Galántai Zoltán

Nyomtatóbarát változat

Ugyanaz alatt az égbolt alatt élünk, de nem ugyanazok mindegyikünk látóhatárai.
(Konrad Adenauer)

A nagy agyaktól az extelligenciáig

Arthur C. Clarke A gyermekkor vége című tudományos-fantasztikus regényében egy olyan idegen fajjal kerülünk kapcsolatba, ami hozzánk hasonlóan önálló egyedekből áll: „volt öntudatuk, és az ’én’ névmásnak volt jelentése a nyelvükben.” Viszont, bár mérhetetlenül okosabbak voltak nálunk, mégis a fejlődés zsákutcáját jelentették, mivel elérték azt a szintet, ahonnan lehetetlen továbbfejlődni, miközben az emberiség képes volt feljutni a „következő szintre”, és egyfajta kollektív, „magasabb rendű” értelmet létrehozni [Clarke, 1990].

Ami talán nem is annyira azért érdekes a számunkra, hogy ez a valamiféle „kollektív tudatról” szóló elképzelés feltűnően emlékeztet a fizikus Freeman Dyson által jóval később leírt „nagy agyak” kollektív társadalmára (amik aztán – ismét csak Dyson szerint – minden valószínűség szerint összeütközésbe fognak kerülni a „kicsi agyakkal”) [Dyson, 1997], hanem azért, mert hajlamosak vagyunk nem figyelembe venni azt, hogy egy egymástól független individuumokból álló értelmes faj még akkor sem fejlődhet az örökkévalóságig, ha a világmindenség mindörökké létezni fog, és mindig elegendő energia áll majd a rendelkezésükre (per pillanat egyébként minden jel arra mutat, hogy nem így lesz, mivel az egyre gyorsuló tágulás miatt az időben előre haladva egyre kevesebb és kevesebb anyag és információ lesz elérhető egy meghatározott pontról [Kraus–Starkman, 1999]). És ezzel már el is jutottunk a számunkra most leglényegesebb ponthoz, vagyis ahhoz a megállapításhoz, mely szerint a fizikai törvények meghatározzák, hogy mi lehetséges egyáltalán, és mi nem az.

Az amerikai General Dynamics kutatói például azt a kérdést tették fel 1962-ben, hogy maximum milyen magas lehetne egy acélból épült földi torony, és némi számolás után arra a következtetésre jutottak, hogy legfeljebb 6, míg ha alumíniumot használunk, akkor valamivel kevesebb mint 10 km, mielőtt összeomlik a saját súlya alatt [Clarke, 2003]. Vagyis – földi körülmények között – lehetetlen ennél nagyobbat építeni, és persze hasonlóképpen korlátozza a fizika azt is, hogy maximum mekkora lehet egy agy: van egy méret, amit semmiképpen nem haladhat meg. És bár megtehetjük, hogy megváltoztatjuk a körülményeket, és, mondjuk, a világűrben, minden nagy gravitációval rendelkező testtől távol állítjuk azt össze (vagy éppen hagyjuk, hogy az evolúció tegye ugyanezt), így is csupán kitoljuk a lehetőségek határait. De egy bizonyos méret felett – a gravitáció miatt – mindenképpen fekete lyukká omlana össze, ha pedig ritka anyagból áll, akkor elviselhetetlenül hosszú ideig tartana, amíg eljut az egyik pontról a másikra az impulzus és megszületik a gondolat. Azaz egy olyan, Tejútrendszer-méretű gondolkodó rendszer ugyan elképzelhető, ahol az egyes csillagokat afféle neuronként az emberi agyénál mérhetetlenül bonyolultabb „gondolkodási alegységek” helyettesítik, és az egyes „neuronok” közötti távolságok miatt ennek a lénynek a számára egyetlen szempillantás is sokmillió évig tart. Sőt, talán még azzal a feltételezéssel is élhetünk, hogy nem szükségképpen esne szét az univerzum létéhez viszonyítva relatíve rövid idő alatt a különböző természeti folyamtok hatására (bár előbb vagy utóbb azért biztosan – hacsak tevőlegesen közbe nem avatkozunk).

