Galántai Zoltán

Nyomtatóbarát változat

„Az örökkévalóság nagyon hosszú. Különösen a vége felé.”
(Woody Allen)

Halhatatlanok és Solarisok

A fizikus Freeman Dyson szerint hosszú távon az emberiség (illetve általában véve minden intelligens faj) legnagyobb problémája a „józanság megőrzése” lesz, ugyanis nincsenek olyan, abszolút kritériumok, „melyek alapján ki lehetne jelenteni, hogy az egyik értékrend helyes, a másik pedig nem az”. Ha tehát teljesen „szabadon választhatjuk meg értékeinket és céljainkat”, akkor fennáll a veszélye, hogy túlságosan eltávolodunk a valóságtól, és a rendelkezésünkre álló technológiákat felhasználva egyfajta álomvilágot hozunk létre. Úgyhogy – mondja Dyson az angol filozófiai fantasztikus szerző, Olaf Stapledon egyik ötletét továbbfejlesztve – még ha az emberi faj egyes egyedei biológiai értelemben halhatatlanná válhatnak is majd egyszer, illetve lehetségessé válik is az érzelmek mesterséges befolyásolása (természetesen annak a technikai és tudományos fejlődésnek köszönhetően, ami azt is lehetővé teszi, hogy mintegy megszökjünk a valóság elől), akkor is „okos dolog lenne halandó emberek egy csoportját megőrizni a Földön, hogy ne veszítsünk el minden kapcsolatot a halál realitásával” a „mulandóság kultuszán” keresztül. Máskülönben mindig fennállhatna a veszélye annak, hogy az adott társadalom elveszíti az ítélőképességét, és ezáltal nem csupán önmagára, de másokra nézve is veszélyessé válik [Dyson, 1997].

Ami mintha azt sugallná, hogy nem mindenkit illetnek meg azonos jogok, hiszen miközben a nagy többség „halhatatlan”, aközben akadnak, akiket csak azért ítélünk halandóságra, hogy ezáltal „megőrizzük a kapcsolatot” a valósággal (bármit jelentsen is ez), és a kérdést úgy általánosíthatjuk tovább, hogy vajon a távoli jövőben nem csupán változhat-e a jog, de szükségképpen változni is fog-e, amennyiben mi is nagymértékben átalakulunk.

Erre azt válaszolhatjuk, hogy valószínűleg igen: ismét Dyson szerint könnyen elképzelhető, hogy a következő korok történelme a fajháborúkról fog szólni, amikor az egymással összekapcsolt „kollektív elmék társadalmai” a „hagyományos elmék” társadalmaival csapnak össze; a természetes értelem használói pedig a mesterséges értelmet (is) használókkal, és így tovább [Dyson, 1997]. Számunkra most leginkább az az érdekes, hogy egy „kollektív elmékből” álló társadalomban például értelmezhetetlenek lennének az olyan fogalmak, mint a szólásszabadság vagy a háborítatlan magánélethez való jog. És akkor az egyik még meghökkentőbb ötletet: Stanislaw Lem Solarisát még nem is említettük, ahol egy egész bolygó viselkedik értelmes lényként [Lem, é. n.], amivel kapcsolatban végképp képtelenség a hagyományos fogalmakat használni.

Más kérdés, hogy az evolúció szelekció nélkül nem működik, tehát a Solaris sem jöhetett létre a szokványos úton [Cohen–Stewart, 2002], és persze ez a probléma a Gaia-elmélettel is, ami az egész Földet egyetlen, élő organizmusnak tekintené: az, hogy egyetlen egyed nem elég ahhoz, hogy a természetes kiválasztás működni tudjon. Úgyhogy két megoldás marad. Először is kiindulhatunk abból, hogy egy idegen civilizáció bolygóléptékű értelemalakító tevékenységének az eredménye a Solaris. Ami lehetségesnek lehetséges ugyan, csak éppen nagyon erőltetett. Tehát érdemes megkérdezni magunktól, hogy miért vagyunk annyira biztosak benne, hogy a bolygó valóban értelmes, és ennek megfelelően valóban szükség van egy ilyen bonyolult magyarázatra?

Vagy pedig a fizikus John D. Barrow azon érvelését vesszük kölcsön, mely szerint ha a világmindenség végtelen ideig létezik, akkor minden elképzelhető dolog be fog következni az olyan, a hagyományos fizika által jó közelítésben nullának tekintett valószínűségű eseményekig bezárólag, mint amilyen példának okáért az, hogy az asztalunk a levegőbe emelkedik, és leír egy kört a szobában, mivel éppen az öszszes molekulája ugyanabba az egy irányba mozog [Barrow, 2002]. Vagy hogy ez az asztal nekicsapódik a falnak, és a szilánkjaiból éppen ennek a cikknek a szövege áll össze a padlón (elvégre ez sem lehetetlen). És így tovább. Azaz ha a fizika törvényei nem zárják ki a Solaris létrejöttét, akkor valóban létrejöhet.

Stanislaw Lem némiképp ironikusan ír le egy olyan fegyvert Kiberiáda című kötetében, ami a különben valószínűtlen események valószínűségét „erősíti fel”, és működtetésének eredményeként a felvert por a levegőben betűkké rendeződve értelmes szöveget hoz létre [Lem, 1971].

Azonban a jelenleg elfogadott modell szerint a világmindenség nem létezik végtelen ideje, és nem csupán az asztalok nem szoktak maguktól a levegőbe emelkedni, de ugyanúgy semmi okunk sincs (valószínűségi alapon) egy Solaris-szerű jelenség feltűnésére számítani, mint ahogy a porszemcsék mozgása sem hordoz üzenetet.

Továbbá azt sem szabad elfelejtenünk, hogy attól, hogy per pillanat – legalább elvileg – lehetséges valami, nem biztos, hogy a jövőben is az marad. Abból, hogy jelenleg az univerzum tömegének egy része atomos anyag formájában van jelen, nem következik, hogy mindig így lesz. A csillagász szerzőpáros, Fred Adams és Greg Laughlin szerint például száz kozmológiai dekád (vagyis valóban elképzelhetetlenül hosszú idő: 10100 év) múlva már nem lesznek protonok sem, és a világmindenség leginkább „visszamaradt hulladékokból”: nagyon hosszú hullámú sugárzás fotonjaiból, továbbá neutrínókból, elektronokból és pozitronokból fog állni, és ennek megfelelően sem csillagok, sem pedig mai értelemben vett élőlények nem létezhetnek majd [Adams–Laughlin, 2000]. És bár vannak legalább hozzávetőleges elképzeléseink azzal kapcsolatban, hogy a jelenlegi „részecskesovinizmuson” túllépve miként lehetne életet, sőt, értelmes életet létrehozni úgy, hogy nem a „szokványos” megoldást választjuk, és nem atomokból építkezünk, ebből még nem következik szükségképpen, hogy akkoriban is lehetséges lesz az élet.

Végül ugyanis mindig ott vannak a fizikai törvények, amik meghatározzák a lehetséges kereteket.

Idegen utópiák

„Tökéletesen elképzelhető – írja Carl Sagan amerikai csillagász – egy költőkből vagy (alkalmasint) bronzkori harcosokból álló civilizáció”, amennyiben az a civilizáció csupán viszonylag rövid ideig létezik. Hosszabb távon azonban kizárólag a technikai civilizációk maradhatnak fent, mivel megfelelő eszközök híján lehetetlen az olyan külső hatások ellen védekezni, mint amilyen az egész emberiséget kipusztítani képes kisbolygó-becsapódás is, és bár élhetünk azzal a feltételezéssel, hogy más naprendszerekben kisebb ez a veszély, előbb vagy utóbb mindenképpen bekövetkezik a katasztrófa, ha nem teszünk ellene valamit. Azaz „bármelyik hosszú ideig létező civilizációt arra kényszeríti a természetes kiválasztódás”, hogy a miénkhez nagyon is hasonló technológiát fejlesszenek ki, ami, amellett hogy lehetővé teszi a védekezést, hozzásegít minket akár a kapcsolatfelvételhez is. Ugyanis innentől nem csupán azt tudjuk, hogy milyen tevékenységek nyomait keressük, de megvan a közös alap is, amiből kiindulhatunk. Hiszen bizonyos, kellőképpen bonyolult megoldásokhoz ugyanúgy lehetetlen anynyi idő alatt próba-szerencse alapon eljutni, hogy addigra ne haljon ki az egész civilizáció, mint ahogyan arra is hiába várnánk, hogy egy roncstelepen keresztülsöprő szélvihar működőképes utasszállító repülőgépet rakjon össze. Vagyis „ők” is a miénkhez hasonló tudományos ismeretekkel kell hogy rendelkezzenek, ha hosszú ideig fenn akarnak maradni [Sagan, 1995].

Sagan azonban mintha elfeledkezne arról, hogy nem egy végtelen ideje létező világmindenségben élünk, ahol ami egyáltalán lehetséges, az mindenképpen be is következik. Abból indul ki, hogy ha valahol kialakulhat egy kapcsolatfelvételre alkalmas civilizáció, akkor ez szükségképpen ki is fog alakulni. Ezt feltételezni azonban legalább akkora tévedés, mint azt, hogy amennyiben egy bizonyos élőlény kialakulását nem zárja ki az evolúció, akkor ez szükségképpen fel fog tűnni. A Sagannal vitatkozó evolúcióbiológus, Ernst Mayr szerint a témával foglalkozó csillagászok, mérnökök és fizikusok rendszeresen elkövetik ezt a logikai hibát [Mayr, 1995].

Mindent egybevetve tehát mindössze annyiban lehetünk biztosak (és ez nem valami sok), hogy elvileg nem zárható ki egy értelmes idegen faj léte – arról azonban sejtelmünk sincs, hogy ez mennyire valószínű. És idáig jutva azon is érdemes eltűnődni, hogy valóban mindössze egyetlen „hatékony” fizika képzelhető-e el. Elvégre nagyon is pontosan tudjuk, hogy a ptolemaioszi, földközéppontú rendszerben legalább ugyanolyan pontosan előre lehetett jelezni a napfogyatkozásokat (sőt), mint abban a heliocentrikus rendszerben, amit Kopernikusz 1543-ban tett közzé.

Végezetül arról se feledkezzünk el, hogy jelenleg a mi civilizációnk sem igazán azzal van elfoglalva, hogy felkészüljön a katasztrófák elhárítására, azaz: önmagában a védekezést lehetővé tevő technológia sem elég. A földön kívüliekkel való kapcsolatfelvétel várható következményeiről könyvet író pszichológus, Albert A. Harrison szerint a feltételezett idegen társadalomról hajlamosak vagyunk utópikus képet kialakítani magunkban, és könnyedén elhisszük, hogy náluk minden úgy történik, „ahogyan kell” [Harrison, 1997]. Azaz hajlamosak vagyunk feltételezni, hogy kellő figyelmet fordítanak a kis valószínűséggel bekövetkező, ám végzetes hatású eseményekre is.

Mekkora? Ekkora!

Sagannak annyiban (ha másban nem is) azért mindenképpen igaza van, hogy egy civilizációnak – legyen bármennyire is hipotetikus – bizonyos feltételeknek meg kell felelnie, és így például kellőképpen nagynak kell lennie, ha legalább viszonylag hosszú ideig fenn akar maradni.

Barrow azt kérdezi egy helyütt, hogy miért éppen akkora az ember, amekkora, azaz: lehetséges lenne például egy nálunk nagyságrendekkel kisebb értelmes, technológiát használó lény: egy afféle gondolkodó Hüvelyk Matyi. A válasz az, hogy egy ilyen teremtmény– legalábbis egy földszerű bolygó felszínén – egészen biztosan nem lenne képes elég erőt kifejteni ahhoz, hogy megmunkálja a köveket meg a fémet, és nem lenne képes tüzet használni sem. Ráadásul bizonyos összetettségre is szüksége van hozzá, így egy nálunk egy nagyságrenddel kisebb gondolkodó lény biztosan nem létezik.

Akadhat persze, aki azt kérdezi, hogy akkor mi a helyzet mondjuk a termeszkolóniákkal, de még ha eljátszanánk is azzal a gondolattal, hogy bár az egyes egyedek nem értelmesek, az egész kolónia viszont valamiképpen mégis az (mint ahogy valójában szó sincs ilyesmiről), akkor is az egész értelmes entitás mérete (tömege és komplexitása) lenne érdekes, és ugyanúgy nem az összetevőké, mint ahogy a homo sapiens esetében sem az agysejt, hanem az agy gondolkodik.

A lehetséges méretek felső határával kapcsolatban azt kell figyelembe vennünk, hogy miközben a testtömeg köbösen nő, aközben az izomerő csupán (mivel lényegében a tapadási felülettől függ) négyzetesen. Innen adódik a rovarok (testtömegükhöz viszonyítva) hatalmas ereje és az, hogy nincsenek tüzes karikákon átugró cirkuszi elefántok, mivel ez utóbbi méretnél már a cammogás is szép teljesítménynek számít [Galilei, 1986]. Továbbá: ha nem akarjuk, hogy az élőlény összerogyjon a saját súlya alatt, akkor minél nagyobb, annál inkább csontokból kell felépülnie, és előbb-utóbb másnak nem fog hely maradni [Harris, 1997].

Ami nem a gondolkodó egyedek, hanem a gondolkodó egyedekből álló társadalmak méretét illeti, többek között a transzhumanista John Smart is úgy véli, hogy azért nem tudjuk megfigyelni az idegen civilizációk tevékenységének jeleit a Tejútrendszerben, mert azok nem „kifelé”, a bolygó- és csillagközi térben terjeszkednek, hanem „befelé”, és „ultra-miniatürizált femto-technológiákat” alkalmaznak [Klaes, 2004].

E mögött a felfogás mögött persze az a meggyőződés húzódik meg, hogy attól, hogy eddig az emberiség folyamatosan terjeszkedett, nem szükségszerűen fogja ezt tenni a jövőben is. Illetve hogy a Malthus-féle problémákra a rendelkezésünkre álló erőforrások jobb felhasználása is választ adhat – különösen, ha sikerül megfelelően szabályozni a népességet (ami, mondhatnánk, talán nem is olyan nagy feladat a Nap- vagy a Tejútrendszer kolonizálásához képest). A gond egyedül az, hogy hosszabb távon nem csupán egy bronzkori harcosokból vagy költőkből álló, de egy ilyen utat választó társadalom is teljesen ki lenne szolgáltatva a kozmikus katasztrófáknak.

Vagyis az emberiség számára az egyetlen megoldás a világűrben való terjeszkedés, hiszen kizárólag így kerülhetjük el a kihalást. De ehhez azt is hozzá kell tenni, hogy még ez sem garantálja a túlélést, hiszen túl azon, hogy ismét csak lehetőségről, nem pedig szükségképpen bekövetkező eseményről beszélünk, arról sem szabad elfeledkeznünk, hogy megfelelően nagy lépték mellett olyan paraméterek is megváltozhatnak, amiket most adottnak tekintünk.

A végső számítógéptől a végső életig

Az MIT-n dolgozó mérnök-kutató, Seth Loyd szerint a „végső laptop”, vagyis egy olyan számítógép megtervezésekor, ami az elvileg lehetséges legnagyobb számítási kapacitással rendelkezik, három tényezőt kell figyelembe venni. Először is ott van a fénysebesség, ami korlátozza, hogy milyen gyorsan tud a jel az egyik helyről a másikra eljutni; emellett számolnunk kell a Planck-állandóval is, ami viszont arról szól, hogy „mekkora a kvantumskála és milyen kicsik lehetnek a dolgok”; harmadrészt pedig ott van a gravitáció, ami azt határozza meg, hogy az adott tárgy milyen méreteknél fog összeroskadni a saját súlya alatt, és lesz belőle fekete lyuk. Számunkra most nem is annyira a konkrét végeredmény a fontos (eszerint egyébként 1 kg anyag felhasználásával olyan számítógép építhető, ami másodpercenként maximum 1051 műveletet képes elvégezni [Loyd, 2003]), hanem az, hogy eközben milyen hallgatólagos feltételezésekkel élt Loyd – illetve hogy egyes, hallgatólagos feltételezéseken alapuló elképzeléseink mennyire maradnak érvényesek akkor is, ha megváltoztatjuk az időskálát. Mert míg egy komputer megtervezésénél – bármilyen nagy teljesítményű is legyen az – valószínűleg nem érdemes figyelembe venni, hogy mi lesz eónok múlva, a helyzet teljesen megváltozik, amennyiben olyan gépet szeretnénk tervezni, ami akkor (vagy akkor is) működik majd. És ha ezt nem vesszük figyelembe, akkor hibát követünk el.

Miként Freeman Dyson is tette az 1970-es évek végén azt állítva, hogy amennyiben a világmindenség az örökkévalóságig egyenletesen tágul, úgy semmi akadálya nincs annak, hogy az élet is az örökkévalóságig fennmaradjon benne – még akkor is, ha csak véges energiamennyiség áll a rendelkezésére (nagyjából ahhoz hasonlóan, mint ahogyan a végtelenül sok tagból álló 1 + 1/2 + 1/4 + 1/8... sor összege is 2). Szerinte egyébként annak sem lenne akadálya, hogy ha az univerzum története máskülönben a Nagy Bumm ellentétével, a Nagy Reccsel érne véget, akkor idejekorán energiát szabadítsunk fel, és ezzel megpróbáljuk meggátolni a végső összeomlást [Dyson, 1979].

Ahhoz persze, hogy nagyon hosszú ideig fennmaradhasson, szükséges – mondja Dyson –, hogy „az élet megtanuljon alkalmazkodni az egyre nagyobb hideghez”, és ezzel mintegy megváltsa „a belépőjegyet az örökkévalóságba” [Dyson, 1989]. Utána nem kellene mást tennünk, mint gondoskodni róla, hogy egyre lassabb legyen a civilizáció „szívverése”, és egyre hosszabb és hosszabb időszakokra „hibernálódjon” – majd pedig egyre ritkábban ugyan, de mindig újra és újra felébredjen [Dyson, 1979]. Vagyis Dyson abból indult ki, hogy a dolgok lényegében mindörökké változatlanok maradnak, és ha egy eseménynek ma is fennáll legalább az elvi lehetősége, akkor ez a jövőben sem lesz másképp. Vagyis amennyiben ma létezhetnek értelmes teremtmények, akkor létezhetnek bármikor később is.

Ez azonban nagyon is félrevezető okoskodás. Abból, hogy ma vannak csillagok, nem szükségképpen következik, hogy száz kozmológiai dekád múlva is létezni fognak, és a természeti törvények jelenleg sem teszik „kötelezővé” az élet jelenlétét – csupán megengedik bizonyos körülmények között.

Dyson persze meg van róla győződve, hogy „lehetetlen részletekbe menően foglalkozni az univerzum távoli jövőjével anélkül, hogy az élet és az értelem hatásait is figyelembe vennénk” [Dyson, 1979], ez azonban legfeljebb személyes hitvallásnak tekinthető, és semmi többnek. Ugyanis erősen úgy tűnik, hogy a világmindenség nem csupán tágul, hanem gyorsulva tágul. Ez pedig két amerikai fizikus, Lawrence Krauss és Glenn Starkman szerint azt jelenti, hogy a jövőben fokozatosan csökkenni fognak az információgyűjtési lehetőségeink: a gyorsuló tágulás miatt egyre több galaxis tűnik el az eseményhorizont mögött, és így az időben előre haladva egyre kevesebb információ lesz a számunkra hozzáférhető. És persze egyre kevesebb anyag. Tehát „egy civilizáció élettartama [szükségképpen] véges lesz, még ha csillagászati nagyságrendű is”, és akár 1050 évig fennmaradhat. Mármint ha sikerül megoldania a proton elbomlásából származó problémákat [Krauss–Starkman, 1999].

Más fizikusok erre azt válaszolják, hogy még ha valóban így lenne is, akkor is találhatunk majd áthidaló megoldásokat – például azáltal, hogy féreglyukakat hozunk létre, hogy az univerzum távoli pontjainak energiáját csapoljuk meg (vagy éppenséggel azért, hogy áttelepüljünk oda); vagy laboratóriumban állítunk majd elő számunkra megfelelő körülményeket biztosító univerzumokat [Freese–Kinney, 2002]. Ami elvileg persze valóban elképzelhető – csak éppen abból, hogy egyelőre nem tudjuk kizárni a létüket, nem következik, hogy lehetségesek.

De annyi értelme azért mégiscsak van az egésznek, hogy legalább azt tudjuk, hogy az emberiség – vagy általában véve egy intelligens faj – számára mik a valóban végső kérdések. Még akkor is, ha azt viszont nem tudjuk, hogy képesek leszünk-e válaszolni rájuk bármikor.

Irodalom

Adams, Fred – Laughlin, Greg: The Five Ages of the Universe. Inside the Physics of Eternity. Touchstone, 2000.

Cohen, Jack – Stewart, Ian: Evolving the Alien. The Science of Extraterrestrial Life. Ebury Press, 2002.

Barrow, John D.: The Far, Far Future. In George F. R. Ellis (ed.): The Far-Future Universe. Eschatology from a Cosmic

Perspective. Philadelphia, Templeton Foundation Press, 2002.

Freeman J. Dyson: Time without end: physics and biology in an open universe. Reviews of Modern Physics, Vol. 51, No. 3, July 1979. http://www.aleph.se/Trans/Global/Omega/dyson.txt

Dyson, Freeman: Infinite in All Directions. Scotland, Gifford Lectures Given at Aberdeen, April–November 1985. Harper and Row, 1989.

Dyson, Freeman: Imagined Worlds. Harvard University Press, 1997.

Freese, Katherine – Kinney, Willam H.: The Ultimate Fate of Life in an Accelerating Universe. Astrophysical Journal, 2002. http://www.arxiv.org/abs/astro-ph/0205279

Galilei, Galileo: Matematikai érvelések és bizonyítások. Európa Kiadó, 1986. (Dávid Gábor fordítása.)

Harrison, Albert A.: After Contact. The Human Response to Extraterrestrial Life. Perseus Publishing, 1997.

Klaes, Larry: Why ETI may exist but we can’t find them yet. SETI Public Mailing List, 2004. november 4. http://seti.sentry.net/archive/public/2004/Nov/0001.html

Krauss, Lawrence M. – Starkman, Glenn D.: Life, The Universe, and Nothing: Life and Death in an Ever-Expanding Universe.

            Astrophysical Journal, 1999. http://arxiv.org/abs/astro-ph/9902189

Lem, Stanislaw: Harmadik utazás avagy a valószínűségi sárkányok. In Kiberiáda. Budapest, Európa Könyvkiadó, 1971. (Murányi Beatrix fordítása.)

Lem, Stanislaw: Solaris. Budapest, Magvető, é. n. (Murányi Beatrix fordítása.)

Loyd, Seth: How Fast, How Small, and How Powerful? Moore’s Law and the Ultimate Laptop. In Brockman, John (ed.): The New Humanists. Science at the Edge. Barnes and Noble, 2003.

Mayr, Ernst: A Critique of the Search for Extraterrestrial Intelligence. Can SETI Succeed? Not Likely. Bioastronomy News, Vol. 7, No. 3, 1995. http://www.hcc.hawaii.edu/~pine/mayr.htm

Sagan, Carl: In Defense of the Search for Extraterrestrial Intelligence. The Abundance of Life-Bearing Planets. Bioastronomy News, Vol. 7, No. 4, 1995. http://www.hcc.hawaii.edu/~pine/sagan.htm
 

• Messzelátó

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges