Galántai Zoltán

Nyomtatóbarát változat

Néha azt gondolom, hogy egyedül vagyunk.
Néha azt gondolom, hogy nem.
Mind a két gondolat egyformán megrázó.
Buckminster Fuller

A teljességtől az átlagosságig

„Azt feltételezni – mondta az epikureista Metrodorus az időszámításunk előtti IV. században –, hogy a Föld az egyetlen lakott hely a végtelen világmindenségben, ugyan­olyan képtelenség, mint azt, hogy a kölessel be­ve­tett mezőn mindössze egyetlen mag csírázik ki” (Grin­spoon, 6.). Az ennek a kijelentésnek az alapjául szolgáló elvet a teljesség elvének szokás nevezni, és azon a meggyőződésen alapul, hogy ami az isteni nagy­lel­kű­ségnek (vagy a természet termékenységének) köszönhetően egyá­ltalán megvalósulhat, annak előbb-utóbb meg kell valósulnia (Darling, plenitude).

Ma viszont már inkább az úgynevezett átlagosság elvéből kiindulva szokás érvelni. Eszerint sem a Föld, sem pedig a földi evolúció nem különleges: a dolgok máshol is ugyanúgy történnek, mint itt, és ezért teljesen való­szí­nűt­len az a feltételezés, hogy élet kizárólag itt alakult ki. Vagy éppen az intelligencia, mert ezt a gondolatmenetet az idegen civilizációk utáni kutatás megalapozására is szo­kás alkalmazni (Darling, mediocrity), bár az élet meg az intelligencia keresése a jelenlegi felfogás szerint ko­ránt­sem ugyanaz. Az előbbivel az asztrobiológia, az utóbbival a SETI: a Földön kívüli értelem utáni kutatás tudománya foglalkozik, és szigorúan megkülönböztetjük őket (mint majd mindjárt kiderül).

De az átlagossági elv azért mind a kettő számára alapvető fontosságú, noha még az is elképzelhető, hogy az erre való áttérés valójában nem is jelent olyan nagy előrelépést. Vagy legalábbis David Grinspoon amerikai bolygókutató szerint nem, aki úgy látja, hogy lényegében nem történt más, mint hogy a pluralisták: az élettel benépesített, illetve lakott világok sokaságának lé­te­zé­sé­ben hívők a teleologikus érveket evolúciós érvekre cserélték le (Grinspoon, 36.), és könnyen elképzelhető, hogy igaza van. Még akkor is, ha abból, hogy a Földön kívüli élettel kapcsolatos egyik meg­kö­ze­lí­tés hibás volt, nem következik szükségképpen, hogy a másik is az.

Lakható univerzumok

Ami az antipluralistákat illeti, a teológus William Whewell már 1853-ban azt állította – nagy felzúdulást váltva ki ezzel –, hogy a pluralisták nem fizikai (vagyis tudományos), hanem teológiai vagy filozófiai érvek segítségével szoktak „a világok lakottsága” mellett érvelni. De a geológia eredményeiből az vezethető le, hogy az ember csak nagyon későn jelent meg, és így létezése csak „az idő egy atomjára” terjed ki. Tehát miért is gondolnánk azt, hogy az értelem jelenléte a világban nem korlátozódhat hasonlóképpen „a tér egy atomjára” – bármit is sugallna a teljesség elve amúgy (Dick, 285.).

Ráadásul – folytatja Whewell – miközben a Naphoz nálunk közelebb keringő bolygókon túlságosan meleg van az élet kialakulásához, addig a nálunk távolabbiak túlságosan hidegek (Dick, 289.), és ezzel lényegében el is jutottunk a „lakható zónáknak” a XX. században, a Földön kívüliek utáni kutatások során gyakran használt fogalmához. Ő még „hőmérsékleti zónákról” beszélt, Sklovszkij és Sagan viszont 1966-ban az eredeti koncepciót továbbfejlesztve már arról, hogy érdemes lenne nem csupán a Nap-, hanem a Tejútrendszer lakható zónáinak fogalmát is bevezetni, ugyanis csak azokon a részeken fejlődhet ki élet, amelyek közelében nem történnek szupernóva-kitörések. Mások pedig azt tették ehhez hozzá, hogy mivel a galaxisunk korongjában különböző helye­ken található csillagok különböző mennyiségben termelik vagy nem termelik a Föld típusú bolygók (és ezen keresztül a földi típusú élet) létrejöttéhez szükséges fémeket, ezért ezzel is számolnunk kell.

Ha pedig még egy szinttel feljebb lépünk, akkor a kozmikus lakható zóna következik, ahol már azt is fi­gye­lem­be vesszük, hogy az Univerzum fejlődése során kü­lön­böző időpontokban különböző mennyiségben állnak a rendelkezésünkre a földszerű bolygók kiala­ku­lá­sá­hoz szükséges anyagok (Gonzalez, 6–9.).

Legvégül pedig ott vannak a multiverzumokra vo­nat­kozó elképzelések is. A fizikus Michio Kaku úgy fogalmaz, hogy „ha igaz [az elmélet], akkor úgy élünk az univerzumok óceánjában, mint ahogy egy buborék sodródik más buborékok óceánjában”, anélkül hogy köze lenne a többihez (Kaku, 14.), és már el is jutottunk az univerzumok mint lakható zónák gondolatához. Elvégre ezen a ponton joggal tesszük fel azt a kérdést, hogy vajon mely „buborékvilágokban” kedvezőek a körülmények az élet számára. Vagy másként fogalmazva: melyek elégítik ki azokat a kritériumokat, amelyekkel kapcsolatban az elméleti fizikus, Brandon Carter úgy fogalmazott az ant­ró­pikus elv beve­ze­té­sekor, hogy „az Univerzumban elfoglalt helyzetünk szükségképpen privilegizált abban az értelemben, hogy ki kell elégítenie azokat a feltételeket, melyek nélkül nem jöhetnénk benne létre mint megfigyelők” (Barrow–Tipler, 1.).

Carter persze az értelmes életre, illetve azon belül is az emberre gondolt, de mi bevezethetjük az életbarát univerzum fogalmát is, és akár még azt a kérdést is feltehetjük, hogy vajon egy ilyen világmindenség szükségképpen kielégíti-e a carteri kritériumokat. Vagy pedig vannak olyan világok, ahol az élet ki tud alakulni, de az értelmes élet nem.

A ritka Föld hipotézis

Ám ezzel nagyon is előreszaladtunk Whewellhez képest, akinek az érveivel kapcsolatban több dolgot érdemes megjegyezni.

Először is azt, hogy bármilyen tetszetős is az idő meg a tér „atomjának” párhuzamba állítása, érdemes el­tű­nődni azon, hogy az értelem létének időbeli korlátozottságából miért következne az, hogy térben is korlátozott. Úgyhogy Whewell is csak arra használja ezt az érvet, hogy rámutasson, a világ jelenlegi berendezkedése – az isteni bőség elve ide vagy oda – megengedi, hogy ne minden pillanatban legyen benne jelen az élet és az értelem.

De ebből még mindig nem következik szükségképpen, hogy valóban ez a helyzet. Ezért aztán kénytelen a geológiaiakkal együtt „bizonyítékokat” felhozni amellett is, hogy a Föld helyzete speciális, és a Naprendszeren belül egyedül a mi bolygónk lakott (Grinspoon, 35–36.). Ennek a kimutatása azért fontos a számára, mert bár éppen ő volt az, aki hangsúlyozta, hogy ebben a kérdésben nem szabad teológiai érveket használni, azt akarta bebizonyítani, hogy az ember kitüntetett helyzetben van, mert „Isten nagysága nem a csillagokban és a bolygókban lakik... amelyek nem mások, mint kő és por, anyag és erő... Az anyagi világ alárendelt helyzetet kell, hogy elfoglaljon a szellem világához képest” (Dick, 291.).

Ez tehát a dolog vallási oldala. Másfelől, még ha első ránézésre hasznosnak tűnne is a lakható zónák fogalmát bevezetni, ezzel valójában nem jutunk közelebb annak megválaszolásához, hogy egyedül vagyunk-e a Világ­min­den­ségben akár mint élő, akár pedig mint értelmes lények. Ugyanis még ha elfogadnánk is, hogy az élet a lakható zónákhoz kötött, azt továbbra sem tudjuk, hogy hány ilyen van: mindössze egy-e, vagy számtalanul sok. Ráadásul valószínűleg jobban tesszük, ha nem fogadjuk el, mivel olyan ez, mintha azt kérdeznénk, hogy mi az életre alkalmas hely a Földön, de azt elfelejtenénk meg­kérdezni, hogy milyen élőlény számára, noha ez egyáltalán nem mindegy. Értelmetlenség lenne kizárólag az óceánfenék faunája ismeretében megpróbálni kitalálni, hogy milyen a lombok élővilága (Emmeche, 32.).

Ez nyilvánvalóan nem vezetne sehová – márpedig az úgynevezett „ritka Föld hipotézis” valami nagyon hasonlót kísérel meg. A paleontológus Peter Ward és a csillagász Donald Brownlee szerzőpáros 2000-ben azt állította, hogy túlságosan is sok és túlságosan különleges feltétel teljesülésére lenne szükség ahhoz, hogy a magasabb rendű élet az Univerzum más részein is kialakulhasson.

Nekünk ugyanis ehhez szükségünk volt többek között a Holdra, mert máskülönben vadul bólogatna a Föld tengelye (viszont a Hold akkor jött létre, amikor egy Mars nagyságú égitesttel ütköztünk össze, vagyis felettébb kis valószínűségű eseménnyel van dolgunk); a tektonikus mozgásokra, mivel a tektonikus táblák alapvető szerepet játszanak a szén-dioxid lekötésében, és így a hőmérséklet szabályozásában (de a tektonikus mozgások csak speciális körülmények között alakulnak ki); az éppen megfelelő gyakorisággal előforduló kisbolygó-becsapódásra és egyéb, nagy léptékű természeti kataszt­ró­fák­ra, hogy az élet ugyan ne pusztuljon ki, de folyamatos kihívásoknak legyen kitéve; és így tovább (Darling: Life Everywhere, 91–95.).

Ez kétségkívül érdekes elképzelés, viszont több gyenge pontja is van. Példának okáért az, hogy a földi élet és a környezete egyfajta koevolúciós kölcsönhatás során, egymásra folyamatosan és kölcsönösen visszahatva jutott el a mai állapotba, tehát valójában nincs is értelme ezt a két fogalmat a hagyományos módon szétválasztva egy­más­tól függetlenül kezelni, és azt fejtegetni, hogy az egyik megjelenéséhez milyen feltételek teljesülésére volt szükség a másik részéről. Gon­doljunk csak példának okáért arra, hogy a korai földi élet vezetett el az oxigénlégkör kialakulásához, ami aztán magát az életet is teljesen megváltoztatta (Grin­spoon, 124–125.).

A ritka Wookie hipotézis

Vagy éppen gondoljunk csak azokra az egyre inkább visszafordíthatatlannak tűnő és számunkra egyáltalán nem kedvező folyamatokra, mint amilyen a biodiverzitás csökkenése és a felmelegedés is, melyekre az ember leginkább nem szándékolt környezetmódosító te­vé­keny­sége nyomán kerül sor. Azok az élőlények, amelyek az esetleg nem is olyan távoli jövőben egy megváltozott Földön fognak élni, nyilván az ottani körülményekhez alkalmazkodnak majd, nem pedig a mostanihoz. Vagyis bár annyiban biztos igaza van Wardnak és Brownleenak, hogy a jelenlegi Föld a lehető legjobb hely a jelenlegi földi élet számára, ezzel nem igazán mondtunk sokat, az pedig végképp nem következik belőle, hogy egy másfajta életnek is a miénkhez megszólalásig hasonló kö­rül­mények között kellene jól éreznie magát.

