Skip to main content

Szóvég

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Fikarc


Ebben a lapszámban, tőlem függetlenül, nyilván esik majd szó búcsúról, helyzetről és jövőről, s ha én is ejtek marginálisan, nem illetékességből, hanem illendőségből teszem, mégiscsak utolsó szám, a hetilap utolsó száma, részemről tehát búcsú „e hasáboktól”.

Mondhatnám úgy is, költözöm, költözünk, Tituszné. De ez a kisebbik baj. Hogy megszűnt egy hetilap, az a nagyobb. Megszűnt, szünetel, szünetlen szűnik, netán szünettel – a nevezett igével az utóbbi hetekben óvatos vagyok.

A magyar nyelv szóvégmutató szótárát lapozgattam éppen – tudom, ez kicsit maché, túlontúl írós, mintha mindennap így lapozgatnék, pláne szóvégmutatót, de akkor éppen és véletlenül ezt –, mikor kaptam a telefont, az elsőt, hogy a fikarc, amit a hét végén írandó vagyok, illetve voltam, hogy az alighanem az utolsó lesz a maga nemében, merthogy a Beszélő – és itt mondták az ominózus igét.

Most tényleg meg.

Akkor én elkezdtem írni az utolsót, kora délután volt, egy egyszerű péntek kora délutánja, Pál napja egyébiránt, a Péter-Pál utáni Pálé, mikor kezdődik az aratás.

Szárba szökkent a veszteség, ilyeneket írtam.

Csak azt ne mondja, hogy meglepődött, morogta a fülem mellett Tituszné. Azt találtam ki, hogy tollászkodik a vállamon. Ha már alakváltó, mért ne valami tollas? Mért ne például holló, szólt Tituszné, never more.

Fenét lepődtem, mondtam, különben sem biztos, a jövő hétig még minden lehet. Mi minden? – kérdezte szkeptikusan, és hogy reméli, én nem arra gondolok, hogy forró kása, meg a nagy hagyomány, a név, a satöbbiben betöltött szerep, ami mégis, és mindennek ellenére, szóval nem olyasmire, amire éppen gondolni lehetne, s talán kéne is ilyenkor.

Nem, mondtam, holott dehogynem. Még bizonyos pátoszt sem nélkülöztem, melyet szívesen fürösztök meg az ő, Tituszné szkepszisében, hogy lenne belőle bizonyos praxis és reália. Hol lesz, hol nem lesz, fürödni mindenesetre fürdünk. Szóval nem lepődtem meg, a Beszélő furton-furt meg akart szűnni, abba akart maradni kívül-belül, a lebegés, a megszűnés úgyszólván a lételeme volt, nem tagadhatni, hogy van az egészben valami könyörtelenül anakronisztikus, hiszen mit lehet kezdeni egy tengeralattjáróval a felszínen, se múzeum, se sétahajó, se őrnaszád – de ebbe inkább nem mentem bele. Most se megyek, két hét múltán.

Mert közben eltelt két hét, mialatt, napi bontásban, hol meg, hol meg nem.

Inkább visszamentem a szóvégmutatóhoz.

A Papp Ferenc szerkesztette kötet a nagy, a hétkötetes Értelmező szótár teljes anyagát, minden egyes önálló szócikkel rendelkező címszavát közli hátulról, jobbról balra, vagyis a szó utolsó betűjének rendjében az A névelőtől az ajakrúzs főnévig.

Összesen 58 323 egyedet.

Na, akkor sorolja, mondta Tituszné, úgyse nagyon tehet mást. Viszont azt tudom-e, hogy ez a tucatodik fikarc, szép kerek szám, búcsúszám. Ergo tizenkettedik alkalommal társszerzőm ő nekem, nem mintha különösebben megszeretett volna, mégis, félévnyi rendszeresség, s ha esetleg szépen lezárnám őt. De akkor nem volt hozzá kedvem. Lezárni igen, megírni nem.

Ilyesmikkel, merő téblábolással telt a fikarcnyi idő.

A bizonyos igét követő hétfőn bevittem a tucatodikat a Déri Miksa utcába.

Kell mondanom? Írhattam másikat, mert nem az volt az utolsó, mármint lapszám, hanem ez. Volt, van, lesz, nem árt az óvatosság.

Írtam másikat, Rajkin zakója, Tituszné örült, én örültem, hogy, ha havilapként is, megmarad a Beszélő. Nem a Fikarcnak, de meg. S örültem, hogy így legalább jó szájízzel köszönök el. Semmi never more.

Maga hetilapba való, Szép Róza.

És?

Költözünk, mondtam neki, illetve mondom most, mikor azt, ami nem volt aktuális, írom át ezzé. Ezzé itt. A tizenhárom is jó szám. Hozzá még péntek van, Stella napja. Január negyedikétől máig, Titusztól Stelláig eltelt egy fél év. Nem ebben telt el, nem mondhatnám, mégis.

Ha költözünk, hát költözünk, de most nyár van, úgyhogy egy kicsit hagyjon abba, csillagom, súgja valahonnan a könyvespolcról Tituszné. Persze azért még fejezze be, mutogat fölfelé, még mindig az a címe, hogy szóvég. Mert ama első telefon után, Péter-Pálkor megkerestem az -ő, -lő, -élő végű egyedeket a Papp Ferenc szótárában. Tizenöt címszó, hogy netán eljátszok velük hommageilag. Most csak ideírom, hál’ istennek nem a Beszélő, hanem egy hetilap emlékére.

A „gyorstüzelő” és a „meglő” között a következők találhatók: élő, félő, istenfélő, szemlélő, ingyenélő, zenélő, metélő, vetélő, elítélő, rögtönítélő, csévélő, beszélő, elbeszélő, hasbeszélő, távbeszélő.

Legyenek ezek a búcsú szavai.

A tengeralattjárónak pedig legyen végre egy nyugodt kikötője.


















































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon