Parti Nagy Lajos

Nyomtatóbarát változat

Ugyan az obligát „Hölgyeim és uraim”-ból rögtön rájönne az olvasó, hogy az alanti szöveg egy kiállításmegnyitó – ez a műfaja is, mondjuk így, „beszéd” –, azért ideírom, hogy június 6-án hangzott el a Szépművészeti Múze­um­ban, a Lélek és test című fotókiállítás megnyitóján. Ennek megfelelően rövid, nem egyéb gesztusnál, konkrét képekről szót sem ejt, holott épp a konkrét képekről kellett volna beszélni, csakhogy egyetlen fotó is kimerítette volna az alkalomhoz józan ésszel rendelhető időt. Egyszer le kéne ülnöm, s a pa­zar katalógust lapozgatva írnom kéne ezekről a fényképekről. Magamnak, nem közlésre, dünnyögésre csak, firkálgatásra. A fiókomnak, mely veszélyesen ürül. Le kéne ülni, hát igen. Nem megnyitni, hanem bezárni magamat ma­gam­ba. Összezárni magamat a belső fényképeimmel. En­ge­met.

Nincs sok kétségem afelől, Hölgyeim és Uraim, hogy amiképpen minden meg van írva, úgy minden le is van fotografálva. De itt és most afelől sincs kétségem, hogy a későbbi felvétel nem érvényteleníti a korábbit, mindent mindig újra és újra le kell fényképezni, s nemcsak azért, mert ott van, nemcsak azért, mert nem lehet nem, hanem mert más a szem, aki belenéz a kamerába, és persze más az a szem is, költőké és csecsszopóké, aki újra és újra rácsodálkozik a képekre.

Más lélek, más test, és persze ugyanaz. Ha nem az egyént, hanem az embert, ezt az igyekvő sárkányfogveteményt nézem, ugyanaz a teste, ugyanaz a szegénysége, az egyedülléte, ugyanúgy szerelmes, egymásba is és az arcába is, ugyanúgy agresszív, legföljebb a tapasztalata s fegyvereinek hatékonysága nőtt meg ijesztően a fotográfia százhetven éves története során.

Egy ilyen fantasztikus kiállításon laikus nézőnek lenni a legjobb, ennél persze van még egy legjobb, szakembernek lenni. De mindkettő jobb, mint kiállításmegnyitónak lenni, igaz, jelen megnyitó személy laikus néző, ami a legjobb – és újra elölről. Én szeretek laikus néző lenni, lődörögni fényképek között kiállításon és albumokban, nem törődni kánonok, iskolák, csoportok bonyolult viszonyaival. Lődörögni és gyönyörködni, fényképet nézni jó. Rosszacska fényképet is, hát még nagyszerű fotográfiát.

Bevallom őszintén, számomra a fénykép mindenekelőtt médium, kiindulási pont, anyag, motívum. Ebből a szempontból mindegy is, hogy amatőr fénykép vagy épp korszakos műalkotás. Elindulok a képtől, mint a kályhától, mondatot csinálok belőle, nyelvet, történetet, közben persze sokat változik, mert változtatom, a végén tán senki meg nem mondaná, mi volt a kiindulási pont, hol a kályha. Én se mondom meg, de azért kályha van. Ha úgy tetszik, egymás kályhái vagyunk mindannyian.

Dolgozván vele, olyasformán viselkedem a fotográfiával, mint egy szabad, kreatív néző, aki továbbnézi, továbbképzeli, továbbemlékezi magában az eredeti művet, így teszi el, így lesz az övé. Én legföljebb meg is írom, más műalkotássá alakítom. Megjegyzem, egy átlagos, egyszerű amatőrképet könnyebb „eltenni”, elsajátítani. A remekművekkel mindig nehezebb, a remekmű sok, mozdíthatatlanul sok, olykor nem én gondolom tovább, hanem ő gondol tovább engem, tud rólam valamit, amit talán én sem tudok magamról.

Nem rabolom tovább az idejüket, a legjobb úgyis ácsorogni a képek előtt, és bámulni e bőséget és gazdagságot. Elveszni a részletekben. Hallgatni, lubickolni, ujjongani, elrémülni, hogy ez mind egészen biztosan volt, bár nincs többé. Illetve nagyon is van, hiszen itt van, ott van a képeken, itt van a szemem alatt, jelen van abban a kultúrában, melynek része és részese lehetek.

Hallgatni és magyarnak lenni ma nagyon jó a Szépművészeti Múzeum falai között. Nagyon jó, hogy az elmúlt, elég borzalmas évszázad a magyar fotóművészek és fotóművészet nélkül nem így és nem ilyennek maradt volna meg. S hogy ez itt, ezen a kiállításon mennyire magától értetődő, holott egy­á­l­talán nem az. Csoda? Tehetség? Kon­ver­tál­ha­tó­ság? Véletlen? Nem tudom. Nyilván mindegyik. Ezek a fotók itt remekművek, bár hogy mi a remekmű, azt nehéz lenne definiálni. Esetleg rámutatva, mondván: ezek itt, ezek az iszonyúra és gyönyörűre sűrített pillanatok.

Nagy tisztesség beszélni közöttük, beszélni róluk, s nagy feladat hallgatni rájuk.

• Kultúra

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges