Skip to main content

Segítség, pornográfia!

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


A fő baj az, hogy a szovjet polgártársaknak túl későn mondták meg, mi is az igazi pornográfia. Malackodni, persze, mindenki tudott, de hogy amúgy istenigazából, a dolgok mélyére ásva, izgalmasan, polemikusán, ironikusan felvilágosítsanak – nem, ezt megtagadták tőlünk.

Ott volt mindjárt az óvoda. Ahová, mint ismeretes, az erotikának még azt a változatát se eresztették be, amit szegény Natasa Rosztova ábrázata vagy a szűzföldet feltörő szovjet asszony tompora sugárzott volna. Piroska az égvilágon semmilyen erotikus izgalmat nem keltett, a nagymama meg a farkas még annyit sem. Pedig én, megmondom kerek perec, minden kertelés nélkül, igen kíváncsi természetű és izgága kölyök voltam, s kíváncsiságomat még tovább fokozta, hogy az összes nemi rést (n. r.) hét lakat alatt, szigorú titokban tartva őrizték. Ennek ellenére, annyi „n. r.”-rel volt dolgom, amennyit csak akartam, jobbra-balra, mindenfelé, a saját örömömre s a mellém beosztott zsenge leányzók gyönyörűségére. Mi több, a dadus meg a gondnok gyönyörűségére, akik, alig hajtottuk fejünket ebédünket elkeltvén csendespihenőre, máris jöttek kukucskálni, mi mindent csinálok. Ami persze, ha komolyan vesszük a dolgot, korántsem volt igazi pornográfia, hanem egyszerű „kínaizás” az Acélöntők utcájából, amely soha nem volt oly közkedvelt, mint akkoriban: népszerűsége tetőfokára hágott, miként a kínai törülköző és a forrpontra hevülő barátság Kínával – mind a falvakban, mind a városi társbérletekben, mind pedig az egyszerű út menti bokrokban. Egyszóval Dunyása dadusnak könnye csorgott a gyönyörtől, amint az ajtórésen át figyelte, miként „kínaizunk” hol Tányával, hol Ljuszjával, míg egyszer csak nem bírta tovább, előbújt az ajtószegletből, és dadogva megkérdezte az akkoriban dívó szóhasználattal: „Igaz, hogy vannak olyan lányok, akiknek háromosztatú Bauman-lyukuk van?” Ott helyben megmutattam, hogy az övé aztán se nem háromosztatú, se nem Bauman-lyuk, amit a hiány feltárulásának tudata ellenére rettentően élvezett, s vágyakozó tekintettel azon morfondírozott, milyen is az igazi szerelem, miközben elandalodva cibálta fel harmonikaszárú bugyiját. Másnap, alig fordultam oda jobb oldali szomszédomtól, a bal oldalamon fekvő Tányecskához, hogy vele folytassam a csendespihenőt, amikor felgerjedve berobbant a hálóterembe Grisa papa, a gondnok: „Végre! Végre! Most már tudom, mi az igazi szerelem! Én, barom, negyven évet leéltem teljes sötétségben, és fogalmam se volt, mi fán terem az igazi izé, és mi a csudától nincs gyereke tőlem a feleségemnek. Végigharcoltam az egész háborút, hason csúsztam Berlin határáig, és senki se mondta, hogy elölről kell, és nem hátulról!”

Pedig hát Grisa papa ugyanolyan nagy erotomán volt, mint jómagam gyerekkoromban, sokat adott a dolog elméleti megalapozására. Olyan folyóiratokat böngészett folyton, mint a Kolhozparasztasszony meg a Munkásasszony, mi több, a biztonság kedvéért még a Házi savanyúságok című évkönyvet is járatta, melyekben tudvalevőleg bőven van erotika, csak a lényeget, azt nem magyarázzák el. Ő is, a felesége is jó húsz év késéssel szereztek róla tudomást, mégpedig a Csingacsguk, a nagy kígyó című remekbe szabott filmből, s húsz éven át csak úgy, találomra gyakorolták a szexet. Eredménytelenül. Ekkor aztán tapasztalt orvoshoz fordultak, aki rögtön egyértelműen meg is állapította a bajok okát: „A feleség által a defekáció aktusa során a vécékagylóba ürített férfiúi ivarsejt meg nem maradása. Petrov szemorvos, 1907 óta párttag.” Grisa papa és kedves felesége persze nem érték be ezzel, tovább járták baljós kálváriájukat. Az történt ugyanis, hogy a még tapasztaltabb orvosok még alaposabb vizsgálatok után sem találták meg a dologra rendeltetésszerűen használandó női testrészt, Grisa papát viszont akadékoskodó, szőrszálhasogató vén trotlinak titulálták. Dunyása erre ingerülten zárta le a vitát: .,Ha nincs, hát nincs, és soha nem is volt.” Később egy kicsit lehiggadva eszébe jutott születése rég elfeledett története: Bocsenocski faluban látta meg isten napvilágát, ott, ahol a lakosság tényleg híján volt minden világosságnak. Születésekor az ott bábáskodó helyi állatorvos az oly szükségesnek tetsző szerv meghökkentő hiánya láttán menten értesítette a kolhozelnököt, aki hosszas hallgatás után ki is mondta a verdiktet: „Ha a marxizmusban nincs ilyesmi, akkor nem is kell lennie.” Így nőtt fel Dunyása, mégis élenjáró fejőnő lett belőle, évről évre kiállították a Népgazdasági Kiállítás megfelelő pavilonjában, s ebbéli minőségében még magának Sztálin elvtársnak is írt egy levelet, immár vívmányként kidomborítva apró női defektusát. Csakhamar meg is érkezett a kormányszintű válasz: „Üdvözöljük Türkmenisztán hős gyapotszedőit legújabb munkasikereik elérése alkalmából. Jezsov és Berija.”

Hát, így áll a mi népünk a pornográfiával. Tudósaink persze most már kitartóan szorgalmazzák a lemaradás pótlását, amihez a legfelső hatalmi köröktől is megkapják a meleg támogatást, mivel a pornográfia hiánya nem csupán a születésszám vészes apadásában mutatkozik meg, hanem a szülőktől érkező levelekben oly sokszor felpanaszolt serdülőkori homoszexuális hajlamok kialakulásához is hozzájárul. S immár nemcsak elszórtan, hanem kitartó fenyegetésként hallani a segélykiáltást: „Veszélyben a génháztartás!” Az ifjúság felgyorsult nemi érésének körülményei közt pedig nincs egy jól képzett szakember, aki kellő eszköztárral felfegyverkezve győzné meg a vágyakozó ifjakat arról, amire az ősi orosz táncdal oly nagy nyomatékkal figyelmeztet: „Jobb ma egy lyány-luk / mint két fiú-fenék!”

Mert ebben a pillanatban hiába álmodik holdvilágos éjszakákon lányról az orosz tinédzser, kénytelen fiútársait igénybe venni, már csak azért is, mivel az iskolai tanulmányai során annyit foglalkozott a Puskin után vágyódó Anna Kern alakjával, amit a kérdés különféle aspektusaival foglalkozó szexuálpatológusok el is neveztek „Kern-komplexusnak”, arra utalva, hogy a szovjet iskolás kezdettől fogva bűntudatot érez az őt marcangoló „lukhiány” miatt, kiterjesztve e komplexusát az orosz irodalom összes nőalakjára. Jól tükrözi ezt a helyzetet a Központi Statisztikai Hivatal legfrissebb vizsgálata az iskolai homoszexuális vonzalmak kialakulásának okairól: a megkérdezettek 45%-a Anna Kernt sajnálja, mert annyira vágyott Puskin után, 25% Vassza Zseleznovával érez együtt, mert annyira akarta a matróz Zseleznyakot, 15%-uk viszont Anyeginnel rokonszenvez, úgy tudva róla, hogy Pecsorint akarta mindenáron. A képet tovább árnyalja, hogy a klitorisz mibenlétéről amúgy 40%-uknak fogalma sem volt, s egész egyszerűen fiúfenéknek vélték, 15%-uk elméletben ugyan tudta, hogy mit jelent, de a gyakorlatban még csak fiúfenékkel találkozott, ugyancsak 15% már az óvodában tudta, mi a klitorisz, de egészen az esküvőjéig nem érintett effélét. A szexuális nevelés helyes irányba terelésének távlatairól sokat elárul az a részadat, amely szerint eme tapasztalatot, jelesül a klitorisz helyett fiúfenékre fanyalodás tapasztalatát a megkérdezetteknek mindössze 1%-a élte meg szégyenként és kényelmetlenségként, ám ennek motivációja már egészen sajátos szóródást mutat: 20% – kényelmetlen, mert a sötétben semmit se lehet látni, 25% – mert az iskolai klotyón mindent lehet látni, 10% – kár, hogy így aztán még előbb elfogy a nagyhatalom; 10% – kényelmetlen, mert nincs ingyenes gumi óvszer.

A tetterős orosz férfiból azonban mindezek a statisztikai adatok manapság, a privatizáció és a bűnözés növekedése közepette már korántsem csüggedést és fásultságot váltanak ki, hanem épp ellenkezőleg, a „ki az igazi férfi?” kérdésének mielőbbi, teoretikus alapokon nyugvó megválaszolását. Az igazi férfi – vonhatjuk le a kiterjedt közvélemény-kutatások alapján a következtetést – nem onanizál, csak egészen ritka és kivételes esetekben, orvosi tanácsra, amikor nincs a közelben nő: például ha geológus a Pamír hegy tetején, vagy a Mariana-árokban, ha könnyűbúvár; MIG–28-ason, ha vadászrepülő.

Az igazi férfi figyelmes, udvarias: virággal kedveskedik szíve hölgyének, majd, végezvén a szexszel, ismét csak virágcsokrot nyújt át – ellentétben a Birjulevo teherpályaudvari pofákkal, akik nemcsak hogy lerészegednek már az aktus előtt, és letépik a nőről a bugyit, de ráadásul még ott alszanak el rajta, hangosan hortyogva, s még jó, ha nem hányják le kebleit. Az igazi férfi reggel nyájas mosollyal érdeklődik, amerikai módra kivillantva fehér fogait: „Hogy aludtál, édes?”, bezzeg a „Subler”-gyári melós, miközben mezítláb kioldalog a klotyóra, és káromkodik, mert jól beveri a fejét a szemöldökfába, majd klotgatyában ülve, böfögve-fingva ledönti a maradék sörét, egyre csak noszogatva az asszonyt: „Hé, hallod, te hogyishívnak!? Húzzál csak gyorsan lefelé még vagy három sörért!” Az igazi férfi sportos, napbarnított, mindig azt mondja: „O. K., édesem!”, s laza mozdulattal dollárkötegeket húz elő mellényzsebéből, míg pocakos, kopasz, nyiszlett kollégája az MMM piramisjáték örök balekja, nyeretlen részvényekkel vigasztalhatja magát. Az igazi férfi a Kanári-szigetekre viszi a hölgyet, vagy legalábbis egy kínai shopping-tourra fizeti be, a Proletarszkaja metróállomásról szalasztott Kolja Vorobjov meg, otthagyva Marfa Vorobjovát a három gyerekkel, Ivanovkába hívja az új nőt krumplikapálásra, mit sem törődve azzal, ha az új nő mélyen benne jár a nyugdíjaskorban.

Az igazi férfi tudja, hogy igazi férfinak lenni nehéz, de dicső dolog – amaz bezzeg, ha nem megy, a vodkára meg a nőre fogja, s már annyira mindegy az életkora, hogy arra se veszi a fáradságot, hogy az asszony arcát közben egy Pravdával letakarja…
















Megjelent: Beszélő hetilap, 29. szám, Évfolyam 7, Szám 30


Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon