zsigerileg eredendően utáló amerikai rab. Abszurd a kinti világ is, melybe kiszökve megérkeznek: végtelen louisianai mocsarak, meseházikóval a közepén. Jarmusch fanyarul rángatózó humora világossá teszi, hogy az abszurd világgal csak ilyen hangon lehet szót érteni.

A Pokol nyilván Börtönhöz hasonlít. Talán annak földi visszavetülése. Dr. Sátán, a főfoglár szoktatja intézményéhez későbbi lakóit.

Az amerikain kívül a legtöbb rab, börtönszökevény bizonyára a francia filmekben szaladgál. A Monte Christo persze kötelez is. Igényes, mély alkotásaiban Melville megérezteti, hogy a bűnözők világa mindannyiunk világára hasonlít. Zárt és szökésre csábít. Melville-nél azért szöknek a hétpróbás bűnözők, hogy „kint” is megvívhassanak „bentihez” hasonló, ugyancsak hétpróbás ellenfeleikkel.

Bresson remeke, az Egy halálraítélt megszökött majdnem mindvégig egyetlen börtöncellában játszódik. A bizalom, az árulás, a remény, az életlehetőségek filmje. „Zárt tárgyalás”, mint Sartre híres tételdarabjának címe mondja.

Bresson filmje azért látszik utolérhetetlen remekműnek, mert ritka levegőjű magasságokba szárnyal a mocskos börtöncellából. Vagy inkább: ott, benne maradva szárnyal. A börtönlét itt metafora. Az egész világ börtön. Szökni innen nem lehet. Csak halálba. Vagy ellenkezőleg: a szeretet, a megértés, a bizalom belső birodalmába.

Bressonnál emelkedik nagy művészetté e metafora.

Magyar Requiem


„Milyen volt bent?” „Miért? Kint milyen volt?” Az emlékezetes dialógus Bereményi és Gothár filmjéből (Megáll az idő) csak diktatúrákban hangzik hitelesen.

A magyar film sok és érdekes, megható és méltánylandó börtönfilmmel mutatkozott be, főleg a nyolcvanas évek közepétől. De remekmű csak egy készült, még előbb, 1970 táján, a Szerelem. Pedig Makk Károly alkotásának csak első képsorai villantják fel a helyszínt. A Szerelem poétikus és könyörtelenül valósághű igazsága azóta is hiányzik a számos magyar börtönfilmből, még ha azokban sok szép és igaz jelenet akad.

Hogy miért, erről újabb cikkekben kellene szólni. Talán új szemmel, s talán újabb filmek után. Magasba kellene szökni rendezők és kritikusok képzeletének is, de a börtönlét állandó jelenlétét soha nem feledve.

• Kultúra