Úgyhogy Grinspoon nem kis kajánsággal be is vezeti a „ritka Wookie hipotézist”. Ennek értelmében nincs több a Grinspoon családéhoz fogható macska, és még azt is felsorolja, hogy hányfajta, teljesen valószínűtlen véletlenre volt szükség ahhoz, hogy házi kedvencük éppen náluk kössön ki, kezdve azon, hogy a szülei éppen a megfelelő pillanatban találkozzanak, és így Wookie megfoganhasson, és befejezve azon, hogy jövendőbeli gazdája a megfelelő időben a megfelelő helyen legyen, és így megtalálhassa. „Annak a valószínűsége, hogy mindezen események még egyszer bekövetkezzenek, elenyészően csekély” – jegyzi meg Grinspoon –, annál valószínűbb viszont, hogy találtak volna helyette egy másikat (Grinspoon, 145.).

Ez a példa persze tartalmaz némi csúsztatást, hi­szen míg Wookie esetében tudjuk, hogy léteznek más macskák, addig a Földön kívüli élettel kapcsolatban nem tudjuk, hogy ez-e a helyzet. Tehát legfeljebb annyit mondhatunk ki, hogy a ritka Föld hipotézis hibás, hiszen a Föld egyediségéből nem következik, hogy egyedülálló lenne a helyzete, és ennek megfelelően nem zárható ki, hogy a magasabb rendű élet máshol is megjelent. De biztosak sem lehetünk benne, noha Grin­spoon még azt is felveti, hogy esetleg nem csupán hasonló, de akár „jobb” Földek is létezhetnek, mert amennyiben kevesebb, az oxigént lekötni képes fém található rajtuk, úgy nagyságrendekkel gyorsabb a fejlődés (Grinspoon, 146.).

Aki elsőként intelligens

Mások pedig mit sem törődve a ritka Föld hipotézis ingatagságával, abban bíznak, hogy az képes lesz alátámasztani a kitüntetett helyzetünkre vonatkozó vallási tételeket. Eközben – miként a New York Times egy cikkírója megjegyezte – a SETI-vel foglalkozó csillagászok a könyvet „eretnek támadásnak tekintik, mely veszélyeztetheti az anyagi támogatásért folytatott hajsza sikerét” (Darling, Life Everywhere, 92.).

1920 körül viszont még teljesen máshogy álltak volna a kérdéshez, ugyanis az volt az általános meggyőződés, hogy a Naprendszer akkor jött létre, ami­kor egy nagyon közel elhaladó csillag nagy tömegű gázt szakított ki a Napból. James Jeans brit csillagász számításai szerint egy ilyen találkozóra – mivel a csillagok a méretükhöz képest nagyon messze vannak egymástól – száz­trillió évenként legfeljebb egyszer kerülhet sor, és ennek megfelelően a Tejút­rend­szer­ben rajtunk kí­vül legfeljebb néhány tucat naprendszer létezhet (és mi­vel ismét csak általános meggyőződés volt az is, hogy a miénk az egyetlen galaxis, ezért értelmetlennek tűnt feltenni a kérdést, hogy vajon máshol létezhetnek-e) (Gau­ser­­–­Sztró­kay, 194–195.). Innen már egyenes út vezet ahhoz a meggyőződéshez, hogy mivel az élet a miénkhez hasonló naprendszerek létéhez kötött, ezért kivétel, nem pedig szabály (Darling, Cata­stroph­ic Hypothesis).

De ne feledkezzünk meg a biológusokról sem, akik, mivel képtelenek voltak kielégítő magyarázatot adni a földi élet keletkezésére, úgy gondolták, hogy az csakis valami bonyolult és ennek megfelelően ritkán előforduló dolog lehet (Grinspoon, 44.). Azonban ez logikailag korántsem kifogástalan okoskodás, hiszen ezzel az erővel akár azt is állíthatnánk, hogy mivel a házi macska nagyon bonyolult felépítésű élőlény, ezért aligha létezik belőle egy-két példánynál több.

Mára persze mind a csillagászok, mind pedig a biológusok megváltoztatták az álláspontjukat, és leginkább egyetértenek abban, hogy az élet az Univerzum viszonylag gyakori jelensége. Az értelmes élettel kapcsolatban viszont más a helyzet: míg az előbbiek az át­la­gossági elvből kiindulva amellett érvelnek, hogy másutt is kell magasan fejlett civilizációknak létezniük (méghozzá viszonylag nagy számban), az utóbbiak amellett, hogy az intelligencia roppant ritkán alakul ki. Az evolúcióbiológus Ernst Mayr szerint ezt az tá­maszt­ja alá, hogy noha az élet a Földön mindenütt elterjedt, aközben az értelem nem (Mayr). De ebben az okoskodásban is vannak hibák.

Többek között az, hogy az elsőként intelligenssé váló faj szükségképpen úgy fogja találni, hogy egyedül van. Vagyis mint megfigyelőnek sajátos a helyzete, de ebből nem szabad messzemenő következtetéseket levonnunk, és nem szabad – hogy Whewell kifejezésével éljünk – az „idő atomjának” mostani jellegzetességeiből kiindulva általánosítanunk, mivel ki tudja, hogy ez a jövőben is így marad-e.

Egy lokális macskakiállítás

És ugyanez a probléma a „tér atomjának” tulajdonságai­ból levont következtetésekkel is.

A végzettségét tekintve fizikus David Darling egyenesen azt a címet adta egy asztrobiológiáról szóló könyvének, hogy Élet mindenütt, és a biológus Lynn Margulis meg is jegyezte, hogy azért nem ártott volna egy kérdőjelet is odabiggyeszteni.

Abból ugyanis, hogy a Földön nyüzsög az élet, nem tudhatjuk, hogy ez lokális jelenség-e, és a bolygónk az élet számára kedvező sziget-e a különben élettelen Uni­ver­zumban, vagy éppen ellenkezőleg: na­gyon átlagos je­lenség. Amennyiben egy terembe lépve mindenütt Wookie-hoz hasonló teremtményeket látunk magunk körül, úgy előzetes ismeretek híján hi­het­jük akár azt, hogy a macskák bolygóján vagyunk, és itt ez az uralkodó életforma; de akár azt is, hogy ez egy közönséges macskakiállítás. És hasonlóképpen: abból, hogy a kör­nye­ze­tünk­ben mindenütt élet található, nem biztos, hogy ugyanez a helyzet a Világ­min­den­ség más részein is. A ritka Föld hipotézisről szóló könyv megjelenésekor egy londoni lap azt írta, hogy „ha a szer­zők­nek igazuk van, akkor ideje lenne visszacsinálni mindent, ami Koper­ni­kusz óta történt” (Darling, Life Every­­where, 19.).

De ez persze teljes félreértés. Az antrópikus elvről szóló könyvében a Barrow–Tipler szerzőpáros rámutat, hogy bár a kopernikuszi elv azt mondja ki, hogy az ember nem foglal el kitüntetett helyet a kozmoszban, de „miként minden általánosítással, ezzel is óvatosan kell bánni”, ugyanis „ez nem jelenti azt, az ember helyzete semmilyen szempontból nem speciális” (Barrow–Tipler, 1.). Azaz a mi esetünkben, még ha feltételezzük is, hogy a Világegyetem működését meghatározó törvények mindenütt ugyanazok, ebből még nem következik feltétlenül, hogy másutt is megjelenik az élet és az értelem. A földi élet bősége csupán annak a jele, hogy itt valóban kedvezőek a körülmények, de miért is gondolnánk, hogy másutt is ugyanez a helyzet?

Amire az asztrobiológusok valami olyasmit szoktak válaszolni, hogy mindent egybevetve a valószínűség emellett szól, de hát éppen ezt nem tudjuk. Mármint azt, hogy valójában mekkora valószínűsége van a dolognak, és innentől kezdve inkább meggyő­ző­dé­sekről, méghozzá egyelőre alá nem támasztott meggyő­ző­dé­sek­ről érdemes beszélni. Nem csupán a ritka Föld típusú, antipluralista érvelést nem tudjuk semmivel alátámasztani, de egyelőre hasonlóképpen semmilyen tény nem szól az asztrobiológusok pluralista álláspontja mellett sem.

Mind a két álláspont egyformán megalapozatlan, és pontosan ugyanez a helyzet az idegen civilizációk létével vagy nem létével kapcsolatos érvelésekkel is: sem az egyik, sem a másik oldalnak nincsenek komoly érvei. Ugyanis a SETI hívei, illetve ellenzői is ugyanazokat meg­győződéseket visszhangozzák, mint amik a Földön kívüli élettel kapcsolatban is el szoktak hangzani, és ez azért is érdekes a számunkra, mert miközben az érvelésük teljesen egyforma, és miközben sem azt nem tudjuk, hogy élet, sem pedig azt, hogy értelmes élet létezik-e a Földön kívül, aközben az asztrobiológia mára tudományos szempontból teljesen elfogadottá vált, a SETI viszont nem.

Ami többek között azt jelenti, hogy az asztrobiológia részesülhet a kormányzati pénzekből, míg az idegen civilizációk utáni kutatásnak erre esélye sincs.

Jaj az asztrobiológiának?

Dan Goldin a NASA első embereként már 1995-ben arról beszélt, hogy az életkutatásnak fontos helye van az űrkutatásban, és alig egy évvel az első, idegen naprendszerben keringő bolygó felfedezése után, 1996-ban már maga Clinton elnök jelentette be (minden eddiginél jobban ráirányítva a média figyelmét a kérdésre), hogy az ALH 84001 jelű, Marsról származó meteoritban életnyomokat találtak. Ugyanekkor a Galileo szonda fel­vé­te­lei­ből az derült ki, hogy a Jupiter egyik holdján, a Titánon létezhetnek óceánok. Értsd: megtalálhatók rajta az élet számára rendszerint szükségesnek, bár nem biztos, hogy elégségesnek tekintett feltételek. Ha mindehhez még hozzávesszük az egészen szélsőséges körülmények között élő extremofilek felfedezését is (ami ismét csak az „élet mindenütt” koncepcióját látszott megerősíteni), akkor nem csoda, hogy a szakirodalom valóságos „asztrobiológiai forradalmat” emleget (Grin­spoon, 64.), mint ahogy az sem, hogy a NASA 1998-ban létrehozta az Aszt­ro­bio­ló­giai Kutatóintézetet (NAI History).

Az asztrobiológia pozícióján még az sem rontott, hogy az ALH 84001-ben található állítólagos életnyomok megítélése hamarosan több mint vitatottá vált; amiképpen az sem, hogy mindeddig nem sikerült még alacsony rendű életet sem találni a Naprendszerben.

Egyáltalán nem kizárt viszont, hogy ez a helyzet a jövőben nagyon is drámaian fog megváltozni, ugyanis belátható időn belül vagy be fog bizonyosodni, hogy igazuk volt-e az asztrobiológusoknak, vagy pedig nem. Az előbbi esetben az asztrobiológia nem csupán megőrzi eddigi pozícióját, de valószínűleg meg is erősíti még akkor is, ha esetleg az derül ki, hogy az élet az egyik vagy másik bolygón jött létre, és onnét terjedt tovább. Teljesen más lesz viszont a helyzet, amennyiben nem járnak sikerrel viszonylag rövid időn belül.

Amikor a XIX. század végén, a XX. század elején Percival Lowell amerikai csillagász meggyőzően érvelt amellett, hogy a Marson egy nálunk jóval fejlettebb, csatornaépítő civilizáció létezik, majd pedig kiderült, hogy mégsem, akkor az érvelése alapjául szolgáló „pluralista felfogás olyan mértékben veszítette hitelét [a tudományos körökben], hogy csak mostanában vált ismét elfogadhatóvá” (Grinspoon, 41.). Ennek nem is annyira valamiféle kiábrándultság volt az oka, hanem inkább az, hogy a kutatók belátták, hogy teljesen esélytelen vállalkozás megpróbálni idegen civilizációk nyomára bukkanni a Naprendszeren belül, és bízvást feltételezhetjük, hogy nagyjából hasonló folyamat játszódna le akkor is, ha élettelennek bizonyulna a környező világűr.

Az asztrobiológusok persze megpróbálnának újabb és újabb lehetséges célpontokat kijelölni, de biztosra vehetjük, hogy előbb-utóbb eljönne az a pillanat, amikor már nehéz amellett érvelni, hogy az élet nem kivétel, hanem szabály (miként ezt a pluralista álláspont sugallja), és ez valószínűleg ugyanúgy elvezetne ahhoz, hogy a tudományos közvélemény kételkedni kezdjen az asztrobiológia céljainak megvalósíthatóságában, mint ahogy Lowell esetében a Földön kívüli értelem kutatásával kapcsolatban történt. Darling például úgy becsüli, hogy talán már 2010 és 2020 között ismerni fogjuk a választ (ő persze arra számít, hogy máshol is rá fogunk bukkanni az életre [Darling, Life Everywhere, xi]).

Az asztrobiológia kudarca viszont akár még a SETI-kutatók hasznára is válhat. Ugyanis innentől kezdve aki a pluralista felfogás alapján akar kutatási programot indítani, az könnyen arra a következtetésre juthat, hogy mi­köz­ben roppant nehéz egy távoli bolygóról egyértelműen kimutatni, hogy van-e rajta alacsonyabb rendű élet, aközben egy idegen civilizáció esetleg látványosabb és könnyebben észlelhető jeleket produkál. Azaz elképzelhető, hogy innentől kezdve a kutatás súlypontja a SETI-re helyeződik át, és erre lehet majd kormányzati támogatást szerezni még akkor is, ha a SETI esetében is éppen annyira megalapozott (vagy éppen ellenkezőleg: megalapozatlan) a pluralista felfogás, mint az asztrobiológiánál.

Felhasznált irodalom

Barrow, John D. – Tipler, Frank J.: The Anthropic Cosmological Principle. Clarendon Press, 1986.

Darling, David: The Encyclopaedia of Astrobiology, Astronomy and Spaceflight. Catastrophic Hypothesis. http://www.daviddarling.info/encyclopedia/C/catashypoth.html

Darling, David: The Encyclopaedia of Astrobiology, Astronomy and Spaceflight. Principle of Mediocrity. http://www.daviddarling.info/encyclopedia/M/mediocrity.html

Darling, David: The Encyclopaedia of Astrobiology, Astronomy and Spaceflight. Principle of Plenitude. http://www.daviddarling.info/encyclopedia/P/plenitude.html

Emmeche, Claus: The Garden in the Machine. The Emerging Science of Artificial Life. Princeton University Press, 1994.

Gauser Károly – Sztrókay Kálmán: Az ember és a csillagok. Tankönyvkiadó, 1963.

Gonzalez, Guillermo: Habitable Zones in the Universe. 2005.
http://xxx.lanl.gov/pdf/astro-ph/0503298

Grinspoon, David: Lonely Planets. The Natural Philosophy of Alien Life. Ecco, 2004.

Kaku, Michio: Parallel Worlds. The Science of Alternative Universes and our Future in the Cosmos. Penguin Books, 2005.

Mayr, Ernst: The SETI Debate: A Critique of the Search for Extraterrestrial Intelligence. The Bioastronomy News, vol. 7, no. 3, 1995.
http://www.hcc.hawaii.edu/~pine/mayr.htm

NASA Astrobiology Institute: NAI History (szerző nélkül).
http://nai.nasa.gov/about/timeline.cfm

• Messzelátó

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges