Skip to main content

Lassú fénykép tolószékkel

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Fikarc


Még bamba a reggel, mikor meglátom őket, a tolókocsis férfit az asszonnyal. Jönnek és mennek, öt perc sincsenek. S ezt is csak látom, ablak mögül, némák tehát, ahogy az utca, nem tudok róluk semmit. És történni is alig történik valami. Vagyis mindent lehet, a balsors, a mártírium és a gyűlölet szikráit kisujjnyivá növeszthetem körülöttük, hogy felizzik a szürke és közömbös levegő, kibic vagyok, kukkoló, tehetek bármit, hatalmassá rajzolhatom a férfit és tehetetlenné, az asszonyt pedig kicsivé, gonosszá és kiszolgáltatottá, mint a félbe görbített borotvapenge, olyanná.

Holott egyformák.

Egyforma például a szürke melegítőjük, e felső-létminimumi jogging. Átlagos emberpár a járda szélén, a sarkon. Az látszik, hogy nem séta, s hogy tartanak valahová. Orvoshoz nyilván, kontrollra, gyógytornászhoz. Szerezhetnék információt, ha megkérdezném, Tituszné elmesélné a történetet névvel, címmel, s hogy mesélhetne ő, kérem, mert az ott egy komplett sors és kereszt, de nem kérdezem.

Dísztelen, lassan mozgó fénykép az ablakon át, felülről, ami nem jogosít, viszont meghatároz.

Megállnak, s valami számomra érthetetlen, homályos célú műveletre készülődnek, nem kiszállás, nem, inkább egy kisebb és bonyolultabb megigazítás, mindenesetre zavar támad, probléma, amivel eddig nem találkoztak, noha sokadik hete tart ez a dolog, nem kell megnevezni, a főorvos úr is bizonytalan.

Persze lehet, hogy mégis kiszállás, nem tudhatom.

A téblábolásából ítélve az asszony se tudja pontosan. Hogy a szegény ura mit is akar. Bizonytalanul bólogat, megvonja a vállát. Hatvan körüli, háztartási gyertya az arca. A férfi ápolt és testes, hajában hullám, nyugodtan észrevehetni egy szolidabb, munkahelyi pecsétgyűrűt az ujján, mit oklevéllel, kis ünnepség keretében nyújtanak át, halas szendviccsel és pezsgővel, nem nagy ügy negyven év után, alighanem futtatott is, de az mégis valami, egy ilyen elismerés. Aztán nem sokra rá a lebetegedés.

Ül a tolószékben, hevesen, elkeseredetten gesztikulál, mutogat a hasára, ingatja a fejét, hogy ez nem igaz, mit nem lehet ezen érteni? Tán hogy a nő csatolja ki az övet, ez a halvány, készségesre idomított, motorizált nő.

Ki viszont nagy valószínűséggel ellenkezik, másként értékeli a körülményeket. S épp mivel tudja, hogy amit az ura kíván, az itt és most, remélhetőleg nem mindörökké lehetetlen, tudja továbbá mindazt, amit se én, se Tituszné nem tudok, a fejét rázva kicsatolja az övet.

Na! Tessék akkor, na, az akaratos fejeddel.

Nem történik persze semmi, és ez a nőt igazolja. Amit előre megmondott, azt. Kígyózás történik, s hogy a férfi homlokán kidagad a kétségbeesés. Ennyi akarattal a hamu is visszaalakulna fahasábbá. Csakhogy az akarat kevés. A férfi úgy mutogat magára, mint egy műszaki rajzra vita hevében, még tárgyilagosan, de már érvek nélkül.

Aztán közepesen, mondhatni informatíve megrúgja az asszonyt. Van lábam, ez van mondva az ép lábbal, semmi több. És hogy csináld már, segítsél, ne tehetetlenkedjél.

Az asszony áll, mint a penge. Olyasmit érezhet, hogy ugyan ő most meztelen lett ettől a rúgástól, s hogy ezt most vissza kéne adni, betegnek is vissza, de az ura még meztelenebb. Jézusmária, mennyire. Most lett az. Most lett a betegségből állapot.

Tárgy vagy, mondja az arca, nyomorult vagy, te ha rúgsz, se rúgsz.

És ez a bosszú. Aránytalan és kegyetlen. Annyira, hogy meg kell tőle riadni, nem lehet kiaknázni és kitartani, igaz, jóvátenni sem. Tátott szájjal állnak, öt másodperc ha eltelik. Nem hosszú, nem rövid, egy diagnózis elmondható ennyi idő alatt: asszonyom, uram, erre és erre számítsanak, remény persze mindig van.

Angyal száll át fölöttük szürke dossziéval.

Azután a nő körüljárja a kocsit, újszerű állapotú, mechanikus és esztéká. Muszáj a rettegést valahogy feloldani. A férfi ismét káromkodik és magyaráz.

Olyan vagy, mint a tyúk. Épp nem szarod össze az udvart.

Úgy látom, mégis valamilyen kiszállás a tét. Talán átszállás valami autóba. Mindenesetre az asszony letolja a járdáról a férfit. Állnak az úttest szélén.

Hát akkor próbáljad újra! Próbáljad, ha akkora a szád!

A férfi erőlködik, kacsázik a kezével, az altestével, de csak a szék pereméig jut, tovább nem. Másodjára sem. A felesége tisztességesen emeli, segít, nem imitál, hagyja, hogy a férfi átkarolja, belekapaszkodjon a vállába. Nemcsak hagyja, akarja is. Csakhogy mindegy már, ez már egy másik időszámítás.

Állnak átkarolva.

Nem tudsz, kiszedni sem tudsz, mért nem vagy képes, hallod, hallod?! – mondja a férfi vonagló, könyörgő teste.

Nem tudlak, mondja a nőé, ha akarlak se tudlak, ha rugdosol se tudlak. Érted?

Értem. Csatold vissza az övemet, int az állával a férfi.

És eltűnnek a sarkon. Ez a följegyzés marad utánuk, nincs mit kidolgozni rajta. Képzeld el, idős házaspár vagy egy bamba reggelen, az egyiked rokkant, a másikod nem érti. Mindkettőd önző. Nincs máshogy. Nincs, nincs, nincs.




















































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon