Eörsi István

Nyomtatóbarát változat

Dr. Noha pert vesztett

„Lázíthatunk-e demokráciában bírói ítéletek ellen?” – kérdezte Dr. Noha az utcán egy hölgytől – nevezzük Erzsébetnek –, akinek véleményére mindig is sokat adott. Erzsébet félrehajtotta fejét, és mosolyogva nézett dr. Nohára. „Miért kérdez tőlem ilyesmit, hiszen úgyis azt tesz, amit akar.” „Igaz – mondta dr. Noha –, ritkán fogadom meg a tanácsát, ha nem olyasmit javasol, amit hallani szeretnék, de mindig tudom, hogy magának van igaza.” „Akkor miért nem hallgat rám?” „Mert azért nekem is igazam van.” Erzsébet a fejét csóválta. „Maga csak azoknak a nőknek fogad szót, akik már nem élnek – mondta –, így hát ezentúl, amíg még élek, nem untatom a tanácsaimmal, de maga azért csak mesélje el, ami a szívét nyomja.”

„Pert vesztettem egy dübörgő egérke ellen – mondta dr. Noha. – Elhatároztam, hogy nem ejtem ki többször a nevét, mert még a fülébe jut, és újra feljelent. Csak a per lényegét ismertetem magával. Az illető elolvasott egy szatírát, az 1729-ben írott Szerény javaslatot, melyben Jonathan Swift azt indítványozta, hogy a 120 ezer ír gyerekből százezret hizlaljanak fel gondosan, majd egyéves korukban – amikor a beléjük ölt táplálkozási költségek a legelőnyösebben térülnek meg – vágják le őket, és ízletes húsukat küldjék Angliába. Így ahelyett, hogy minden haszon nélkül éhen pusztulnának, igen olcsó és laktató táplálék válnék belőlük, sütni roston és nyárson kitűnően lehetne őket, és főtt állapotban vagy raguként is nagy élvezetet okoznának. Ezzel megmenthetnék éhező szüleiket, és lehetővé tennék számukra, hogy felneveljék életben hagyott húszezer gyereküket, tizenhatezer lányt és négyezer fiút, akik felcseperedve gondoskodnának a húsellátás utánpótlásáról. A dübörgő egérke elolvasta ezt a szatírát, és írt egy cikket, amelyben Swiftet az emberiség ellenségének nevezte, és megtámadta a kiadót is, amiért egy olyan ember gondolatait forgalmazza, aki gyerekgyilkosságra, soknejűségre és kannibalizmusra, és a legszörnyűbb bűnök legalizálására buzdít. Az efféle ember – írta ő – fasiszta még akkor is, ha a fasizmus kora előtt élt, és még az is fasiszta, ráadásul a magyar tudat cinikus kútmérgezője, aki hazánkban közli a művét. Én erre a cikk szerzőjét üzleties beállítottságára utalva humortalan, ostoba számlatömbnek neveztem, aki képtelen felfogni, hogy az angol parlamentnek címzett beadványával Swift az ír nyomorúság iszonyú állapotait és saját emiatt érzett tébolyult kétségbeesését fejezi ki. Swift leleplezője persze beperelt, arra hivatkozva, hogy a »humortalan, ostoba számlatömb« kifejezéssel megsértettem a jó hírnévhez fűződő jogát.”

„Ugye ezt most találta ki?” – kérdezte Erzsébet. – „Dehogyis – felelte dr. Noha. – Ilyet nem tudok kitalálni. A korlátoltság és szellemtelenség olyan fokot is elérhet, amely meghaladja a fantáziát.” „És a bíróság ellenfelének adott igazat?” „Képzelje. Ez a nagy téma. Mert ellenfelem olyan, amilyen, sajnálom kedves szüleit, akiket persze nem ismerek. De a bíróság! A bíróság a mi demokráciánk szülötte! A bíróságra büszkének kellene lennünk! És a bíróságnak könnyű a dolga. Van egy jó törvényünk, amelyik kimondja, hogy valakinek a jó hírét úgy lehet megsérteni, ha durva kifejezésekkel valótlanságot állítunk róla.” „Akkor hogyan ítélhettek maga ellen?” – kérdezte Erzsébet. „A bíróság bejelentette, hogy nem illetékes irodalmi művek elbírálásában. Azt viszont megítélheti, hogy a »humortalan, ostoba számlatömb« kifejezés hány forinttal csökkentette ellenfelem jó hírének értékét.” Erzsébet megállt. „Ezek szerint a bíróság nem hajlandó alkalmazni a törvényt?” „Pontosan. A törvény szerint a goromba stílus és az állítás hazug volta együtt idézi elő a jó hír sérelmét, a bíróság viszont az egyik kritérium megítélésében illetéktelennek nyilvánította magát.” „Szerintem a bíróság elsősorban azt az óhaját nyilvánította ki – mondta Erzsébet –, hogy maga írás közben tűnődjön el a szavak értékén. Hogy melyik kifejezés mennyibe kerülhet magának.”

Az utolsó mondatokat Erzsébet már házának a kapujában mondta el. „Ma nem volt köztünk vita” – mondta elégedetten dr. Noha. – „És ez baj? – kérdezte Erzsébet. – Akkor megmásítva elhatározásomat, mégis tanácsolok valamit. Gondoljon néha arra, hogy a jobbak a maga éles kifejezései nélkül is látják: a tulok az tulok, és a maga jelzői nélkül is megvan a véleményünk a dübörgő egerekről. Tudom, hogy hiába beszélek magának, és tudom, hogy még el fog veszteni jó néhány pert. Mindig számoljon be nekem róluk, mert engem mulattat maga is, igazság bajnoka. Köszönöm a történetét. Még ma elolvasom újra a Szerény javaslatot, tíz éve vettem egy londoni antikváriumban, 1835-ös kiadás. Elolvasom, és a perére gondolok, és még jobban fogok mulatni.”

A Bé Középen

1943-ban Dr. Noha tizenkét éves kisfiú volt, aki még nem döntötte el, hogy művész legyen-e, vagy futballista. Egy olyan futballcsapatnak drukkolt, amelyet hivatalosan zsidónak minősítettek és feloszlattak. Ennek két futballistája, aki különösen közel állt a szívéhez, egy peremkerületi csapathoz szegődött el, amely éppen akkor került fel az első osztályba. Így hát ennek a feltörekvő csapatnak a szurkolója lett. Ez a csapat a következő évben, a bajnokság utolsó fordulójában a nemzetközi tekintélyű Ferencváros csapatával mérkőzött. A meccsnek nagy volt a tétje: aki győz, az a bajnok. A Ferencváros híres volt jobboldali elkötelezettségű, fanatikus közönségéről. Ennek törzstagjai a lelátónak mindig ugyanazt a területét foglalják el. Ezt mindmáig Bé Középnek nevezik. Noha a döntő meccsre véletlenül ide kapott jegyet.

A második félidő közepéig hullámzó játék folyt, gól nem esett. Ekkor azonban váratlan akció végén távoli bombalövésből gólt kapott a Ferencváros. A dermedt csöndben Noha felugrott a helyéről, két karját a magasba lökte, és felüvöltött: „Hurrá!” Aztán rögtön el is hallgatott a rámeredő szempárok kereszttüzében.

Több gól nem esett, a meccset és a bajnokságot az esélytelenebb csapat nyerte meg. Noha boldogan oldalgott kifelé, ám egyszer csak hátulról elgáncsolták. Elterült a földön, és két langaléta fiatalember rugdalni kezdte. A veséjét, a hátát, az arcát. Némán dolgoztak, nagy intenzitással. Noha üvöltött, felugrott. Kicsavarták a karját, újra földre kényszerítették és fültövön rúgták. Aztán váratlanul elszaladtak, talán mert rendőrök tűntek fel.

Dr. Nohának azóta sokszor van oka rá, hogy felidézze magányos hurrázását a megkövült csöndben. „Milyen hebehurgya voltam” – gondolja ilyenkor önelégült örömmel.

Új évezred elején

Új évezred elején Dr. Noha tüdejére szívja mélyen a levegőt. Egy évezredet túlélt, mégsem lehet biztos abban, hogy a következőt is sikerül túlélnie. Ez a törekvése több bölcsességet kíván, mint amennyire eddig szüksége volt.

Dr. Noha még fiatalkorában azt tanulta, hogy akkor él okosan, ha egy ősi magyar mondás intelméhez tartja magát. Ez nyomdaképessé szelídítve így fogalmazható meg: „Mindig az erősebb kutyáé a kutyakisasszony.” Akkoriban még imponált neki a mondásban rejlő valóságismeret, de egy idő múlva megkérdezte magától, hogy a gyengébb kutyák kevesebb joggal vágynak-e gyengédségre; és hogy a kutyakisaszszonyokat csupán az erő vonzza-e. Végül ki kellett mondania, hogy az említett aranyszabály nem tetszik neki. Így hát letért a bölcsesség útjáról, mely az elfogadott igazságokat köti össze. Ezért becsukták egy nagy dobozba, és azt mondták neki, hogy gondolkodjon.

Dr. Noha, még fiatalon, felismerte a dobozban, hogy az erősebb kutya diadala harmonizál azokkal az erőkkel, amelyeknek engedelmeskedünk, ahányszor eszünk és alszunk. Ennek belátása pár röpke év alatt visszavezette a bölcsesség országútjára. Úgy érezte, hogy a világ látványa ismét boldogsággal töltené el. Átlukasztotta dobozát, és kikukucskált a szabadba. Odakint sírkertet látott, őszi fákat, és az egyik síron két egymást szerető kutyát. Elmerült gyönyörűségük látványában, ám egyszer csak befutott a képbe egy erőtől duzzadó kan kuvasz, kitépte a szukából párját, és a tarkójába mart. Vér fröccsent, iszonyú nyüszítés harsant, mire a kukucskáló elugrott a liktól, és felüvöltött: „Nem!” Ebben a pillanatban doboza összeomlott, mint egy kártyavár.

Dr. Noha fiatalabb korában, de azért már nem egészen fiatalon, nem nyugodott bele a kudarcba. Minthogy egyedül nem talált rá a hosszú élethez szükséges bölcsességre, mások tapasztalataiból próbált meríteni. Számos könyvön rágta át magát, míg meg nem találta, amit keresett. „Történetek Keuner úrról” – ez volt a címe, és egy Brecht nevű német ember írta. Ebben olvasható, hogy egy bizonyos Egge úrhoz, aki megtanulta, hogy miként mondjon nemet, egyszer az illegalitás idején beállított egy ügynök írott paranccsal. Ebben az állt, hogy mindenben ki kell szolgálnia őt. Az ügynök megkérdezte Egge urat, hogy hajlandó-e erre. Egge úr válasz helyett a saját ágyába fektette, betakarta, elűzte legyeit, és hét évig szolgált neki szótlanul. Amikor az elhájasodott és elpuhult ügynök meghalt, Egge úr pokrócba csavarva kivonszolta hulláját a házból, nagymosást tartott, újrafestette a falakat, fellélegzett és így szólt: „Nem.”

Egyszóval így is mondhatunk nemet – gondolta Dr. Noha –, nem csak kétségbeesetten üvöltve. Ha nem tagadjuk meg magunkat, akkor egy ideig szolgálhatjuk akár a rosszat is. Az erősebb kutya csak addig élvezheti a kutyakisasszonyok kegyét, míg fel nem fordul végelgyengülésben. Egge úr szívós önmegtagadását igazolta az idő.

Egyszer azonban eszébe ötlött, hogy az ügynök talán naponta megölt valakit a város lakói közül, míg Egge úr gondozta őt. Ha az egyik serpenyőbe belelökjük hét év hulláit, szám szerint 2557-et, a másikba pedig a „Nem” szót, melyet végül Egge úr diadalmasan kimondott, akkor egyensúlyba kerül-e a mérleg? Mihelyt így fogalmazta meg a kérdést, már ki is mondta ítéletét: „Nem.”

Új évezred elején dr. Noha már csak azt reméli, hogy a következő évezredben hű marad ehhez a „Nem”-hez. Néha megkérdi magától: sikerülni fog? A válasz: Nem. – És baj ez? – Nem. – Van ennél jobb út? – Nem. – Akkor hát minden rendben? – Nem, nem, nem.

Dr. Noha és a kívánságok

A főnővér – fekete kontyos, pompás alakú fiatalasszony – más nővérek kíséretében bevonult a kórházi szobába, ahol dr. Noha egyedül feküdt, és megkérdezte tőle, komoly, tárgyszerű hangon, hogy van-e valami kívánsága. Dr. Noha régen megfigyelte, hogy mindenkivel mindig így beszél, nem barátságtalanul, csak személytelenül, feltehetően azért, hogy eleve elhárítsa az érdeklődést, amelyet fiatalsága és szépsége provokálhat.

Dr. Noha már napok óta láztalan volt, és éppen írt valamit a komputerén, amelyet éjjeli szekrényének kitámasztható részén helyezett el. A hölgyek láttán felugrott, és azt felelte, hogy van egy kívánsága, de tudja, hogy ennek hiába adna hangot, ezért inkább nem válaszol. A főnővér szeme összehúzódott: „Ezt a kívánságát – mondta – majd otthon elégíti ki.” Dr. Noha megvakarta a fejét. „Otthonom az egyetlen hely a világon, ahol ezt a kívánságomat nem tudom kielégíteni.” A főnővér értetlenül bámult rá: „Hogyhogy?” „Mert az a kívánságom, hogy haza szeretnék menni” – mondta dr. Noha.

Ennek a válasznak elképesztő hatása volt: a főnővér elmosolyodott.

Beszélgetés az adjunktussal

Az Ön szénája meglehetősen rosszul áll – mondta a fiatal adjunktus dr. Nohának –, nem csak vörös vérsejtjeinek a száma riasztóan kevés, hetedrésze annak, amennyinek lenni kéne, hanem fehér vérsejtjeinek, citoplazmájának, vére minden alkotóelemének a száma is. A gyenge keringés anginás nyomást gyakorol a szívére, és megterheli teljes szervezetét. Havonta, később feltehetően sűrűbben is kell kapnia vörös vérsejteket, de ez nem vezet teljes regenerációhoz, az egyensúlyt mindig alacsonyabb szinten tudjuk majd helyreállítani. Semmiféle kibontakozást nem látok itt, úgy vélem, az európai gyógyászat ezen a téren elérte lehetőségei végső határát. Talán más módszerekkel, például a kínaiakkal tovább jutnánk, de éppen ezen a területen nemigen találkoztam számottevő kínai vagy egyéb nem-európai eredménnyel. Így hát nemigen tudom, mivel bíztathatnám. Mit mosolyog? Nem hisz nekem?

– Minden szavát elhiszem – mondta dr. Noha.

– Akkor min mosolyog?

– Volt nekem egy filozófiaprofesszorom – válaszolta dr. Noha. – A nevét nem mondom ki, bár szörnyű híres, mert az a név ma nem szalonképes.* Ez a professzor azt állította, hogy a modern orvostudomány, bámulatos eredményei ellenére, válságba cselezte magát. A kísérleti tudomány és az orvosi műszerek hallatlan fejlődése az orvosokban egyoldalúan felerősítette a kvantitatív szemléletet. A kvantitatív szemlélet természeténél fogva csak a beteg sejtszámai iránt érdeklődik, a személyisége iránt nem. Márpedig – mondta ez a filozófus – a személyiség az egyetlen létező realitás, minden egyéb absztrakció. Kéz mint olyan nem létezik, csak a konkrét embernek van keze. Ezzel azt akarta mondani, hogy az orvostudomány által kimunkált eredmények óriási vívmányok ugyan, de alkalmazói figyelmen kívül hagyják, hogy a számszerűségek minden test állapotát meghatározzák ugyan, de nem egyformán, mert a betegség és a gyógyítás, az élet és a halál a kvantitatív viszonylatok és a személyiség valamiféle kölcsönhatásának függvénye.

Az adjunktus megvakarta kopaszra nyírt fejét. – Volt három esetem – mondta –, ahol rejtelmes módon meggyógyult a beteg. Ma sem tudom, hogyan csinálták. Mindazonáltal igen merésznek tartom azt az elképzelést, miszerint valaki a személyiségével olyan folyamatokat is hatályon kívül helyezhet, amelyeket nem befolyásolnak akarati tényezők.

Hallgattak egy darabig, aztán ismét az adjunktus szólalt meg: – Maga nyilván arra gondol most, hogy ezt én nem tudhatom.

– Persze hogy nem tudhatja – mondta dr. Noha. – Én viszont tudom, hogy a személyiség meg az akarati tényezők jó esetben is csak ideig-óráig befolyásolhatják valamely végzetes betegség lefolyását. Nincs érvem a lapos bölcsesség ellen, miszerint mindnyájan meghalunk. Az utóbbi időben döbbentem rá, hogy ez az aranyigazság engem sem kímél meg.

– De addig is mosolyog? – kérdezte a fiatal adjunktus. Ő is mosolygott, és felállt. – Köszönöm az őszinteségét – mondta neki búcsúzóul dr. Noha.

*Dr. Noha ezzel a megjegyzésével természetesen Lukács Györgyre utalt.

Az összes dr. Noha-történet, szám szerint 56, Eörsi János illusztrációival rövidesen megjelenik a Noran kiadó gondozásában.

• Kultúra

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges