Galántai Zoltán

Nyomtatóbarát változat

„Figyelembe véve a múltat, teljes bizonyossággal következtethetünk arra, hogy egyetlen ma élő faj sem fogja változatlan formában továbbadni a tulajdonságait a távoli jövőnek.”
(Charles Darwin:
A fajok eredete)

Szimmetrikus égtájak

A biológus és számítógépes szakember Clifford Pickover szerint leginkább abban az esetben számíthatunk rá, hogy egy értelmes idegen faj hozzánk hasonlóan kétoldali (külső) szimmetriával fog rendelkezni, ha az emberéhez hasonlóan az ő ősei is vízben (vagy egy hasonlóan sűrű közegben) éltek. Ekkor ugyanis ugyanúgy a kétoldalas szimmetria a legjobb megoldás a számukra is, mint ahogy – a konvergens evolúció következtében – a cápák, delfinek és tokhalak alakja is azért hasonlít annyira egymásra, mert ennél jobbat nem lehet találni. Aminek viszont nem sok köze van ahhoz, hogy a belső szervek hogyan helyezkednek el, és így egyáltalán nem meglepő, hogy miközben örököltük a külső szimmetriát a halaktól, a szívünk az egyik, a tüdőnk a másik oldalon található. És persze gyakorlatilag mindegy, hogy melyiken.

Az viszont – egyes elképzelések szerint – egyáltalán nem biztos, hogy mindegy, milyen szimmetriák jellemeznek egy értelmes lényt. Naomi Mitchinson tudományos-fantasztikus regényében, a Memoirs of a Spacewomanben (1962) „radiátok”, vagyis olyan intelligens, ám a tengeri csillaghoz hasonlóan sugaras testfelépítésű élőlények szerepelnek, akik nem az általunk kedvelt duális ellentétpárokat használják, hanem egyfajta ötértékű logikát [Pickover, 1998]. Amire viszont érdemes azt válaszolni, hogy az efféle általánosításokkal óvatosan kell bánni, mert egy intelligens faj esetleg ilyen testfelépítés mellett is eljuthat ugyanahhoz a megoldáshoz, mint G. W. Leibniz valamikor az 1600-as években, vagyis a bináris rendszerhez, ahol kizárólag a két legszükségesebb elem: a nulla és az egyes szerepel (és az megint más kérdés, hogy Leibniz számára a bináris rendszer magát a teremtést szimbolizálta, és az egyest istennek, míg a nullát az ürességnek feleltette meg [Redshaw, 1997]).

De például a hagyományos értelemben vett égtájak használata sem „kötelező” érvényű – annak ellenére sem, hogy mindannyian tengelyes szimmetriával rendelkezünk, és így logikusnak tűnhetne az olyan ellentétpárokra építeni, mint az észak–dél és a kelet–nyugat. A Tristan de Cucha nevű, nagyjából kör alakú vulkanikus sziget lakosai például 150 évig a világtól izoláltan élve egy, az eredetileg beszélt angoltól nagy mértékben eltérő nyelvet hoztak létre, ahol az, hogy „nyugat”, azt jelentette, hogy „az óramutató járásával ellentétes irányban” [Dalby, 2003], és ebből a példából kiindulva joggal feltételezhetjük, hogy semmiképpen sincs közvetlen „visszacsatolás” (már ha értelmezhető itt egyáltalán ez a fogalom) egy értelmes lény testfelépítése és a között a mód között, ahogyan a világot próbálja értelmezni. Ami persze nagy kár, mert így esélyünk sincs arra, hogy megpróbáljuk elképzelni, hogy az egyelőre legfeljebb hipotetikusan létező idegen lények hogyan gondolkodnak, és legfeljebb abban lehetünk biztosak, hogy egy színvakokból álló társadalomban a kommunikáció biztosan nem fog a színeken alapulni.

De ez nem valami sok: Pickover szerint ha lenne olyan bolygó, aminek túlságosan átlátszatlan a légköre ahhoz, hogy a rajta élők a szemük segítségével tájékozódjanak, úgy valószínűleg az orruk válna a legfontosabb érzékszervükké, és ez nagy mértékben befolyásolná a matematikájukat is, mivel nem „diszkrét” egységekben számolnának: „az 1-es szám egy tartományt reprezentálna 1 és 2 között (...) a matematikai számításokat a valószínűség-számítás fogalmaival fejeznék ki, és a fuzzy logika koncepcióját használnák.” [Pickover, 1998].

Ennek az első hallásra meggyőzőnek tűnő érvelésnek persze az a hibája, hogy valójában még ilyen, számunkra extrémnek tűnő körülmények között is eljuthatunk (Leibnizhez hasonlóan) a „van jel – nincs jel” ellentétpárig, elvégre ennek még ekkor sincs akadálya. Francis Galton valamikor a XIX. század végén abból indult ki, hogy ha a marslakók óriási hangyák lennének, akkor – mivel két csápjuk és hat lábuk lenne – minden bizonnyal nyolcas számrendszert használnának [Crowe, 1986], és Pickover ehhez képest nem lépett valami nagyot előre. Ráadásul – ismét csak Galtonhoz hasonlóan – nem tette fel azt a kérdést sem, hogy egyáltalán miért szokás abból a feltételezésből kiindulni, hogy egy értelmes idegen faj szükségképpen ismeri a matematikát.

A tűz és a matematika

Johan Goudsblom holland történész szerint „a tűz feletti uralom” azért lett „nemcsak egyedülálló, de univerzális emberi képesség”, és ennek megfelelően azért van jelen minden emberi társadalomban, mert hosszú távon olyan előnyt jelentett, hogy mindazok, akik nem rendelkeztek vele, szükségképpen eltűntek a színről [Goudsblom, 2002]. Természetesen hasonlóan univerzális az emberi nyelv is; érdekes módon azonban a matematika ismerete és használata egyáltalán nem az. Legfeljebb annyit állíthatunk, hogy matematika nélkül nem lehet fejlett technikai civilizációt létrehozni – vagyis a matematika ebben az értelemben nagyon is hatékony megoldásokat tesz lehetővé. Azt azonban semmiképpen sem mondhatjuk, hogy az „értelmesség kritériumai” között (bármik is legyenek azok) szerepelnie kell a matematikai képességeknek.

Ugyanakkor olyan forgatókönyv is elképzelhető, ahol az egyik bolygó matematikát használó és ennek megfelelően hatékony fegyvereket előállító civilizációja viszonylag gyorsan kipusztítja magát, míg egy másik bolygón, ahol nem használnak matematikát, jóval tovább fennmaradnak. De ez a lehetőség ne tévesszen meg minket: egy nagyon hosszú, akár évszázmilliókig létező civilizáció szükségképpen fejlett technológiával rendelkezik (és az megint más kérdés, hogy ilyen nagy időbeli lépték mellett értelmezhető-e ugyanúgy a „civilizáció” fogalma, mint ahogyan azt a Földön megszoktuk).

Nyikolaj Kardasev szovjet csillagász 1964-ben vetette fel, hogy a civilizációkat az általuk felhasznált energia nagyságrendje alapján különböző kategóriákba lehetne besorolni, és e szerint megkülönböztethetünk például olyanokat, melyek még a saját bolygójukat sem tudják az ellenőrzésük alatt tartani (0. típusú civilizáció – jelenleg ilyen a miénk is) vagy csupán a saját bolygójuk energiájával gazdálkodnak. Ez utóbbi lenne az I. típusú civilizáció, és a fizikus Freeman Dyson szerint ezt a szintet akár már 200 éven belül is elérhetjük.

A II. szint pedig a Naprendszer kolonizálását, illetve ennek köszönhetően azt jelentené, hogy az emberiség „halhatatlanná válik, és egészen az univerzum létezésének utolsó pillanatáig fennmarad[hat]”, hogy Michio Kaku amerikai fizikust idézzük, aki szerint „nincs olyan ismert természeti jelenség, ami képes lenne fizikailag megsemmisíteni egy II. típusú társadalmat” [Kaku, 1998]. Ugyanis a Naprendszer kolonizálása megszüntetné a „minden tojás egy kosárban” veszélyét is, vagyis azt, hogy egyetlen lokális, „mindössze” a Földet sújtó katasztrófa a teljes emberiség kipusztulásához vezessen. Amennyiben ugyanis telepek létesülnek máshol is, akkor ott lesznek túlélők – hacsak nem az egész Naprendszer pusztul el (például egy közeli szupernóva-robbanás miatt). Mivel azonban az ilyesmi nem következik be előjelek nélkül, illetve mivel már a Naprendszer meghódítása is nagyon magas szintű technológiai tudást igényel, ezért nyugodtan feltételezhetjük, hogy azok a műszaki megoldások, melyek lehetővé teszik, hogy életben maradjunk, mondjuk, a Plútó távolságában vagy éppen az Oort-felhőben, lehetővé teszik majd azt is, hogy szükség esetén más csillagrendszerbe települjünk át.

A Kaku által emlegetett „halhatatlanság” persze mindössze potenciális halhatatlanságot jelent, hiszen egy Kardasev II. civilizáció is elpusztíthatja magát, és az is igaz, hogy nagyon-nagyon hosszú távon az emberiség (illetve nagyon késői leszármazottainak) túlélési esélyeit például az is befolyásolhatja, hogy örökké folytatódik-e a világmindenség tágulása, vagy egyszer majd a „Nagy Reccsben” ér véget minden. Sőt, a fizikus John D. Barrow ehhez azt is hozzáteszi, hogy amennyiben a világmindenség valóban végtelenül hosszú ideig létezik, úgy szükségképpen minden be fog következni, aminek bármilyen kis valószínűsége van, és biztosak lehetünk benne, hogy ezek közül korántsem mindegyik lesz kedvező az értelmes élet számára [Barrow, 2002].

Értelmetlen technológiák

Ian Watson brit sci-fi szerző Inkvizítor című könyvében szó van a jokaero nevű fajról, ami meghökkentően kifinomult mérnöki alkotásokat képes létrehozni, miközben nem használ semmilyen nyelvet, és ezért egy kívülálló képtelen eldönteni, hogy valójában értelmes-e vagy sem [Watson, 2003]. Azaz, mintha az értelem nem lenne alapfeltétele a technológiának.

Csak éppen abból, hogy hagyományos értelemben vett intelligencia nélkül is létre lehet hozni bizonyos konstrukciókat (mint amilyenek a termeszvárak is) nem következik, hogy bármit meg lehet így csinálni. Az evolúció – lévén a közhelyszerű megállapítás szerint „vak” – mindig a helyi maximum elérésre törekszik, és bár hosszú távon mindegyik földi fajnak az lenne az érdeke (mármint ha rendelkezne előrelátással), hogy képes legyen kilépni a világűrbe és ott is életben tudjon maradni, egyszerűen nincs olyan mechanizmus, ami lehetővé tenné számukra ennek a valóban nagy ugrásnak a megtételét (még a termeszek számára sem). Úgyhogy a jokaerókkal mint lehetséges modellel nem érdemes foglalkozni.

Más kérdés viszont, hogy mi a helyzet azzal a feltételezéssel, mely szerint – miként a Kardasev-tipológia sugallja – összefüggés van aközött, hogy egy faj milyen léptékben képes az űrt kolonizálni, és aközött, hogy mekkora energiaforrások felett rendelkezik (illetve aközött, hogy technikailag mennyire fejlett). Ez ugyanis minden bizonnyal igaz lesz egy olyan teremtmény esetében, ami – az emberhez hasonlóan – egy viszonylag nagy gravitációjú bolygó felszínén jött létre, és így képtelen megfelelő technológiák alkalmazása nélkül elhagyni azt. De nem feltétlenül lesz igaz egy olyanra, ami – horribile dictu – nem „röghöz kötötten” fejlődött ki.

Michael D. Papagiannis amerikai csillagász eljátszik azzal a gondolattal, hogy ha az új telepesek olyan, generációs csillaghajókkal érkeznek majd egy másik csillaghoz, amelyben nemzedékek élték le az életüket az utazás során, akkor egyáltalán nem biztos, hogy egy bolygó felszínét választják a szabadon lebegő (és addigi körülményeikhez nagyon is hasonlót biztosító) űrkolóniák helyett [Papagiannis, 1982], Dyson pedig egyáltalán nem tartja kizártnak, hogy az élet egyszer majd megtanul alkalmazkodni a „három nullához”: a nulla gravitációhoz, a nulla nyomáshoz meg a nulla Kelvin fokhoz is [Dyson, 1985], hogy utána képes legyen az egész világmindenségben mindenütt elterjedni.

De élhetünk még ennél is merészebb feltételezésekkel. Fred Hoyle brit csillagász már az 1950-es években arról írt A fekete felhő című tudományos-fantasztikus regényében, hogy a Naprendszert egy nagyjából Jupiter tömegű, csillagközi porból álló és félmilliárd éve létező, értelmes lény keresi fel. Valószínűleg nem véletlen, hogy Hoyle a pánspermia-elmélet elkötelezett híve volt (mely szerint az élet nem a Földön alakult ki, hanem valahol „odakint”, és csak később jutott el hozzánk). Bár az általános vélekedés szerint nem zárható ki egy „fekete felhő”-típusú értelmes lény létrejötte, a csillagközi anyag sűrűsége túlságosan alacsony, és ennek megfelelően a részecskék közötti interakciók száma szükségképpen a bolygók felszínén lesz nagyobb. Tehát ott hamarabb fog megjelenni az (értelmes) élet [Darling, The Black Cloud].

Persze egyáltalán nem biztos, hogy mi az első élőlények közé tartozunk, hiszen az első bolygók már közel 13 milliárd évvel ezelőtt (!) megjelentek [Britt, 2003]. Vagyis – legalább elvileg – létezhetnek olyan, kozmikus léptékkel mérve is öreg civilizációk, melyek alkalmasint jóval azelőtt megoldották a Dyson-féle 3 nullával kapcsolatos problémákat, mielőtt a Föld kialakult volna, és évmilliárdokkal ezelőtt „űrlakókká” váltak. Ennek megfelelően akár az egész Tejútrendszerben vagy akár más galaxisokban is képesek lehettek mostanra elterjedni. És ez meglehetősen furcsa következményekhez vezethet.

H. G. Wells egy, Az időgép előzményének tekinthető, rövid írásban azt fejtegette 1894 tavaszán, hogy i. sz. 12 203-ra teljesen el fognak tűnni a különböző fertőzések és kártevők; és miközben a pillangók ragyogó szépségűek és a szitakötők is olyanok, mint megannyi repülő ékszer (nyilvánvalóan a mesterséges szelekciónak köszönhetően), és miközben „a világ tökéletesen megszervezett (...) és befejezett”, aközben az utódaink lényegesen visszafejlődtek hozzánk képest. A két nem fizikai megjelenése (az öltözködéssel együtt) például nagyon hasonlóvá vált egymáshoz; az átlagos élettartam pedig 18-20 évre csökkent (hogy az élet valamiféle „természetes eutanáziával” végződjön), és még a nyelv is igencsak leegyszerűsödött [Wells, 1975].

Olaf Stapledon egyik filozófiai fantasztikus regényében, Az utolsó és az első emberekben pedig arról van szó, hogy miután kései leszármazottaink áttelepülnek a Neptunuszra, ott tíz különálló fajra szakadnak szét, és „[a] skála az ösztönállattól a soha nem ismert tudatosság szintjére elért emberekig terjed” [Stapledon, 1989]. A lényeg mind Wells, mind Stapledon esetében az, hogy miközben nyilvánvaló, hogy nincs semmi garancia arra, hogy a (földi) élet az elvileg lehetséges utolsó pillanatig: a mostani világegyetem létezésének végéig fennmarad, aközben ugyanez a helyzet az értelemmel is.

Illetve nem tehetünk automatikusan egyenlőségjelet az élet, illetve az értelem továbbélése közé sem, és abból, hogy egy faj egyszer értelmessé vált, nem szükségképpen következik az, hogy a jövőben is az marad. És annak sincs semmi akadálya, hogy például egy kezdetben értelmes „űrlakó” faj leszármazottai között egyaránt előforduljanak intelligens és nem intelligens változatok is. Különösen, mivel a világmindenség tényleg eléggé nagy ahhoz, hogy az egyes csoportok elszakadjanak egymástól, és különböző utakat követve beinduljon a speciáció, vagyis a fajképződés.

Jó éjszakát kívánni Bábel II. nyelven

A Bábel tornyáról szóló bibliai történettel ellentétben „a történelem előtti évezredekben minden valószínűség szerint csak [és kizárólag] kis nyelvek léteztek”, és csupán az utóbbi néhány évezred során jelentek meg a több millió ember által beszélt nagy nyelvek, állítja a nyelvész Tore Janson [Janson, 2003]. Másként fogalmazva: a nyelvészetben az időnyíl iránya eddigi tapasztalataink szerint a nyelvek számának csökkenése felé mutat, és ha kezdetben mindenütt csupán kis közösségek által beszélt nyelvek léteztek, a nagy birodalmak megjelenésével párhuzamosan pedig megjelent az a modell, amit ma „természetesnek” érzünk (és ahol vannak egyfelől a nagy, másfelől a kevesek által beszélt nyelvek), akkor a harmadik fázis az, amikor a legtöbb kis nyelv fokozatosan megszűnik. Vagyis nevezhetjük ugyanezt a folyamatot abból a szempontból sajnálatosnak, hogy ezáltal egyes kultúrák is eltűnnek, de annak is a tudatában kell lennünk, hogy eközben nem valami öröktől fogva létező rend borul fel.

És persze azzal is számolnunk kell, hogy a jövőben is lesznek változások, és amennyiben egyszer majd kolonizáljuk a világűrt, úgy a ma egységes emberiség különböző, egymástól független biológiai fajokra szakad szét – valahogy úgy, mint ahogy a fentebb említett hipotetikus űrlakók is. Ami viszont azokhoz a kérdésekhez is elvezet, amik a ma még nyilvánvalóan nem létező intersztelláris nyelvészethez tartoznának, és amik az afféle kérdésekkel foglalkoznának, mint amilyen például az is, hogy maga a biológiai felépítés hogyan és mennyiben van befolyással a beszélt nyelvre.

Jelenleg abból szoktunk kiindulni, hogy a különböző nyelveket beszélők között a biológiai felépítést tekintve nincs lényegi különbség. Freeman Dyson egy könyvében viszont abból indul ki, hogy „[a] következő ezer év legsúlyosabb konfliktusai valószínűleg a biológiai alapokon folytatott háborúskodások lesznek, ahol is az azzal kapcsolatos különböző nézetek csapnak össze, hogy milyennek kell lenniük az emberi teremtményeknek. A kollektív elmék társadalmai a hagyományos individuumon alapuló társadalom képviselői ellen fognak küzdeni” [Dyson, 1997], és ezért joggal számíthatunk arra, hogy többek között a hangképző szervek is meg fognak változni (vagy akár el fognak tűnni) a speciáció következtében. Ami viszont további kérdésekhez is elvezet.

Egyfelől ahhoz, hogy a földi nyelvekben miért kell durván egy nagyságrenddel több hang a minimálisan szükségesnél, amikor elvileg akár két jellel is jól elboldogulhatnánk, és még csak sokkal bonyolultabbá sem válna a dolog – és erre valószínűleg azt válaszolhatjuk, hogy a hangok számának csupán kis mértékű növelése is lényegesen tömörebbé teszi a beszédet (maguk a hangképző szervek „analógok”, és ezért mind analóg, mind pedig digitális üzemmódban használhatóak lennének, tehát nem erre vezethető vissza a dolog). Másfelől ha abból indulunk ki, hogy létezik az agyunkban valamilyen Chomsky-féle mélyszerkezet, ami nélkül nem lennénk képesek megtanulni az első nyelvet, akkor érdemes azon is eltűnődnünk, hogy létezne-e ilyesmi mondjuk a dysoni „kollektív elmék” esetében is, vagy pedig bár az emberi kommunikáció elképzelhetetlen nélküle, az általában vett értelmes kommunikáció nem az.

Ez olyan kérdés, amire nem igazán tudunk válaszolni. Annyiban azonban még így is biztosak lehetünk, hogy a speciáció révén létrejövő új emberfajok között roppant problémás lesz a kommunikáció – még akkor is, ha, mondjuk, mindegyikük ugyanazt a mélyszerkezetet használva generálja a nyelvet. A kognitív neurotudományt művelő Marc. D. Hauser arra hívja fel a figyelmet, hogy bár a következő ötven év neurobiológiáját minden bizonnyal forradalmasítani fogja, hogy az egyik fajból a másikba ültetjük át az agyszövetet, a következtetésekkel azért óvatosan kell bánni, hiszen sosem az az érdekes, hogy mit érzékelünk a valóságból, hanem az, hogy mit vagyunk képesek feldolgozni és értelmezni belőle. „Egy újonnan beillesztett kutya-szaglószerv segítségével egy ember képes lenne száz yardról megérezni a vizelet szagát egy utcai tűzcsapon, de ezt emberi módon értelmezné”, nem pedig úgy, mint egy kutya [Hauser, 2002]. Pickover pedig úgy fogalmaz, hogy „[a]gyunk nem megfelelően fejlődött ahhoz, hogy megértsük a világűr misztériumait” [Pickover, 1998], amiből viszont arra következtethetünk, hogy egy olyan értelmes lény (mondjuk egy űrlakó), aki az odakinti körülményekhez alkalmazkodott, olyan fogalmakat fog használni, amiket mi nem (és amiket mi meg sem értünk). És hasonlóképpen: számára nem csupán az észak és dél lesz értelmetlen, de jó néhány más földi fogalommal sem boldogul – hiszen mit is kezdene például azzal, hogy „éjszaka” (vagy akár azzal is, hogy „felfelé” és „lefelé”).

Michael A. Hart amerikai csillagász szerint ha azt akarjuk, hogy az emberiség egyes csoportjai az után is képesek legyenek kommunikálni egymással, hogy a Földet elhagyva saját kolóniát alakítottak (és alkalmasint teljesen más fajjá fejlődtek), akkor már az elindulás előtt ki kellene dolgozni egy közvetítő nyelvet. Ez azonban – miként az eddigiekből sejteni lehet – korántsem lesz egyszerű feladat [Galántai, 2004]. Sőt, még az sem biztos, hogy egyáltalán megoldható, és nem is annyira azért, mert ezt a közvetítő nyelvet teljesen függetleníteni kellene mindenféle hordozó közegtől (elvégre abban sem lehetünk biztosak, hogy lesz szájuk, illetve hogy levegőt fognak belélegezni azok, akik használják majd).

A LINCOS (Lingua Cosmica) nevű közvetítő nyelvet Hans Freudenthal holland matematikus azért dolgozta ki 1960-ban, hogy a segítségével fel tudjuk majd venni a kapcsolatot a földön kívüliekkel. Abból indult ki, hogy a matematika egyetemes nyelvnek tekinthető, és ezzel a feltételezéssel korántsem volt egyedül: Lancelot Hogben brit matematikus például már 1952-ben ugyanezt állította Astraglossa, or First Step in Celestial Syntax című előadásában [Darling, Astraglossa]. A gondolatot amúgy legalább Gauss azon XIX. sz. eleji felvetéséig lehetne visszakövetni, mely szerint az idegen civilizációk figyelmét azzal tudnánk magunkra irányítani, ha a Pitagorasz-tételt raknánk ki óriási méretekben [Crowe, 1986]. Ami persze egyáltalán nem biztos, hogy működne (sőt), és nagyjából ugyanez a helyzet a LINCOS-szal is. A szemiotikus Bruno Bassi szerint ahhoz, hogy az idegenek megérthessék az ezen a nyelven írott üzenetünket, egyfelől megfelelő technológiával kell hogy rendelkezzenek a (rádió)jelek észleléséhez; továbbá elengedhetetlen, hogy ugyanolyan mentális állapotaik legyenek, mint nekünk, illetve hogy a miénkhez hasonló beszédtapasztalatokkal rendelkezzenek; és végül persze az is kell, hogy a miénkhez hasonló intuitív számkoncepciójuk legyen [Bassi, 1992]. Ám éppen ez az, ami adott esetben még egy másik földi civilizációnál sincs meg.

És persze valószínűleg hasonlóak lesznek a problémák akkor is, ha gyökeresen eltérő körülményekhez alkalmazkodó, alapvetően különböző emberfajok közötti kommunikációról lesz szó, és ezért hiányozni fognak a közös alapok. Akár úgy is fogalmazhatnánk, hogy a közös (galaktikus) nyelvnek is addig van csupán értelme, amíg ugyanannak az (emberi) fajnak az egyedei beszélik. Ha adott esetben sem megérteni, sem elképzelni nem tudjuk, hogy a másiknak mit is jelent pontosan egy szó vagy egy kifejezés, akkor vajon mi végre az egész?

Felhasznált irodalom

Barrow, John D.: The Far, Far Future. In The Far-Future Universe. Eschtology form a Cosmic Perspective. Templeton Foundation Press, 2002.

Bassi, Bruno: Were it Perfect, Would it Work Better? Survey of a Language for Cosmic Intercourse. 1992. http://www.brunobassi.it/scritti/lincos.html

Britt, Robert Roy: Primeval Planet: Oldest Known World Conjures Prospect of Ancient Life. 2003. július 10., http://www.space.com/scienceastronomy/oldest_planet_030710-1.html

Crowe, Michael J.: The extraterrestrial life debate 1750–1900. The idea of a plurality of worlds from Kant to Lowell. Cambridge, Cambridge University Press, 1986.

Darling, David: Astraglossa. In The Encyclopedia of Astrobiology, Astronomy, and Spaceflight. É. n. http://www.daviddarling.info/encyclopedia/A/Astraglossa.html

Darling, David: The Black Cloud. In The Encyclopedia of Astrobiology, Astronomy, and Spaceflight. É. n. http://www.daviddarling.info/encyclopedia/B/BlackCloud.html

Dalby, Andrew: Language in Danger. Penguin Books, 2003.

Dyson, Freeman: Infinite in All Directions. Gifford Lectures Given at Aberdeen, Scotland, April – November 1985. Harper and Row, 1989.

Dyson, Freeman: Imagined Worlds. Harvard University Press, 1997.

Galántai Zoltán: Majdnem az örökkévalóságig. A távoli jövő kutatása. Arisztotelész, 2004.

Goudsblom, Johan: Tűz és civilizáció. Osiris Kiadó, 2002. Fenyves Miklós fordítása.

Hauser, Marc D.: Swappable Minds. In John Brockman (ed.): The Next Fifty Years. Weidenfeld and Nicolson, 2002.

Kaku, Michio: Visions. How Science Will Revolutionize the Twenty-First Century. Oxford University Press, 1998.

Janson, Tore: Beszélj! A világ nyelvei – tegnap, ma, holnap. HVG Könyvek, 2003. Győri László fordítása.

Papagiannis, Michael D.: The Search for Extraterrestrial Civilizations – A New Approach: Mercury 12-16,25. January–February, 1982. http://www.aeiveos.com/~bradbury/ETI/Authors/Papagiannis-MD/TSfECANA.html

Pickover, Clifford: The Science of Aliens. Basic Books, 1998.

Redshaw, Kerry: Gottfried Wilhelm Leibniz (1646–1716). 1997. http://www.kerryr.net/pioneers/leibniz.htm

Stapledon, Olaf: Az utolsó és az első emberek. Móra Könyvkiadó, 1989. F. Nagy Piroska fordítása.

Watson, Ian: Inkvizítor. In Watson, Ian: Ian Watson teljes Warhammer 40000 univerzuma. Szukits Könyvkiadó, 2003. Kornya Zsolt fordítása.

Wells, Herbert Georg: The Refinement of Humanity. A. D. 12,203. In H. G. Wells: Early Writings in Science and Science Fiction. Edited by: Philmus, Robert M. – Hughes, David Y.. University of California Press, 1975.

• Messzelátó