Amennyiben azonban nem hagyjuk figyelmen kívül, hogy a fénysebesség jelenlegi ismereteink szerint határsebesség, akkor már el is jutottunk a legalább elvileg lehetséges végső megoldásokig, hiszen egy, a Tejútrendszernél is nagyobb rendszer, ami a csillagok helyett galaxis méretű „neuronokból” építkezne, már csak azért sem lenne működőképes, mert egyszerűen nem állna a rendelkezésére elég idő ahhoz, hogy a tudatára ébredjen annak, hogy egyáltalán létezik – hogy valami bonyolultabb gondolatról már ne is beszéljünk. Stanislaw Lem ironikus tudományos-fantasztikus elbeszélésében egy mérnök egy olyan „kozmóriást” alkot meg, aminek „sötét csillagfelhők alkották a testét, lélegzetvételében napok nyüzsögtek, galaxiskarokkal hadonászott, tejútlábakon topogott”, és aminek – teljes joggal – azt a kérdést szegezték neki, hogy „képes vagy-e kettőt meg kettőt összeadni, mielőtt a kék óriások fele kiég az agyadban vagy kialszik az öregségtől” [Lem, 1971].

Amire nyilvánvalóan csakis azt lehet válaszolni, hogy nem, és persze ugyanez lenne a válasz akkor is, ha nem egyetlen agyról beszélnénk, hanem egymáshoz „telepatikusan” kapcsolódó „nagy agyak” rendszeréről (elvégre a fizika törvényei rájuk is érvényesek). Nem véletlenül siet hát Clarke leszögezni A gyermekkor végében, hogy a telepátia „legmagasabb rendű formájában nincs alávetve a tér-idő megszokott formáinak”, és az emberiség a következő szintre lépve éppen ezt a telepátiát fogja alkalmazni [Clarke, 1990].

Ez viszont egyben azt is jelenti, hogy amennyiben nem létezik ez a hagyományos fizikától tökéletesen független megoldás (márpedig per pillanat, bár Clarke eljátszhat a gondolattal egy tudományos-fantasztikus regényben, senkinek sem tanácsolnám jó szívvel, hogy fogadjon a létezésére), akkor az elvileg az emberiségre váró, elképzelhetetlenül hosszú jövőből sem következik, hogy fejlődésünk egészen addig töretlenül fog folytatódni, amíg – a gyorsuló tágulás következtében – túlságosan kicsinnyé nem válik az eseményhorizontunk által közre zárt térrész. Hiszen a fentebbiek értelmében nem lehet bármilyen nagy az agyunk, és ennek megfelelően nem lehet tetszőlegesen komplex és tetszőlegesen nagy befogadóképességű sem.

Biztos akadnak persze, akik erre azt válaszolják, hogy az ember viszont valójában nem intelligens, hanem extelligens élőlény. Ebben a kontextusban az extelligencia „az intelligencia kulturális kiegészítését jelenti”, miként a földön kívüliek evolúciójának kérdéseivel foglalkozó Cohen–Stewart szerzőpáros fogalmaz [Cohen, Jack – Stewart, Ian, 2002]. Azaz: az emberiség tudásának egy jelentős részét az agyán kívül – például könyvek formájában – tárolja. Ám a problémát ezzel sem oldottuk meg, hiszen az adatokhoz való hozzáférés (pontosabban: az ehhez szükséges idő) továbbra is gondot fog jelenteni. Elvégre pontosan ki lehetne számítani, hogy milyen hosszúnak kellene lenniük, mondjuk, egy olyan könyvtár polcainak, ahol akár az egész életünket is eltölthetjük anélkül, hogy akár csak megtalálnánk a keresett kötetet (hogy a végiglapozásáról már ne is beszéljünk). Ugyanis mindenképpen szükség van valamennyi időre ahhoz, hogy elolvassuk egy könyv címét: a fénysebesség itt is meghatározza, hogy minimum mennyi ez (függetlenül attól, hogy mi magunk végezzük-e a keresést vagy egy célgépet használunk).

És miközben hiba lenne azt állítani, hogy nincsenek a hatékonyságot növelő megoldások (egy könyvtári katalógusban sem egyenként nézünk meg minden címet), aközben azért nem lehetnek túlzott reményeink. „Az akkora városok, mint London és New York telefonkönyvei – mondja ismét csak Clarke – máris alig tarthatóak kézben, pedig körülbelül [mindössze] egymillió... előfizetőjük van” [Clarke, 1969], és egy olyan kozmikus telefonkönyv, ami csupán a Tejútrendszer csillagait sorolná fel és semmi mást, nagyjából százezerszer lenne hosszabb... Vagyis egészen biztosan van egy pont, amin túl az információk mennyisége kezelhetetlenné válik, és valószínűleg kiindulhatunk abból, hogy egy kellőképpen hosszú ideig létező civilizáció is eljuthat odáig, hogy legfeljebb a töredékét tudja megismerni és felhasználni az előző generációk által felhalmozott tudásnak.

Vagyis szükségképpen másképpen fog viszonyulni a dolgokhoz, mint az, aki minden, elvileg a rendelkezésére álló adathoz valóban hozzá is férhet. Az evolúcióbiológus Jared Diamond említi, hogy az írásbeliség előtti társadalmakban alapvető jelentősége volt annak, ha akadt egy-két idős ember, aki emlékezett például arra, hogy egy régebben bekövetkezett természeti katasztrófát követően milyen túlélési technikákat alkalmaztak, és még azt a feltevést is megkockáztatja, hogy a cro-magnoniak legalább részben azért lehettek sikeresebbek a neandervölgyieknél, mert vagy húsz évvel tovább éltek [Diamond, 1992]. Vagyis – ebből a szempontból vizsgálva a dolgot – a megnövekedett élettartam, ami része volt az „emberré válási csomagnak”, azért bizonyulhatott olyan fontosnak, mert több információhoz való hozzáférést tett lehetővé. Ám ha nagyságrendekkel tovább élnénk, akkor lassanként kénytelenek lennénk elfelejteni a régi dolgokat, hogy az újaknak is jusson hely.

Hinni egy geometriában

A spanyol származású amerikai történész, George Santayana azt írta 1903-ban, hogy „[a]ki nem tanul a történelemből, az arra ítéltetik, hogy megismételje”, ami egyben mintha azt is sugallná, hogy a dolgok – az időponttól függetlenül – többé-kevésbé mindig ugyanúgy történnek (hiszen máskülönben nem lehetne az egyik eseményből következtetéseket levonni a másikkal kapcsolatban). Mai tudásunk szerint azonban szó sincs semmi ilyesmiről, hiszen a körülmények és a körülményeket leíró fogalomrendszerek változásával minden olyan nagy mértékben megváltozik és átértelmeződik, hogy értelmét veszti a párhuzamba állítás, és abból, hogy példának okáért az ókori meg a modern demokrácia fogalma között van valamiféle kapcsolat, nem következik, hogy ez a kettő azonos is, és hogy az egyik vizsgálata alapján tett megállapítások használhatóak lesznek a másik esetében is.

A római mérnök, Sextus Julius Frontinus valamikor i. sz. 10-ben azt állította, hogy „[a] találmányok már régóta elérték a lehetőségek határait, és én semmi reményt nem látok a jövőbeni fejlődésre” [Lee, 2000]. Ami egyfelől persze nyilvánvalóan hibás megállapítás; másfelől azonban legalább ugyanilyen fontos azt is észrevenni, hogy az effajta példákra leginkább akkor szoktunk hivatkozni, ha amellett akarunk érvelni, hogy nem is biztos, hogy valami lehetetlen, még ha jelenleg annak tűnik is.

Ezzel mint kiindulási ponttal azonban több probléma is van. Abból, hogy Frontius kétségbe vonta a technikai fejlődés lehetségességét, logikailag mindössze annyi következik, hogy valóban akadnak, akik hibásan mérik fel a jövő lehetőségeit. Az viszont nem következik belőle, hogy valaminek a lehetségességét tagadni szükségképpen ugyanolyan hibás állításhoz vezet, mint amilyen Frontinusé is volt.

Ennek megfelelően abból, hogy Frontiusnak nem lett igaza, nem következik, hogy a jövőben sem bizonyulhatnak igaznak az egyes korszakok lezárulására vonatkozó jóslatok. A XIX. sz. végén jó néhányan akadtak, akik a fizikai felfedezések végéről beszéltek, és bár tévedtek, ez nem zárja ki automatikusan, hogy – horribile dictu – ez ne következhetne be, mondjuk, akár már valamikor a XXI. században is, és ne derülhetne ki, hogy a fizikai valóság igenis leírható néhány viszonylag egyszerű szabály segítségével. Ehhez persze arra lenne szükség, hogy igaza legyen Martin Rees brit királyi csillagásznak, aki úgy gondolja, hogy „[a] kozmológia [vagy általában véve a világ leírása] csakis azért kezelhető könnyen, mert világegyetemünk jellege a hullámos tengeréhez hasonlít, nem a hegyes vidékéhez”. Vagyis Rees szerint nincsenek nagy kiugrások: az univerzum hozzávetőleg mindenütt egyforma – ellentétben mondjuk a hegyvidékkel, ahol akár egyetlen csúcs is elfoghatja a teljes kilátást, és ezzel egy helyi sajátosság is tökéletesen átformálhatja a teljes képet [Rees, 2003].

Nem biztos azonban, hogy miközben ilyennek látjuk, valóban ilyen.

Szokás azt állítani, hogy azért vagyunk képtelenek megérteni az agyunk működését, mert ha az olyan egyszerű lenne, hogy képesek lennénk leírást adni róla, akkor túlságosan egyszerű lenne ahhoz, hogy gondolkozni is lehessen vele, és képesek legyünk megérteni magunkat. Vitathatatlanul szellemesen hangzik ez, és legfeljebb az lehet kérdéses, hogy mi teszi indokolttá, hogy ezzel a feltételezéssel éljünk: miért is kellene abból kiindulnunk, hogy az emberi agy túlságosan komplex az ilyesmihez. És bár alkalmasint azt válaszolhatnánk, hogy erre semmi okunk, azt – ugyanezt a kérdést jóval általánosabb szinten megfogalmazva – a kérdést azért mindenképpen érdemes alaposabban körüljárnunk, hogy vajon szükségszerű-e, ha képesek vagyunk teljes leírást kidolgozni a világmindenségre; illetve ha igen, akkor csupán egyetlen ilyen leírás lehetséges-e, vagy pedig elképzelhetőek mások is.

Ami a válasz első felét illeti, érdemes óvatosan bánni az általánosításokkal. Noha kétségtelenül belénk van huzalozva, hogy meg tudjuk becsülni az eldobott kő röppályáját, ebből nem következik, hogy képesek vagyunk megbízható becslést adni arra is, hogy miként mozognak a testek a világűrben. Az emberiségnek eddig leginkább az olyan képességekre volt szüksége, melyek alkalmassá tették a földi körülmények között való túlélésre (és ilyen körülmények között soha nem találkoztunk például a háromtest-problémával). Ami persze nem zárja ki automatikusan annak a lehetőségét, hogy az általunk kidolgozott megoldások – mint amilyen a matematika is – ne csak a Földön legyenek használhatóak.

Általában arra szoktunk hivatkozni, amikor amellett akarunk érvelni, hogy a miénk az „igazi” matematika (és ennek megfelelően, ha léteznek technikailag fejlett idegen civilizációk, akkor ők is ugyanezt használják), hogy a segítségével feltűnően hatékonyan lehet leírni a legkülönbözőbb területeket. Miként Galilei már a XVII. sz. elején kijelentette: „A filozófia abban a nagy könyvben van írva, amely nyitva áll mindenkor szemeink előtt: az Univerzumra gondolok... [Ez a könyv] A matematika nyelvén van írva, és a betűi háromszögek, körök és más geometriai alakzatok, amelyek ismerete nélkül lehetetlen egyetlen szót is megérteni.”

Valójában azonban elképzelhető, hogy a világmindenséget nem csupán egyetlen módon lehet leírni, és amikor a matematikai alapokon nyugvó, modern természettudományok hatékonysága mellett állunk ki, akkor mintha elfeledkeznénk azokról a területekről, ahol korántsem voltunk ilyen sikeresek. B. F. Skinner amerikai pszichológus meglehetősen indulatosan jegyzi meg egy helyütt, hogy „Arisztotelész nem értene meg egyetlen oldalt sem a modern fizikából vagy biológiából, de Szókratésznek és barátainak nem sok nehézséget okozna, hogy az emberi dolgokról szóló legtöbb mai beszélgetést figyelemmel kísérjék”, és – hacsak azt nem akarjuk állítani, hogy a görögök mindent tudtak az emberi viselkedésről – ez legalábbis elgondolkodtató [Skinner, 2004]. És még ha figyelembe vesszük is, hogy Skinner semmiképpen sem tekinthető elfogulatlannak, azért egy olyan értelmezésnek is lehet létjogosultsága, mely szerint egyes területek leginkább azért kerülnek az érdeklődés homlokterébe, mert a matematikát kiválóan lehetett alkalmazni rájuk.

Azaz: a természet ugyan nem (vagy nem csak) a matematika nyelvén van megírva, de mi kiválasztjuk azokat a részeket, amelyeket a matematika segítségével a legkönnyebb elolvasni.

Ufók, érvek, szemetesek

1950. május 25-én a New Yorkerben jelent meg egy Alan Dunn nevű rajzoló karikatúrája, ami két hírt kapcsolt össze: azt, hogy többen is ufót véltek látni és azt, hogy a New York-i utcákról valamiért eltünedeznek a szemetesek. A kép persze azt sugallta, hogy dolog a földön kívüliek gyűjtőszenvedélyére vezethető vissza, és amikor nem sokkal később a Nobel-díjas fizikus, Enrico Fermi együtt ebédelt Teller Edével meg Herbert Yorkkal, és egy lengyel származású fizikus, Emil Knopinski tréfálkozva megemlítette a rajzot, akkor ez oda vezetett, hogy Fermi feltette azt a kérdést, amit ma Fermi-paradoxon néven ismerünk, azt, hogy: „Hol vannak?” Mármint, hogy hol vannak a földön kívüliek, és ezzel azt akarta mondani, hogy a kopernikuszi elv értelmében a Föld teljesen átlagos helynek tekinthető. Ha viszont az, akkor átlagosnak számít a rajta létrejött, magas szintű technológiát használó emberi társadalom is, és így (mivel mi átlagosak vagyunk) joggal tételezhetjük fel, hogy vannak hozzánk hasonló, de nálunk fejlettebb civilizációk – akik viszont, ha tényleg léteznének, akkor már el kellett volna hogy jussanak a Földre is (mivel már a miénknél nem sokkal magasabb szintre eljutó civilizációk is képesek lennének erre) [Webb, 2002].

Amire a fizikus Robert A. Freitas Jr. 1984-ben azt válaszolta, hogy alkalmasint nem is paradoxonról, hanem csupán rosszul megfogalmazott állításról van szó, hiszen nézzük például a lemmingek példáját, amelyek évente három almot hoznak létre, és amelyeknél mindegyik alomban akár nyolc egyed is lehet. Vagyis egy párnak alig 3 év alatt 134 millió; 6,3 év alatt pedig 100,000,000,000,000,000 utóda születhet nagyjából ugyanakkora össztömeggel, mint amekkora az egész földi bioszféra. Ami viszont azt jelenti, hogy bárhol éljünk is, a környezetünkben ott kellene nyüzsögniük, és amennyiben nem látjuk őket mindenütt, akkor nincsenek is ott. És ha nincsenek is ott, akkor persze nem is léteznek – vagy legalábbis a Fermi-paradoxon logikája szerint nem [Freitas, 1984]. És ez az a pont, ahol érdemes visszakanyarodni a korábban elmondottakhoz.

A modern evolúcióelmélet szerint, amennyiben újrakezdődne a földi élet, akkor még ha megjelennének is rajta értelmes lények, ezek nem hasonlítanának hozzánk. Ugyanis, még ha abból indulunk is ki, hogy az élet többé-kevésbé szükségszerűen jelenik meg az arra alkalmas helyeken (ami – legalábbis a számomra – eléggé valószínűnek látszik), illetve ha azt is elfogadjuk, hogy az élet megjelenése nagy valószínűséggel elvezet az értelmes élet kialakulásához (amiről viszont nem tudunk semmit), akkor még mindig nincs okunk feltételezni, hogy ez hozzánk hasonló lesz. „Az evolúció olyan érzékeny az apró változásokra [is], hogy ha visszatekernénk a szalagot, és újrajátszanánk a filmet, akkor (...) az ember soha többé nem jelenne meg”, mondja a földön kívüliek biológiai felépítésével kapcsolatos kérdéseket boncolgatva a fizikus Clifford Pickover. Azaz nagyjából nulla a valószínűsége, hogy egy más helyen kialakuló értelmes faj emberszerű legyen. A Star Trek című, nagy sikerű sci-fi sorozat egyik szereplője, a Vulcan nevű bolygón született „Mr. Spock édesanyja ugyan földi nő volt, de az apja, miközben egy teljesen más bolygóról származott, képes volt teherbe ejteni – és ez még kevésbé hihető, mint az, hogy Ön vagy én képesek vagyunk szaporodási közösségre lépni olyan, evolúciósan hozzánk közel álló lényekkel, mint a polipok és a kalmárok” [Pickover, 1998].

Ad absurdum tehát éppen az szól az afféle ufó-megfigyelések hitelessége ellen, mint amik Dunn-nak is az ötletet adták, hogy az idegenek a beszámolók szerint túlságosan is emberszerűek.

Az agykutató Steven Pinker egy tanulmányában azt állítja, hogy az emberek nagy része azért vált közömbössé a modern művészettel szemben, mert az alkotók hajlamosak elfeledkezni arról, hogy az agyunk nem tabula rasa, amikor megszületünk, hanem belé vannak írva bizonyos preferenciák, és ezek leszűkítik annak a körét, hogy mit vagyunk képesek szépnek találni [Pinker, 2003]. Még ha igaza lenne is, valószínűleg akkor sem vitatná senki, hogy a különböző kulturális jelenségek sokkal kevésbé vannak a fizika törvényeinek alávetve, mint például az, hogy mekkora lehet az adott civilizációt létrehozó lények agya. Amiből persze korántsem következik, hogy bármilyen civilizáció fennmaradhat (egy olyan, ami az újszülöttek elpusztítását tekinti normának, például biztosan nem).

Mindezeket figyelembe véve, ha nem akarjuk azt a képtelenséget álltani, hogy kizárólag egyetlen olyan világleírás létezhet, ami lehetővé teszi egy kultúra fennmaradását, akkor – Pickover nyomán – akár úgy is fogalmazhatnánk, hogy a civilizáció olyan érzékeny az apró változásokra is, hogy ha viszszatekernénk a szalagot, és újrajátszanánk, akkor a miénk soha többé nem jelenne meg, mivel a történeti véletlenek itt is legalább akkora szerepet játszanak, mint az evolúció esetében. És innentől kezdve semmi okunk feltételezni, hogy amennyiben léteznek értelmes idegen lények, akkor azok is ugyanolyan technikai civilizációt fognak létrehozni, mint amilyen a miénk (vagy akár csak hasonlót). Éppen ellenkezőleg, és az megint más kérdés, hogy azt viszont elképzelni sem tudjuk, hogy azok milyenek lehetnek.

Felhasznált irodalom

Clarke, Arthur C.: A gyermekkor vége. Móra Kiadó, 1990. F. Nagy Piroska fordítása (eredeti kiadás: 1956).

Clarke, Arthur C.: A jövő körvonalai. Gondolat, 1969. Árkos Ilona fordítása.

Clarke, Arthur C.: The Space Elevator: ’Thought Experiment’, or Key to the Universe? 2003. http://www.spaceelevator.com/docs/acclarke.092079.se.1.html

Cohen, Jack – Stewart, Ian: Evolving the Alien. The Science of Extraterrestrial Life. Ebury Press, 2002.

Diamond, Jared: The Rise and Fall of the Third Chimpanzee. How Our Animal Heritage Affects the Way We Live. Vintage, 1992.

Dyson, Freeman: Imagined Worlds. Harvard University Press, 1997.

Freitas, Robert A. Jr.: Fermi’s Howler. In Isaac Asimov’s Science Fiction Magazine 8 (September, 1984). http://www.rfreitas.com/Astro/FermiHowler1984.htm

Krauss, Lawrence M – Starkman, Glenn D: Life, The Universe, and Nothing: Life and Death in an Ever-Expanding Universe. Astrophysics, 1999. http://arxiv.org/abs/astro-ph/9902189

Lee, Laura: Bad Predictions. Elsewhere Press, 2000.

Lem, Stanislaw: Hogyan kezdődött a ködök menekülése? In Kiberiáda. Európa Kiadó, 1971. Murányi Beatrix fordítása.

Pickover, Clifford: The Science of Aliens. Basic Books, 1998.

Pinker, Stephen: A Biological Understanding of Human nature. In John Brockman (ed.): The New Humanists. Science at the Edge. Barnes and Noble, 2003.

Rees, Martin: Kozmikus otthonunk. Miért éppen ilyen a világmindenség? Akkord Kiadó, 2003. Márkus János fordítása.

Skinner, Burrhus Frederick: Szabadon fogva. Magyar Könyvklub, 2004. Kemenes Inez fordítása.

Webb, Stephen: If the Universe is Teeming with Aliens... Were is Everybody? Fifty Solutions to the Fermi paradox and the Problem of Extraterrestrial Life. Copernicus Books, 2002.

• Messzelátó

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges