Galántai Zoltán

Nyomtatóbarát változat

„– Milyen kár – kiáltott fel Galilei –, hogy Newton nyolcvanmilliárd bolygója örökre elérhetetlen a számunkra!
– Igen – szólt Ivanov. – De azért ne felejtsd el, hogy az emberiség halhatatlan, és tizenkétezer év az emberiségnek semmiség. Ezért aztán, bár ezek a Napok és bolygóik nem is a mi örökségünk, általában mégis lehetnek majd az emberiség öröksége.”
(Konsztantyin Eduardovics Ciolkovszkij:

Távol a Földtől)

Kína mint űrhatalom

Az amerikai Robert S. Walker képviselő, aki mostanra a Bush-féle űrprogram vezetőbizottságába is bekerült [Britt 2004a], korábban pedig többek között a House Science Committee meg a Commission on the Future of the U.S. Aerospace Industry elnöke volt, azt fejtegette 2003. tavaszán a Washington Times hasábjain, hogy Kína immár komoly űrhatalommá vált. Pillanatokon belül sor fog kerülni az első kínai emberes űrrepülésre, mondta Walker, a következő lépés pedig a holdutazás és a világtörténelem első, állandóan lakott holdbázisa lesz. „Az európaiak nyilvánvalóan fölénk akarnak kerekedni a kereskedelmi célú repülésben, az űrrel kapcsolatos vezető szerepünket pedig Ázsia kérdőjelezi meg.”

A későbbiek pedig mintha csak őt igazolták volna, hiszen az „Isteni Szekér”, a Shenzou-5 kínai űrhajóssal: Yang Liweijel a fedélzetén repülte körül a Földet.

Walker azt is megjósolta, hogy hamarosan a NASDA (National Space Development Agency, Japan) is hasonló célokat fog maga elé tűzni [Walker 2003]. És persze ebben is igaza lett: Japán várhatóan még 2004. első felében közzéteszi ezzel kapcsolatos elképzeléseit [Spacedaily 2004]. Ebben persze ugyanúgy szerepet játszik az, hogy Bush közben bejelentette: az USA nem csupán állandóan lakott holdbázist hoz létre, de embert küld a Marsra is; mint ahogy Bush-t viszont feltehetően nagyon is befolyásolták a Walker által komoly fenyegetésnek tekintett kínai sikerek.

És ha ez így volt, akkor erre látszólag meg is volt a jó oka, hiszen a ’90-es évek eleje óta az orosz űrkutatási költségvetés egyre inkább „gyengélkedik”. Eközben Európa űrkutatási hivatala, az ESA arányait tekintve is négyszer kevesebbet költ polgári célú űrkutatásra, mint a NASA (vagyis az ESA-országok állampolgárainak ez fejenként és évente kb. egy mozijegy árába kerül, az pedig gyakorlatilag fel sem merül, hogy belátható időn belül saját erőből próbáljon meg emberes űrutazást végrehajtani [ESA 2003]). Eközben Kína feljött a második helyre, és számolni kell vele.

Méghozzá állítólag nagyon is – legalábbis, ha Walkerre hallgatunk, aki azt írja, hogy amikor egy japán parlamenti képviselővel beszélgetve úgy becsülte, hogy Pekingnek egy évtizeden belül állandóan lakott holdbázisa lesz, akkor az mosolyogva válaszolta, hogy erre már legfeljebb három-négy évet kell várni [Walker 2003].

Ami viszont elvezet minket ahhoz a kérdéshez, hogy valóban ennyire hatékony-e a kínai űrprogram.

Míg az egyik olvasat szerint 2003. októberében megszületett a harmadik igazi űrnemzet, a másik szerint nem történt más, mint az, hogy a kínaiak gyakorlatilag lemásolták a szovjetek negyven évvel ezelőtti technológiáját, és a legkülönbözőbb dolgokat vásárolták meg Oroszországtól a ’90-es évek második felében: az űrruhától a dokkoló berendezésig meg a túlélő felszereléstől magáig a tulajdonképpeni űrhajóig [Windrem].

Vagyis mindent egybevetve inkább pénz, mint bármi más kellett hozzá, és ennek megfelelően semmi okunk nincs rá, hogy a közeljövőben valamiféle nagy kiugrásra számítsunk.

Az összehasonlítás kedvéért: jelenleg az amerikaiaknak sincs holdutazásra alkalmas rakétája (hogy a Vörös Bolygó elérésére alkalmas rakétáról már ne is beszéljünk). Ugyanis, miután az utolsó, működőképes Saturn V-öket turistalátványosságként állították ki, a dokumentáció elveszett vagy megsemmisült.

Hiba lenne abból kiindulni, hogy mivel valaha képesek voltunk rá, most is képesek vagyunk. Ma már lehetetlen lenne megépíteni például a Chrysler Building vagy a Missouri csatahajó tökéletes másolatát: nem csupán a megfelelő tervrajzok hiányoznak, hanem jó néhány akkoriban használatos technológia meg eljárás is nyomtalanul eltűnt [Harrison 1997].

Tehát a holdutazáshoz is új rakétára lesz szükség – Jurij Koptyev, a Rosaviakosmos vezetője nem véletlenül jegyezte meg kissé gúnyosan, hogy nem érti, miként akarhatja Bush ugyanazt használni a Nemzetközi Űrállomáshoz, mint a Holdra meg a Marsra [Oxley 2004].

Ezen a téren a kínaiak sem állnak jobban: jelenleg nekik sincs kellőképpen nagy teljesítményű rakétájuk, és abból, hogy képesek néhányszor körülrepülni a Földet, még nem következik szükségszerűen, hogy meg tudják ismételni az Apollo-11 útját. Az ilyen távoli célok eléréséhez szükséges technológia nem kevés időbe (és hasonlóképpen: nem kevés pénzbe) kerül.

Végül pedig arról se feledkezzünk el, hogy amikor 1970. április 24-én Kína a világon az ötödikként állított pályára műholdat (ami jellemző módon a Dongfangog, vagyis „Vörös Kelet” nevet viselte), és ezzel űrhatalommá vált, akkor még az volt a cél, hogy 1973-ban sor kerüljön az első emberes űrrepülésre. De aztán közbejött a „kulturális forradalom” meg az, hogy a katonai fejlesztések nagyobb prioritást élveztek, és így Yang Liwei útjára 30 évet (!) kellett várni [Wade 2003].

Bush ebből a szempontból nagyon is reálisan mérte tehát fel mind a saját, mind pedig a kínaiak lehetőségeit, amikor ahelyett, hogy néhány éven belül kiépítendő, állandóan lakott holdbázisokról beszélt volna, meglehetősen távoli időpontra: 2020 körülre tette a következő holdraszállást [Britt 2004b]. Ez technikailag kivitelezhetőnek tűnik, és amennyiben nem sikerülne is a „Vörös Kelet” országával együttműködnie, akkor is lehetősége lesz az amerikai űrfölény látványos demonstrálására.

A Fehér Háztól a Vörös Bolygóig

Számos űrpolicy-szakértő számított arra, hogy Bush 2003. december 17-én, a motoros repülés 100. évfordulóján a Kitty Hawkon fogja bejelenteni az új űrprogramot. Elvégre a – valójában legalábbis kétséges, hogy mennyire létező – kínai „űrfenyegetésen” túl ott volt a Columbia tragédiája is, ami mindenki számára nyilvánvalóvá tette, hogy az eddigi hozzáálláson változtatni kell. Robert Zubrin, a Vörös Bolygó kolonizálását célul kitűző Mars Society elnöke még valamikor októberben egy, az amerikai űrkutatás jövőjével foglalkozó kongresszusi vizsgálóbizottság előtt azt fejtegette, hogy a NASA „működése során kétféle modellt alkalmazott”. Az egyik az „Apollo-üzemmód” volt 1961 és 1973 között: első lépésben kijelölték az elérendő célt, második lépésben pedig kifejlesztették a cél megvalósításához szükséges technológiákat.

Az „űrsikló-üzemmód” korszakában viszont a fejlesztés leginkább a „különböző technikai közösségek” érdekeit figyelembe véve folyt, vagyis a célvezérelt rendszert – Zubrin szavaival élve – a „választókerület-vezérelt” váltotta fel, és ez aztán oda vezetett, hogy miközben a NASA költségvetése összességében csupán 10 százalékkal csökkent, egyáltalán nem születtek többé igazán látványos és komoly eredmények [Zubrin 2003a].

Azaz a megoldást nyilvánvalóan valamiféle „nagy cél” kitűzése jelentené még akkor is, ha a mai helyzet már csak azért sem hasonlítható ahhoz, mint amikor Kennedy bejelentette a holdraszállás tevét, mert akkoriban még nem léteztek olyan lobbicsoportok. Most viszont nagyon is léteznek, és egyesek azt akarják elérni, hogy a Mars helyett a Hold legyen a következő kizárólagos célpont, mások pedig azt, hogy egyáltalán ne is kerüljön sor emberes űrutazásra.

Mert például úgy gondolják, hogy a pénzt jobb célokra is lehetne fordítani. Néhány évvel ezelőtt Alan Wasser a National Space Societytől kiderítette, hogy a Külügyminisztérium meg az amerikai nemzetbiztonság egyes csoportjai például egyáltalán nem azért voltak az 1967-es Outer Space Treaty mellett, hogy a világűr – az Antarktiszhoz hasonlóan – mindannyiunk közös tulajdona lehessen, annak ellenére is, hogy az USA tudná a legtöbb területet megszerezni.

Nem valamiféle nemzetek fölötti érdekeket figyelembe véve jártak el így – éppen ellenkezőleg.

Ezzel akarták meggátolni az egyes nemzetek rivalizálását, illetve annak a „földfoglalási versenyfutásnak” a kibontakozását, ami aztán azt eredményezte volna, hogy a pénzt űrprogramokra kellene költeni – ahelyett, hogy politikailag „jobban kifizetődő” célokra fordítanánk. Henry Owen külügyminiszter-helyettes úgy fogalmazott egy 1966. december 9-ei levelében, hogy az Outer Space Treaty „pénzt fog megtakarítani [az aláhúzás az eredeti szövegből származik], amit aztán i. külföldi segélyekre ii. honi célokra lehet fordítani – és ez enyhítheti a vietnami háború miatt kialakult hangulatot”. Ráadásul lehetővé válik „egy jóval kooperatívabb együttműködés is a Szovjetunióval ezen a területen”, aminek viszont hatása lesz a két ország kapcsolatára is [Zubrin 2000].

Bár ez utóbbit – politikai nézeteinktől függően – akár „jó dolognak” is tekinthetjük, azért érdemes feltennünk a kérdést, hogy alárendelhető-e általában véve is a nemzeti (vagy akár a nemzetközi) érdekeknek az űrkutatás. Azaz: mi is az űrkutatás értelme valójában.

Erre természetesen többféle válasz adható: az egyik szerint megpróbálhatunk arra hivatkozni, hogy az űrkutatásnak nagyon is kézzelfogható haszna van, hiszen gondoljunk csak a teflonra vagy a tépőzárra. A NASA minden évben valóságos könyvet ad ki az effélékről.

Amivel csupán az a probléma, hogy egy űrkutatási szervezet űrkutatási tevékenységét nem igazán lehet olyan „melléktermékekkel” igazolni (még abban az esetben sem, ha ezek valóban hasznosak), melyek létrehozhatóak anélkül is, hogy közben évi több milliárd dollárt költenénk magának a NASA-nak a fenntartására. Vagyis: ez nem válasz arra, hogy „van-e értelme” az űrkutatásnak; és valójában az az álláspont is megkérdőjelezhető, hogy az egész a „tudomány mint olyan” számára lenne fontos.

Ugyanis, miközben egy demokráciában nem szokás kétségbe vonni a kutatások fontosságát, az viszont igenis komoly vitákhoz szokott vezetni, hogy elég-e, ha csak nagy ritkán indítunk útnak egy-egy űrszondát. Vagyis, hogy valóban fontosabb-e a Naprendszer felderítése az éhezők megsegítésénél.

Ott van persze a Zubrin által is gyakran hangoztatott érvelés, hogy az ember elidegeníthetetlen sajátossága a felfedezésre és a hódításra való törekvés. Amivel viszont az a gond, hogy egyenlőségjelet tesz például a vadászó-gyűjtögető életmóddal járó kóborlás szándéktalan következményei és a tudatos felfedező tevékenység között. Ehhez képest az 1827-es Perry-expedíció volt például az első olyan, amikor az „egyedüli és végső cél” az egyik sark meghódítása volt [Huntford 2003].

Zubrin hivatkozik a „kínai példára” is. Ebben arról van szó, hogy a korszak messze legnagyobb flottája 150 méter hosszú hajókkal és 30 ezer emberrel 1421-ben indult el a „világ felfedezésére”, és már majdnem elérte Európát, amikor Csu-Ti császár visszarendelte, mert baljós jelet látott a palotájába csapó villámban. A következmény: évszázadokig tartó elzárkózás és a világpolitikai szerep elveszítése. Nem nehéz párhuzamot vonni Kína és azon államok közé, melyek leállítanák az űrkutatást.

Ez a történet igaznak éppen igaz – csak éppen ott van a másik fele is. Eszerint apja trónusát elfoglalva Csu Ti fia azért állította le végleg az expedíciókat, mert azok egyszerűen elviselhetetlen anyagi terheket róttak az országra – ő pedig a konfuciánus tanításokkal összhangban úgy vélte, hogy „megszabadítani az embereket a szegénységtől éppúgy legfőbb kötelességünk, mint kimenteni őket a tűzből vagy a vízből. Egy pillanatig sem habozhatunk.”

Ezért nem volt hajlandó apja „felfedezéspárti” tanácsadóira sem hallgatni [Menzies 2003].

Mint ahogy volt egy pillanat, amikor úgy tűnt, hogy Bush sem fog a „felfedezéspárti” tanácsadókra hallgatni – és ezért is nem tesz semmiféle bejelentést december 17-én. Zubrin utólag azt írta, hogy tulajdonképpen sikerként is felfogható a dolog, mivel az űrkutatás-ellenes lobbicsoportok – az Outer Space Treaty valahai támogatóihoz hasonló szellemben – arra akarták rávenni az elnököt, hogy az egyszer és mindenkorra határolódjon el az emberes marsutazás gondolatától [Zubrin 2003b].

Ami persze valószínűleg nem lett volna szerencsés döntés, hiszen egy ilyen program még akkor is alkalmas a közfigyelem felkeltésére, ha közvetlenül emiatt biztosan nem fognak sokan Bush-ra szavazni.

Meg aztán az is lehetséges, hogy legalábbis a XXI. sz. első felében nem valósul meg belőle semmi lényeges.

Ugyanis nem könnyű elképzelni, hogy miközben (Walker szenátor ide vagy oda) szó sincs igazi hidegháborús hangulatról, az egymást követő kormányok képesek és hajlandóak lesznek évtizedeken keresztül finanszírozni egy ilyen programot, ami viszonylag sokba kerül. Tehát nem lenne meglepő, ha a Kongresszus végül (vagy most, vagy mondjuk a következő elnök alatt) ugyanúgy megtagadná a szükséges anyagi támogatást, mint ahogy Bush apjának a SEI-programjával is tette, ami szintén az emberes marsutazást célozta volna meg 1989-ben.

További probléma, hogy legtöbbünk számára nem világos a marsutazás tulajdonképpeni értelme – és emellett az egész technikai megvalósíthatósága is sokak számára kétséges [Smith 2004].

Paul Davies, az ismert ausztrál fizikus már alig egy nappal a program bejelentése után azt írta, hogy „hacsak nem dolgozunk ki gyökeresen új technológiát, a marsutazásra való reményeink nagyon is halványak maradnak, bármit állítson is az elnöki retorika. Mi több, Bush azon ötlete, mely szerint a Holdat használnánk a marsutazás előkészületeihez... azzal a veszéllyel fenyeget, hogy költséges mellékvágánnyá válik a dolog. Van azonban a költségek csökkentésének egy olyan, kézenfekvő módja, ami a Marsot a korai emberes [űr]technológiák számára is elérhetővé teszi. Ez pedig az, hogy csak az odaúttal kell foglalkozni”, a visszaúttal már nem.

Ami lehet, hogy elsőre eléggé riasztóan hangzik – ismeri el Davies –, de az Apollo-korszak elején is felmerült az egyirányú, kamikaze-holdutazás gondolata, és míg ott egészen biztosan nem marad életben hosszabb ideig senki, addig a Vörös Bolygón viszonylag jók a kilátásaink. Kétévenként élelem- és berendezés-utánpótlást lehetne küldeni, és ha úgy fogjuk fel a dolgot, miként annak idején például a sarkok meghódítását, ahol nagyon is számolni kellett azzal, hogy az ember nem fogja túlélni az utat, akkor még csak nem is különösebben szokatlan az ötlet [Davies 2004].

Az űrkutatási imperatívusz alternatívája


Az ausztrál fizikusnak valószínűleg nem jutott az eszébe, hogy ezzel a javaslattal mintha csak a jelenlegi „rakétaelvet” vinné tovább. Némi egyszerűsítéssel azt mondhatjuk, hogy a modern űrkutatás akkor kezdődött, amikor a II. világháború alatt a Londont is bombázó V-2 tervezője, von Braun az Amerikai Egyesült Államokba érkezett. Amivel kapcsolatban most nem is annyira az az érdekes a számunkra, hogy mennyire volt ez etikus és jogszerű, hanem az, hogy egy megtorló csodafegyver – ami aztán az interkontinentális ballisztikus rakéták prototípusául szolgált – természetesen csak egyszer használható fel [Zubrin 2000]. Mivel pedig az interkontinentális ballisztikus rakéták szolgáltak a Redstone-ok meg a Saturnok mintájául, ezért azokat is ugyanúgy egyszer lehet csak felhasználni, mint – mondhatnánk némi iróniával – a Davies-féle marsutazókat [Zubrin 2000]. Nagyjából olyan ez, mintha egy Boeinget egyetlen repülésre építenénk meg (bár a Boeingek jóval olcsóbbak).

Kérdéses lehet tehát, hogy vajon célszerű-e (sőt, lehetséges-e egyáltalán) ugyanazt a technológiát használni egy, a holdsétánál nagyságrendekkel nagyobb kihívást jelentő cél, a marsutazás megvalósításához.

Amikor a Mars Society elhatározta, hogy megépíti a jövő marsi bázisának életnagyságú modelljét az Északi Sarkkörhöz közeli Devon-szigeten, akkor az amerikai haditengerészet egy C-130 Hercules gépét vették igénybe a szállításhoz. De korántsem működött minden tökéletesen: 2000. július 8-án az egyik rakomány az ejtőernyőről leválva összetört, és az egyik újságíró sürgősen neki is szegezte a kérdést Zubrinnak, hogy az nem gondolja-e, hogy van némi hasonlóság e között az eset meg a Mars Polar Lander sorsa között, amit a NASA nem sokkal korábban veszített el [Zubrin 2003c]. Akár úgy is fogalmazhatott volna, hogy kérdéses, mennyire alkalmas a jelenlegi technológia egy lakott marsi tábor létrehozására. Elég, ha arra gondolunk, hogy már-már mindennaposnak számít a marsszondák elveszítése.

Ez az a pont, ahol bizonyos értelemben felül kell bírálnunk az űrkolóniák elméletének kidolgozója, Gerald O’Neill elképzeléseit. Szerinte miután felkapaszkodtunk a Föld 40 ezer km mély „gravitációs kútjából”, és kijutottunk a világűrbe, ahol gyakorlatilag korlátlan hely és korlátlan mennyiségű (nap)energia áll a rendelkezésünkre, nem érdemes egyből lemászni egy másik gravitációs kútba (még ha az sekélyebb is), ahol ugyanúgy csupán véges tér áll a rendelkezésünkre, mint most a Földön, és ami úgyis szűkösnek fog bizonyulni egy idő után [O’Neill 1976]. Másfelől viszont például a Marson is jó néhány olyan dolgot „készen kapnánk”, amit egy szabadon lebegő, óriási űrállomás-város esetén nem, és ami jobban ki lenne téve a meghibásodás veszélyének.

A NASA-nak egyelőre még a távlati terveiben sem szerepel ilyesmi; mint ahogy nem szerepel a Mars vagy a Naprendszer betelepítése sem – és ezzel eljutottunk az egyik alapkérdéshez.

Ha korábban amellett érveltünk, hogy – miként Paul Davies is állítja – a jelenlegi technológia nem igazán alkalmas egy marsutazás megvalósításához, akkor valószínű, hogy ez az űr nagyléptékű kolonizációjával kapcsolatban fokozottan igaz. Azaz: amennyiben azt gondoljuk, hogy az emberiségnek egyszer majd el kell hagynia a Földet, akkor ehhez már csak azért is a mostaniaktól teljesen eltérő megoldásokra lenne szükség, mert nemhogy az Amerikai Egyesült Államok, de a világ öszszes országa együttesen sem képes finanszírozni egy ilyen vállalkozást, amíg a hagyományos, V-2-n alapuló megoldással 10 ezer dollárba kerül egy kg-nyi teher légkörből való kijuttatása.

De azért a technológia szerepét sem szabad túlbecsülni: szükségesnek szükséges ugyan, de önmagában korántsem elégséges. A szegénység és az éhezés sem a megfelelő gépek hiányára vezethető vissza. De nekünk egyelőre persze még megfelelő gépeink sincsenek.

Ugyanúgy, mint ahogy az ezredforduló körüli műhold-pályára állítási láz sem járult hozzá az emberes űrtechnológia fejlődéséhez (elvégre egy mindössze 1-5 tonnás szatellit pályára állítása közelről sem azonos egy emberszállító űrkapszula pályára állításával [Zubrin 2000]), még a Bush-féle tervek sem visznek közelebb minket az űr nagy léptékű kolonizálásához.

Amire persze azt lehetne válaszolni, hogy ez talán nem is baj, hiszen egyelőre éppen elég megoldandó problémánk van idelent, a Földön is, az éhségtől és a szegénységtől kezdve a túlnépesedésig. Tehát akár azt is gondolhatnánk, hogy mégis igazuk volt az Outer Space Treatyért lobbizó amerikai politikusoknak.

Csakhogy nem ez a helyzet.

A világméretű konfliktusokról könyvet író James Lee Ray szerint a globális problémákra globális, nem pedig nemzeti szintű választ kell adni [Harrison 1997]. A német származású rakétakutató, Krafft Ehricke az 1970-es évek végén arra a következtetésre jutott, hogy az emberiségnek kétféle lehetősége van. Az egyik az erőforrások mind teljesebb kihasználását (és felélését) jelenti, meg az egész Föld mind teljesebb benépesítését egészen addig pontig, amikor már korlátozni kell az olyan, ma még természetesnek számító jogokat is, mint például a szabad gyermekvállalás.

A másik megoldás természetesen az „űrkutatási imperatívuszon”, vagyis azon a meggyőződésen alapul, hogy a világűr kolonizálásával elkerülhetjük lehetőségeink beszűkülését [Ehricke 1978]. Ahogy Ciolkovszkij fogalmazott annak idején: „Az emberiség bölcsője a Föld. De nem maradhatunk örökre a bölcsőnkben.”

Akár még azt a feltételezést is megkockáztathatjuk, hogy a hosszú ideig létező civilizációk szükségképpen kolonizálják kozmikus környezetüket – máskülönben túlságosan is korlátozná a lehetőségeiket például központi csillaguk élettartama.

Azaz: hosszú távon nekünk sem lesz más választásunk.

Eljátszhatunk persze azzal a feltételezéssel, hogy mégiscsak találunk majd megoldást minden problémánkra anélkül, hogy elhagynánk a Földet, de ez elég valószínűtlennek tűnik. Mint ahogy az is annak tűnik, hogy az emberiség kolonizálja majd akárcsak a Naprendszert is. Ugyanis ehhez olyan, globális összefogásra lenne szükség, hogy amennyiben képesek lennénk erre, úgy előtte meg tudnánk oldani a jelenlegi, legsúlyosabb problémákat is.

Tehát – visszájára fordítva a fentebbi megállapítást – belátható, hogy mivel az emberiség jelentős része él a létminimum alatt, ezért egyelőre esély sincs egy ilyen nemzetek feletti vállalkozás megvalósítására. Amiből viszont az következik, hogy ha minden így marad, akkor a másik, a hosszú távon az életkörülmények romlásával járó verzió fog megvalósulni. Mert itt a kínai emberes űrrepülés ugyanúgy nem elég, mint ahogy nem elég a Bush-féle program sem.

Függetlenül attól, hogy ez tetszik-e nekünk.

Irodalom

Britt, Robert Roy: FAQ: Bush’s New Space Vision. Space.com, 2004. január 15.,
http://www.space.com/news/bush_plan_faq_040115.html#whenmoon
[Britt 2004a]

Britt, Robert Roy: Prominent Business Leaders, Scientists on Bush’s Mars-Moon Commission. Space.com, 2004. február 1.,
http://www.space.com/news/bush_commission_040201.html
[Britt 2004b]

Davies, Paul: Life (and Death) on Mars. The New York Times, 2004. január 15.,
http://www.startribune.com/stories/1519/4323851.html
[Davies 2004]

Ehricke, Krafft A.: The Extraterrestrial Imperative. Air University Review, 1978. január–február,
http://www.airpower.maxwell.af.mil/airchronicles/aureview/1978/jan-feb/ehricke.html
[Ehricke 1978]

ESA facts and figures. ESA Portal, 2003. november 24.,
http://t2wesa.r3h.net/export/esaCP/GGG4SXG3AEC_index_0.html
[ESA 2003]

Harrison, Albert A.: After Contact. The Human Response to Extraterrestrial Life. Perseus Publishing, 1997. [Harrison 1997]

Huntford, Roland: Scott és Amundsen. Versenyben a Déli-sarkért. Park Könyvkiadó, 2003. [Huntford 2003]

Menzies, Gavin: 1421. Amikor Kína felfedezte a világot. Alexandra, 2003. [Menzies 2003]

O’Neill, Gerard K.: The High Frontier. Human Colonies in Space. Jonathan Cape, 1976. [O’Neill 1976]

Oxley, Sonia: Russia Space Boss Slams U.S. Mars Plans. Reuters, 2004. január 29.,
http://www.reuters.com/newsArticle.jhtml;jsessionid=1KL5JLXRAYJGICRBAEOCFFA?type=scienceNews&storyID=4241319
[Oxley 2004]

Smith, Phil: The President’s plan will not work. The Space Review, 2004. január 26.,
http://www.thespacereview.com/article/92/1
[Smith 2004]

Japan to change space policy, aims manned mission: report. Spacedaily, 2004. január 29.,
http://www.spacedaily.com/2004/040129111233.wbuuusqw.html
[Spacedaily 2004]

Wade, Mark: China. Astronautix, 2003,
http://www.astronautix.com/articles/china.htm
[Wade 2003]

Walker, Robert S.: The race into space. The Washington Times, 2003. május 29.,
http://www.washtimes.com/op-ed/20030528-092308-4284r.htm
[Walker 2003]

Windrem, Robert: The China-Russia space connection. Beijing draws upon training and technology from Moscow. MSNBC, dátum nélkül,
http://www.msnbc.com/news/212249.asp?cp1=1#BODY [Windrem]

Zubrin, Robert: Entering Space. Creating a Spacefaring Civilization. Putman, 2000. [Zubrin 2000]

Zubrin, Robert: Testimony of Dr. – to the Seante Commerce Committee. 2003. október 29.,
(http://commerce.senate.gov/pdf/zubrin102903.pdf) [Zubrin 2003a]

Zubrin, Robert: Post Kitty Hawk Makes Way for Mars. Spacedaily, 2003. december 22.,
http://www.spacedaily.com/news/oped-03zzy.html
[Zubrin 2003b]

Zubrin, Robert: Exploring Mars on Earth. BBC, 2003. december 30.,
http://news.bbc.co.uk/1/hi/sci/tech/3342083.stm
[Zubrin 2003c]

• Messzelátó