Nyomtatóbarát változat

Angyalosi Gergely: Először a regény szerkezetét próbálnám néhány szóban leírni, amihez persze kellenek tartalmi elemek is. Egyes szám első személyben előadott elbeszélésről van szó, amelybe – nagyjából a könyv a közepe táján – egy másik elbeszélés ékelődik. Az én, aki beszél, egy betegség történetét mondja el, egy olyan betegségét, amelyet egyrészt képzeletbetegségnek, másrészt az idő betegségének nevez. Képzeletbetegségen azt érti, amit a pszichiáterek kényszerességnek neveznek, tehát hogy valaki kénytelen együtt élni a folyamatosan épülő és pusztuló képzeletvilágával. Nem tud tőle megszabadulni, a képek, víziók, képzelgések állandóan gyötrik, noha tudatában van annak, hogy ezek a látomások nem a valósághoz tartoznak. Itt ez a tudás nem segít semmit, mert ugyanúgy gyötrik tovább a látomások, mintha a legvalóságosabb valósághoz tartoznának. Az idő úgy kapcsolódik ide, hogy aki a képzelet áldozata, az nem is tud különbséget tenni a múlt, a jelen és a jövő között, minden egyszerre van jelen, az én nem tud felejteni. Szexuális, erotikus természetű kalandokkal próbál kilábalni ebből a betegségből, míg végül egy ígéretesnek látszó kapcsolat tönkremenetele előtt úgy dönt, hogy egy új történet írásába kezd, vagyis megpróbálja partnere, az L.-nek nevezett lány általa, az elbeszélő által elképzelt történetét megírni. L. egyes szám harmadik személyben elbeszélt története után visszatérünk az első történetmondó szövegéhez, aki ezt a leírt történetet átadja valóságos vagy elképzelt – nem lehet eldönteni – partnerének, L.-nek. Nagy vonalakban így tudnám összefoglalni a történetet és a regény szerkezetét.

Radnóti Sándor: Ha ezt az iszonyatos borítót megnézzük, amely a Kalligram kiadó érdeme, akkor látjuk a címet: Az élősködő. És tulajdonképpen ez a cím az egyetlen hely a regényben, amely kivisz az én-elbeszélő szempontjai közül. Ez az egzisztencialista olasz és francia regényekre emlékeztethetne bennünket, amelyekben szintén gyakran egyes szám első személyben monologizáltak, és címük többnyire valamilyen morális ítéletet tartalmazott. Az, hogy milyen ember az elbeszélő, azt egy külső, moralizáló szempontból, vagyis többnyire csak ebből a címből olvashattuk ki. Az élősködő rendkívüli homogén anyagú regény; és mivel valóban egy betegség történetéről van szó, ezért bizonyos mértékig jogos a szerző nagyfokú redukciója, aki a világnak sok részét tulajdonképpen semmisnek tekinti. Erotikus kalandok sorozata a regény, amely kitűnő indulással, egy kiskamasznak a kórház iránti olthatatlan szeretetével kezdődik. Ez a kisfiú, a későbbi felnőtt elbeszélő képes betegségeket szimulálni azért, hogy újra és újra kórházba kerüljön. Ott kezdi kiélni parazita, élősködő természetét, ami ez esetben a mások képzeletvilágába való belépést, a mások életére való rácsimpaszkodást jelenti. Az egyik kórházban elcsábítja egy betegtársa, egy idősebb asszony, és utána lényegében életprogramjává válik, hogy erotikus történeteken át élősködjék.

Németh Gábor: Nekem nagyon különös volt szembesülni a szöveggel, mert hogy úgy mondjam volt egy előkertje. Már az olvasás előtt hallottam róla véleményeket, érzékeltem az újdonság felfedezésének az örömét. A könyvborítón is olvashatunk Mészáros Sándortól és Szegedi-Maszák Mihálytól meglehetősen lelkesen ajánló mondatokat. Az első lapok felkeltették az érdeklődésemet. Tetszett, ahogy kezdett megjelenni a kórház világa, és felfokozott várakozással olvastam tovább, de egyre nőtt a csalódottságom. És ez azért volt igazából zavarba ejtő, mert a könyvnek éppen azokat a tulajdonságait érzem gyengének, amelyeket a lelkesült előhangok igazi erényekként emelnek ki. Szóval éppenséggel a nyelvi erőt, a nyelvi megformálást érzékeltem nagyon-nagyon problematikusnak. Mintha valakit folyamatosan hamis hangon hallottam volna beszélni. Állandóan pontatlanságokat érzékeltem a képek szerkesztésében, a metaforikusságban, az összetorlódott, de egymáshoz a legcsekélyebb mértékben sem illő képzetekben. Ezek folyton-folyvást megakasztottak az olvasásban, igazi kínokat éltem át. Be kell vallanom, ha nem erre a beszélgetésre készülök, valószínűleg félreteszem Barnás könyvét, mert az elviselhetetlenségig fokozódott bennem ez a kín. Állandóan a mondatokkal birkóztam. Rengetegszer éreztem azt, hogy elolvasok egy mondatot, és fogalmam sincs róla, hogy mit jelent, egyszerűen elkülönült szójelentésekre hullott szét a szöveg. Újra össze kellett raknom a mondatot, újra és újra meg kellett próbálnom értelmezni – így araszolgattam előre. Egyszóval azzal szembesültem, hogy valószínűleg rettenetesen konzervatív olvasó vagyok, és mégiscsak azt gondolom, hogy egy regény az valamiféle érzéki tárgy, tehát hogy érzéki örömöket kellene éreznem, ezzel szemben most kizárólag a fogalmakkal harcolok. Az érzéki tapasztalatot hiányoltam rettenetesen a könyvben. Olyan, mintha egy filozófus – jobb híján vagy valamilyen egyéb okból – nem egy értekezést, hanem egy regényt vagy műalkotást próbálna létrehozni.

Bán Zoltán András: Nagyon hasonlóan jártam én is. Többször is abbahagytam, alig bírtam végigolvasni a regényt. Felolvasnék egy mondatot, hogy megpróbáljam érzékeltetni, mire gondolok. Bevezetésként annyit: a főhősnek állandóan visszatérő problémája, hogy az éppen vele lévő nőnek a szexuális előéletét is átéli, és állandóan belépnek a képzeletébe az éppen aktuális barátnőjének elképzelt előző szeretői. Ám amikor L.-lel szeretkezik, ez nem történik meg. Ezt a gyógyulás jeleként éli át, és így kommentálja a 101. lapon: „Egyetlen hímvessző sem ágaskodott elém, lihegő asszonyok sem vonultak el előttem megnyitva parázsló ovulájuk és lángoló méhek sem ütköztek arcomnak, mint ahogy gyerekkoromban a füstölt sonka, amikor felmentem a padlásra kolbászt lopni.” Ebben a mondatban számomra minden benne van azokból a problémákból, amiket Gábor az előbb felvázolt. Rettenetesnek tartom a hasonlatot a füstölt sonkával és a kolbásszal, tökéletesen hamisnak, és minden tekintetben ráfogásszerűnek. „Lángoló méhek sem ütköztek arcomnak…” Szörnyű! És nevetséges. Természetesen tudom, hogy baromi igazságtalan vagyok, hiszen most kiemeltem egy mondatot…

A. G.: Vannak jobban sikerült mondatok is.

B. Z. A.: Persze, vannak jobban sikerült mondatok is. Abban egyetértek veletek, hogy például a könyv eleje nagyon szuggesztív, a kórházi rész valóban nagyon erős. De a nyelvieken kívül nekem van még egy problémám. Érzékelhető, hogy a szerzőben nagyon erős intellektuális igény él, legalábbis ezt próbálja megjeleníteni a könyvben, mániákusan elemez szituációkat, megpróbál nagyon sokat mondani, és kifejteni egy csomó komoly intellektuális problémát. Biztosan emlékeztek arra a részre a regény vége felé, amikor a naplójának a mondatairól kezd el beszélni, és elkezdi analizálni a nyelv, a mondatok és a szavak viselkedését, „a szavak kémiáját”, ahogy mondja. Na már most az a rész számomra elmondhatatlanul primitív volt szellemileg, tökéletesen semmis intellektuálisan. A nyelvi szörnyűségek vagy megoldatlanságok mellett az a nagy gondom, hogy a könyvnek a belső intellektualitása hihetetlenül silány, annak ellenére, hogy a szerzőnek vagy a narrátornak iszonyatos az igénye arra, hogy nagyon sokat és minél okosabbakat mondjon.

R. S.: Hát én ezt a leghatározottabban opponálom. Én ezt egy érdekes és figyelemre méltó könyvnek tartom. Természetes, hogy igazságtalan voltál ezzel a mondatkiemeléssel, mert az is akartál lenni…

A. G.: …és ez sikerült is…

R. S.: Az kétségtelen, hogy a hasonlatok problematikusak. Amikor elszánja magát egy hasonlatra, azok nem szoktak sikerülni, de magát a könyvet jól megformált, nyelvileg is jól megformált műnek tartom, amelynek a problémája a redukciós intenzifikáló elem, ami nagyon érdekes ellentmondásban van a regény másik alapvető szerkezeti elemével, a pikareszk kalandok sorozatával. Rémületesen mulatságos erotikus kalandokat mond el a narrátor, és erre a pikareszkre van ráépítve a monománia. Patologikus természetesen a figura, aki itt ábrázolva van, de a patologikusnak, ugye, ezt nem kell mondani, hihetetlen sok tanulsága van a nem patologikus emberek számára is. És itt számomra a legfőbb tanulság az volt, amit egy irodalmi hasonlattal tudnék elmondani. Engem a könyv Patrick Süskind Parfüm című könyvére emlékeztetett. Abban a könyvben a hihetetlenül kifinomult illatérzékelés vezérel mindent. Barnás regényében az erotikus elem a legfőbb szervező, és az erotikus múlt, a partner erotikus múltjának a problémája. Nagyszerű, amikor azt ábrázolja, ahogy az erotikus múlt mintegy archeológiai módon rárétegződik az arcra és a testre. Én ezt nagyon finom művészi megoldásnak tartom.

A. G.: Gyarlóságaival együtt én is figyelemre méltónak tartom ezt a könyvet. Vannak hibái, ez kétségtelen, amely hibákon egyébként egy jó szerkesztő sokat javíthatott volna. Nincs rendesen megszerkesztve a könyv, és ez nemcsak a szerző felelőssége. Néha nekem is kétszer-háromszor el kellett olvasnom egy mondatot, hogy egyáltalán fölfogjam az értelmét. Remélem, az esetek 90%-ában ez azért sikerült. Más kérdés, hogy ami megakasztja az olvasást, az nem tartozik-e hozzá. Tudom, elég olcsó kritikusi fogás, hogy ami valakinek nem tetszik, azt minősítsük szándékos szerzői fogásnak. Ebben az esetben az elénk tárt anyag kínosságához hozzátartozik, hogy ne andalodjunk bele a szövegbe, ne tudjunk magunkban fölépíteni koherens imaginációs világot, amiben aztán a kellemesség és a kellemetlenség között hányódván szépen legörgetjük a könyvet. Mintegy folyamatosan tikkel az egész szöveg. Ezt én a többé-kevésbé tudatos technika részének érzem. A másik pedig az, hogy helyenként tagadhatatlanul érzéki élmény jelenik meg a szövegben, például amikor az arcokat elemzi, amikor egészen közel megy az archoz, és elemzi a szerkezetét. Nagyon érdekes, hogy a valóság gyakorlatilag nem referenciapont ebben a regényben. Nem tudjuk, hogy mi a valóság, és mi nem az. Sándor Süskindet mondta, én Edgar Allan Poe-t említem. A kezdet kezdetén valaki azt mondja: én tudom, hogy szörnyeteg vagyok, tehát tudom, hogy beteg vagyok. Tudom, hogy vannak normális emberek, de én nem vagyok az. Az egésznek mégsem ez a lényege, mégsem lehet az egészet lefordítani egy pszichiátriai esettanulmányra. Ilyen pszichiátriai eset, azt hiszem, semmiféle szakkönyvben nem található. Mindezek számomra a szöveg érdemei, persze tudnék én is mondani rosszul sikerült mondatokat. Van valami furcsa precízség a szövegben, néha egy kicsit giccsbe hajló, finomkodó stílusréteg is felfedezhető, de összességében még ez sem zavart, mert úgy gondoltam, hogy még ez a mesterkélt kimódoltság is valahogy bevonható az összélménybe.

N. G.: Valóban rendkívül érdekes részek azok, ahol a szokottnál közelebb megy egy archoz, és analitikus leírását kapjuk az arcnak, de én éppen ezeket a részeket érzem igen fontosnak, mert a narrátor élménye a pontatlanság. De a pontatlanság élményét azt pontosan kellene közvetíteni, és azt gondolom, akkor képes lennék én is átélni az ő élményét. Itt van előttem kinyitva a könyv, aláhúztam benne egy mondatot: „Az idő valóban az ajkak oldalára tetoválta ennek az embernek a férfiasságát, amelyek most ágaskodó vesszőként meredtek rá.” Kire? A férfiasságról azért tudjuk, hogy mit jelent a hagyományos magyar nyelvhasználatban, ez komikussá teszi a mondatot, ráadásul…

B. Z. A.: Többes számú vonatkozó névmás, egyes számú tárgyra…

N. G.: Alany-állítmány egyeztetési hibák több ízben előfordulnak a könyvben egyébként. Az a problémám, hogy valaki egy hihetetlenül erős egzisztenciális sodrásba került, és ezt a sodrást megpróbálja közvetíteni, de olyan eszközrendszerrel dolgozik, amelyet nem birtokol eléggé. Hiszen a szövegnek talán éppen ezért kellene a hagyományos értelemben pontosnak lennie, hogy ezt a nem hagyományos élménytömeget számomra átélhetővé tegye. Lépten-nyomon ilyen mondatokba ütközöm, és nagyon nem szívesen fogadnám el azt, hogy ez szándékos, hogy tehát ez stílus. Ajkakat ír szájak helyett…, legalább húsz-harminc ilyet aláhúztam. Ezért nem igazán tartom Zoli eljárását erkölcstelennek, mert nem túl nehéz megtalálni ezeket a mondatokat a könyvben. Nekem ez továbbra is rettenetesen problematikus. Győzzetek meg!

B. Z. A.: Azt gondolom, hogy borzasztóan kimódolt, nagyon modoros könyvről van szó. Megkockáztatom azt, hogy ez dilettáns dolog. Hogy maga a vállalkozás rendkívül bátor, azt hiszem, ezt nyugodtan mondhatom. Valaki ebben a regényben tett egy bűnvallomást, mondhatni. Azt hiszem, ez tényleg elég bátor tett. De félek, hogy a dilettáns írogató bátorsága ez. Ugyanakkor hajlandó vagyok elismerni, hogy nincsenek igazi érveim. Alapélményem volt, hogy ebben a könyvben iszonyatos méreteket ölt az öngyűlölet és az önutálat, de azt hiszem, ez látszólagos. Mert ezekkel egyidejűleg állandóan érzékelhető a hatalmas önimádat is. Egy nagy operettária az én szememben ez a regény. És nagyon sok, valóban nagyon erős dolog is van benne, oké, aláírom.

A. G.: Megint azt mondom, hogy van ebben valami szándékoltság. Sokszor nem tudtam eldönteni, hogy aki beszél, az valóban egy öntetszelgő, magamutogató hólyag, vagy a szerző akarja azt, hogy a hősét ilyennek érzékeljük.

N. G.: Szerintem az a nagyon nagy baj, hogy valószínűleg hiányzott a szerkesztői munka, az, hogy valaki valóban kézbe vegye a kéziratot. Ugyanis azt, amit most mondtál, azt a szerkesztés munkájában nagyon-nagyon pontosan végig lehet csinálni. Nekem, amikor a Magyar Naplónál dolgoztam, az volt a tapasztalatom, hogy ha beszélgettem a szerzőkkel, hihetetlenül termékeny módszernek bizonyult megkérdezni, hogy az amit én itt hibának érzékelek, az szándékos-e, vagy nem, és ha igen, akkor védje meg a szerző. Valahogy járjunk el a mondattal, és általában kiderült, hogy a helyén van-e a mondat vagy nem. Arról van szó, hogy a szerző számára elfogadható-e az a támadás, amit én intézek a szöveg ellen, vagy sem.

R. S.: Most tegyük egy pillanatra zárójelbe ezeket a kifogásokat, amelyek egy másik szempontból kevésbé tűnnek kifogásnak, és térjünk vissza a könyv problémájára, amelyet az ellenzők is bátornak és érdekesnek tartanak, és aztán majd megint visszatérhetünk arra, hogy hogyan van megcsinálva. Egyébként közismert, hogy sok nagy írónál is kipécézhetünk rossz mondatokat. A regény alapproblémája az, amit Barnás irigységnek nevez, ezt lehetne a féltékenység szóval is jelölni, tulajdonképpen a féltékenységet és az irigységet azonosítja. És nem kétséges, hogy az én-elbeszélő féltékenysége nemcsak azt jelenti, amit mindközönségesen jelent, hogy tulajdonomnak akarom tekinteni a másikat. A könyvben arról van szó, hogy valakinek el akarom birtokolni a saját történetét, el akarom birtokolni az egész életét. És a narrátor nagyon nagy kísérletet tesz az öngyógyításra, és ugyanakkor szerintem egy érdekes filozófiai problémát is felvet. A narrátor nem azt teszi, mint a korábbi nőkkel, hogy a legaljasabb módon kicsikar tőlük vallomásokat a múltjukról, a szerelmi tapasztalataikról, amelyek úgyis csak hazugságok lehetnek, hanem L. helyett megírja ezt a szerelmi tapasztalatot. És akkor már azzal, hogy két oldalról szorítja ugyanaz az L.-nek nevezett lány, talán éppen azért e kezdőbetű, mert lány…

B. Z. A.: Lektor. Én lektorként, vagyis olvasóként oldottam fel az L.-t.

R. S.: Igen, így is lehet értelmezni… Tehát akkor már két oldalról szorítja a történet, az általa elképzelt személy és a „valóságban” jelen való személy története. Mintha azt kérdezné a narrátor: meg tudom-e gyógyítani magam, ha kiírom magamból L.-nek azt a múltját, amelyet én találok ki, amely az én fikcióm. Ez nagyon érdekes és fontos kérdés.

B. Z. A.: Ebben neked azt hiszem, hogy igazad van, és a könyvnek ez valóban nagyon fontos szólama. A legelső mondat mindjárt úgy szól, hogy „ha nem hinnék makacs módon a leírt szó erejében, sohasem jegyeztem volna le ezt a töredékekből összeálló vallomást”. Ez a mondat olyan fontos volt az író számára, hogy a regény legvégén megismétli. Talán az is filozófiai probléma, hogy ennek a történetkitalálásnak, egyáltalán a fikciós irodalomnak kétségtelenül van valami parazita jellege. A pacák, amikor megírja a barátnője történetét, akkor élősködik az életén, másrészt a leírt szó ereje által mintegy valóságossá teszi a fikciót, és ez az, ami olyan félelmetes.

N. G.: Egyébként a beszélgetésünk elején azt említetted, Sándor, hogy a regény kizárólag kívülről, a cím által kap morális hangsúlyt, ennek ellentmond, hogy a harmadik részben önmagát is elítéli a narrátor, L.-lel kapcsolatban aljasnak tartja az eljárását.

R. S.: Ha két ilyen erős ellenfele van a könyvnek, akkor nagyon nehéz a védőknek, akik védik a várat. Sokat gondolkodtam azon, amiről Závada könyvével kapcsolatban is beszéltünk már, és ahol ennek a kérdésnek sokkal kisebb jelentősége van. A Jadviga párnájában van egy belső történet, az Ondris által írt kis novella, és hogy ez szándékosan rossz-e vagy nem, erről sokat vitatkoztunk. Barnás könyvének egy nagyon jelentős része, több mint egyharmada egy a szerző által írt külön novella. Most ezen érdemes volna elgondolkodni, hogy ennek a betétnek, L. elképzelt történetének van-e külön stiláris rétege, más-e ez a szöveg a főhős pikareszk, ugyancsak erotikus kalandjaihoz képest? Szóval érdemes volna elgondolkodni jóindulatúbb kritikusok társaságában, hogy az L. történetében fölvázolt erotikus kalandok sora mennyiben különbözik az első részben megírt pikareszk, erotikus tipológiától.

B. Z. A.: De akkor erre azt mondom, hogy ezek az úgynevezett erotikus szituációk szerintem elég borzalmasan vannak megírva: primitíven, dilettáns módon, kimódolt módon, közhelyesen. Vegyük az elsőt részt, a pikareszk tipológiát. Hát milyen női vannak ennek a narrátornak? Tökéletesen felfoghatatlanok. Ott van a G.-nek nevezett súlyemelőnő, aki borzasztó szőrös, ugyanakkor Nietzschét olvastatja a főhőssel, Wagnertől a Ringet hallgattatja vele…

A. G.: Teljesen irreális figurák, szándékoltan és hangsúlyozottan papírhősök.

N. G.: Ez önmagában még nem volna baj. Barnás könyve rettenetesen erősen fölveti számomra azt a problémát, hogy minek tartunk mi egy könyvet vagy egy regényt. Én elsősorban valamilyen módon mégiscsak nyelvi ténynek tartom. Azt elfogadom, hogy egy olvasat lehet olyan gazdag és olyan jóindulatú, hogy minden szándékot, ami a szerkezetben vagy a cselekménybonyolításban vagy ennek a felépítettségében megnyilatkozik, észrevesz, értékel és fölépít magában egy ideális olvasatot, egy olyan művet, ami végül is csak az interpretátor gondolataiban létezik. Viszont mégis azt gondolom, hogy egy regény mindenekelőtt nyelvi tény. Egy regény érzékisége tehát nem elsősorban a szöveg mögött föltáruló elképzelt világ érzékisége, hanem magának a szövegnek az érzékisége. Egyszóval az értékelés nem rossz- vagy jóindulat kérdése, hanem megközelítés kérdése. Barnás szövege egész egyszerűen az élvezetemet akadályozza, és nem a rosszindulat soroltatja velem elő az általam hibának tartott dolgokat, hanem ezek a hibák, ezek a nyelvi tények az élményem középpontjába kerültek, és akadályokat képeztek számomra. Azért lovagolok ezen, mert szerintem ez hihetetlenül fontos irodalmi kérdés. Hogy igazából mire való a nyelv. Arra, hogy hordozzon bizonyos információkat, hogy mintegy forgatókönyv legyen egy regény, amelynek a segítségével elképzelünk egy filmet, lemegy bennünk egy színházi előadás vagy egy performance, és ennek esetleges segédanyaga a nyelv, amire éppen ezért jóindulattal nézhetünk, és olvasóként kiküszöbölhetjük magunkban a hibákat, és legyinthetünk ezekre. Vagy pedig elsősorban szöveg-e egy regény, és minden egyéb ehhez képest másodlagos. Én az utóbbira szavazok.

B. Z. A.: Úgy érzem, hogy a regényben az első perctől kezdve hamisan szólal meg a hang, és ha ez igaz, akkor aztán valóban édesmindegy, hogy Sándor milyen fontos filozófiai kérdéseket talált a szövegben.

R. S.: Jó, akkor beszéljünk erről. Azt mondom, hogy nem szólal meg hamisan a hang. Az elején, a kórházi jelenetekben biztos, hogy nem hamisan szól. Mert a kórház-fejezet ragyogó, ez biztos, nagyon erős, és nyelvileg is nagyon erős irodalom.

N. G.: Kétségtelen, hogy a kórház-rész jobb a többinél.

R. S.: És azt hiszem, hogy be lehetne mutatni a könyvből számos olyan részt, ami nyelvileg is nagyon meggyőző. Barnásnak hihetetlen képessége van a fokozáshoz, képes igen magas pontra felvinni egy gondolatmenetet vagy egy érzés leírását. Nagyon sokszor azt éreztem, hogy ez erős és jó nyelv, amelyben kétségtelenül vannak nagyon komoly zökkenők is. Ha úgy állna a dolog, hogy ez egy csupa rossz mondatokból összeálló, ám nagyon izgalmas, teoretikusan nagyon érdekes regény, akkor igazatok lehetne, de kétlem, hogy ez a kiindulópont helyes.

A. G.: Abba, amit elmondtál, Gábor, elég nehezen férnek bele az olyan szövegek, amelyek kifejezetten kínosan olvashatók végig, állandó megszakításokkal, nehézkesen, ráadásul állandóan rá kell kényszerítened magad, hogy visszamenj a könyvhöz és végigolvasd. Azt hiszem, azzal mindannyian egyetértünk, hogy vannak ilyen szövegek.

N. G.: Nem is a gördülékenységet kértem számon, hanem a pontosságot, vagy legalábbis amit én annak képzelek.

B. Z. A.: Sándor, ott van az én problémám, és megint baromi földön járó dolog, amit mondani fogok, hogy ennek a szövegnek én semmit nem hittem el. Nem hittem el azt sem, hogy neki volt egy fényképe, amiről oly hosszan ír a regény elején. És akkor nem tudok másra gondolni, hogy valami olyan hamis hang van megszólaltatva, ami számomra tökéletesen lehetetlenné teszi azt, hogy bármit is elhiggyek ebben a regényben.

A. G.: De én meg éppen ott tudtam belekapcsolódni, hogy a szöveg nem is igényli tőlem, hogy bármit is elhiggyek neki. Annyira irreális minden, a figurák, a környező világ. Teljesen elhanyagolható kérdés, hogy ezek az alakok hogyan élnek, miből élnek, és így tovább. Ha úgy tetszik, annyira légből kapott az egész, mint maga a képzelet.

B. Z. A.: De ugye érted, Gergely, hogy miről beszélek? A Don Quijotéban mindent elhiszek, annak ellenére, hogy szélmalmokkal harcol a főhős. Wittgenstein Bizonyosság-könyvének az első mondata jutott az eszembe, ami úgy szól: „ha tudod, hogy itt egy kéz van, minden mást elhiszek neked”. Most én nem tudtam, hogy itt van egy kéz, és semmit nem hittem el Barnásnak, egyszerűen semmit.

És még valami. Végig azt éreztem, hogy ez az ember, az író, a szerző, a narrátor, az én-elbeszélő, nevezzük, ahogy tetszik, ízléstelen kapcsolatban áll önmagával, ízléstelen kapcsolatban áll a világgal, az élethelyzetekkel. De természetesen megint nem tudom bebizonyítani, hogy hol ízléstelen a könyv. Mert ugye azt nyilvánvalóan nem fogom mondani, hogy ízléstelen az az álom, amelyben a narrátor letépi az arcáról a bőrt, és ledobálja a földre. Ez olyan nyilvánvalóan ízléstelen, hogy meg sem próbálom bizonyítékként felhozni.

R. S.: Ez kétségkívül nem a legjobb pontja a könyvnek. De akkor most megkérdem, hogy amikor nyal annak a bizonyos G.-nek nevezett misztikus sportolónőnek, és közben elböfögi magát, ezt a jelenetet te ízléstelennek tartod, vagy sem? Szerintem ez egy nagyon jó jelenet.

B. Z. A.:
Ezt, azt hiszem, nem tartom ízléstelennek.

R. S.: Én ezt nyelvileg is ragyogó résznek tartom. Csak két mondat, ha emlékeztek rá, a 49. oldalról: „Hosszas győzködés után rávett, hogy megízleljem azt a patakot, mondhatom nem volt keskeny, amely szeméremdombját alulról szelte ketté. Ám amint csendben iszogattam ebből az igencsak szúrós szagú kútból, amelyet erős, drótszerű sövények szegélyeztek, váratlanul elböfögtem magam.” Ez kétségtelenül az ízléstelenség határán járó jelenet, de szépen van megírva.

B. Z. A.: Ez valószínűleg azért nem ízléstelen, vagy azért nem gondolom, hogy ízléstelen, mert némiképp szellemes, humoros, különösen ahogy később kommentálja az eseményeket. A könyvben igen ritka önirónia szólal meg itt.

N. G.: Finom elemzésekre volna szükség. Nekem az is problematikus volt, amit idéztél, hogy „patak” meg a „kút”, amely „drótsövénnyel”, mondhatni szögesdróttal van kerítve. Szóval egymásra csúsznak a képzettársítások egymást kioltó, kikezdő elemei. Amikor egész egyszerűen egy érzék hiánya működik a szövegben.

B. Z. A.: Magyarul süket a szerző egy kicsit, ezt akarod mondani?

N. G.: Igen, hamis és süket a szöveg.

B. Z. A.: Egyetértek. És ami baromi érdekes, hogy Barnás Ferenc rengeteg zenei hasonlatot hoz, és azok viszont pontosak. Szerintem a szerző ért a zenéhez. Ott van például egy nagyon jó ötlet a kórházi részben, a „Balogh Lajos-szonáta”. Ami annyit jelent, hogy az elbeszélő szerint a Balogh Lajos nevű beteg állapotát egy partitúrával, a hegedűre és zongorára írott Balogh Lajos-szonáta kottájának segítségével lehetne a legsikeresebben diagnosztizálni. Ez például tetszett, ebben van humor.

Barnás Ferenc: Az élősködő. Kalligram kiadó, Pozsony, 1997. 294 oldal, 1200 Ft.

• Kultúra