Skip to main content

Földönkívüli művészet és földi evolúció

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

„A Holdon észrevettek egy különös formát, olyan volt, mint egy sziklák közül kiemelkedő női fej. Azóta változás történt azon a helyen. Leomlott néhány szikladarab, és így láthatóvá vált három csúcs, amely már csak egy öregasszony homlo­kára, orrára és állára hasonlít.”
(Fontenelle:
Beszélgetések a világok soka­ságáról. Lakatos Mária fordítása)

Absztrakt művészet a világűrből?

Egy Jonathon Keats nevű amerikai konceptuális képzőművész 2006 közepén azt állította, hogy a Puerto Ricó-i Arecibo rádióteleszkóppal végzett, a Földön kívüli értelem tevékenysége jeleinek megtalálására irányuló kutatások az általános meggyőződéssel ellentétben nagyon is eredményesek voltak. Ugyanis sikerült a Földön kívüli értelem tevékenységének jeleire bukanni – csak éppen az előzetes várakozással ellentétben az idegenek nem matematikai vagy fizikai képleteket vagy éppen a mi technikai és tudományos színvonalunkhoz igazított, könnyen megfejthető üzenetet sugároztak felénk, hanem egyfajta absztrakt művészetet valahonnét a Kos és a Halak csillagképek közötti világűrből, több ezer fényév távolságból, és ez „a mű­vészeti kánon legjelentősebb kiegészítése a Mona Lisa, de akár a Willendorfi Vénusz óta” (Keats).

Amire nagyon is egyszerű lenne azt mondani, hogy egyáltalán nem biztos, hogy Keatsnek igaza van, és nagyon is lehetséges, hogy az egészet csak ő látja bele az üzenetbe. Amikor egy Michael Drosnin nevű amerikai újságíró 1997-ben kiadta A Biblia kódja című könyvet, ebben nem kevesebbet állított, mint azt, hogy a szövegből a megfelelő módszer használatával a legkülönbözőbb, beteljesült jóslatok olvas­hatók ki. Ez az elképzelés legalább a XIII. századi Bachya ben Asher rabbi munkássága óta ismert, és például Newton is úgy gondolta, hogy a Szent Könyv tulajdonképpen egy „a Teremtő által létrehozott kriptogram”, ám a Drosnin által használt számítási módszerrel egy Brendan McKay nevű ausztrál matematikusnak nem sokkal később sikerült „kimutatnia”, hogy a Moby Dick szövege is tartalmaz „előrejelzéseket” például Martin Luther King és John F. Kennedy meggyilkolásával kapcsolatban (McKay). Ami végső soron nem meglepő: az információelmélet szerint semmi akadálya annak, hogy a különben értelmetlen zajban értelmesnek tűnő részeket véljünk felfedezni, és egy felhőt teve alakúnak lássunk, vagy egy marsi hegyet megfelelő távolságból fényképezve olyannak, mint az emberi arc.

A gond ezekben az esetekben éppen az, amint erre B. I. Panovkin szovjet csillagász már az 1970-es évek elején, a SETI-kutatások hőskorában rámutatott, hogy nincs mód pusztán ránézéssel, előzetes ismeretek nélkül megállapítani, hogy valami természetes-e vagy mesterséges (Panovkin). Így természetesen már azt sem tudjuk egyértelműen eldönteni, hogy adott esetben valóban egy idegen civilizáció jeleit fogtunk-e, vagy sem. Ezért is folyhatnak viták arról, hogy az Univerzum teremtett és ennek megfelelően mesterséges-e vagy sem. Andrei Linde, orosz származású amerikai fizikus azzal a gondolattal játszik el, hogy egy elöregedő és mindinkább lakhatatlanná váló világmindenség civilizációi esetleg új, az előzőtől független bébi-univerzumokat hoznak létre, és ezáltal biztosítják az élet (még ha nem is saját fajuk) hosszú távú fennmaradását. Márpedig amennyiben ez lehetséges, úgy az sem zárható ki, hogy a mi világunk is kozmomérnöki tevékenység eredménye (Linde).

De persze nem is bizonyítható.

Miként a lengyel tudományos-fantasztikus szerző és gondolkodó, Stanislaw Lem írja Az Úr hangja című regényében, „ha nagyon sok cukrot eszem, a fölösleget a veséim kiválasztják. Mármost az, hogy a vizeletemben levő cukor »mesterséges« vagy »természetes«, az én intenciómtól függ. Ha szándékosan ettem annyi cukrot, hogy a vizeletemben megjelenjen, mert ismerem a jelenség mechanizmusát, és előre láttam cselekvésem következményeit, akkor a cukor jelenléte »mesterséges« lesz, de ha csak azért ettem cukrot, mert ízlett, akkor jelenléte természetes.” (Lem) De maga a jel mind a két esetben ugyanaz.

Hasonlóképpen egy, az arecibói rádióteleszkóp jeleiben felfedezni vélt szabályosság sem bizonyíték önmagában semmire, és az egész Keats-féle történet is leginkább azért érdekes a számunkra, mert elvezet viszont ahhoz a kérdéshez, hogy jogos-e egyáltalán az a feltételezés, hogy egy idegen civilizáció is rendelkezik (vagy legalább rendelkezhet) művészettel.

Olyanok, mint mi?

Fontenelle a XVII. század második felében azt veti fel, hogy „jó lenne, ha létezne egy hatodik érzékszervünk, mely sok mindenre megtanítana bennünket, amit nem tudunk”, majd pedig azzal folytatja, hogy ez „valószínűleg egy más világban létezik, ahol viszont hiányzik valamelyik a mi öt érzékünk közül” (Fontenelle), és valami hasonlót ír le a XX. sz. egyik legjelentősebb filozófiai-fantasztikus szerzője, Olaf Stapledon is a „Másik Emberekről”, akik többek között a lábukkal is képesek az ízeket érezni, és ugyanúgy gyönyörködhetnek a talaj, a kövek és a különböző növények meg ércek változó zamatában, mint ahogyan mi egy naplementében. Ugyanakkor viszont nem tudják felfogni az emberi zenét (Stapledon).

Ám korántsem mindenki ért egyet egy ilyen elképzeléssel.

Azt, hogy egy másik értelmes faj is szükségképpen ugyanígy észleli a világot, mint mi, Fontenelle kortársa, Christiaan Huygens holland csillagász fogalmazta meg. Ő abból indult ki, hogy „a többi bolygók [lakói] sem alsóbbrendűek nálunk”, és arra a következtetésre jutott, hogy ezek szerint az ottaniak is ugyanolyan fejlett csillagászattal rendelkeznek, mint a földiek. Vagyis képesek ugyanolyan távcsöveket készíteni – ami viszont elképzelhetetlen lenne, ha nem lennének ugyanolyan szerveik (például kezük), mint nekünk, és hasonlóképpen elengedhetetlen az is, hogy ugyanúgy ismerjék a geometriát; ugyanúgy birtokában legyenek az írás művészetének; és így tovább egészen addig bezárólag, hogy talán még a zenéjük sem különbözik nagyon a miénktől – elvégre az is a matematika mindenütt érvényes és változatlan törvényein alapul... És bár nem biztos benne, hogy igaza van azoknak a filozófusoknak, akik szerint „a bolygólakók szeme fölfelé néz, akárcsak a miénk, mert ez megfelelőbb, és így könnyebb a csillagokat megfigyelni” (Huygens), azért szerinte is leginkább az ember mintájára kell elképzelni az idegeneket – és hasonlóképpen a kultúrájukat meg civilizációjukat is.

Ez a meggyőződés még a XIX. században is tartja magát, és Hans Christian Oersted dán fizikus például azt vallja, hogy lehet ugyan, hogy egy másik világ lakói más fénysugarakat látnak (vagyis a spektrum más tartományában látnak), mint mi, de az optikai törvények ott sem mások. Továbbá nem mások az elektromosság meg a mechanika törvényei sem, mivel „Isten a környező Univerzum révén tette magát láthatóvá ezen lények számára, és annak az Értelemnek a segítségével ébresztette fel szunnyadó értelmüket, ami a látható világban uralkodik”. Amiből viszont számára az következik, hogy bármilyen változatosak legyenek is az értelmes élet formái, mindenütt ugyanaz az esztétika és ugyanaz az erkölcs kell, hogy érvényben legyen.

A francia Jules Janssen már az évszázad vége felé, 1896-ban úgy fogalmaz, hogy az élet mindenütt ugyan­úgy a vízen meg a szénen alapul, mint a Földön, és „miként csak egy kémia és egy fizika lehetséges az Univerzumban, ugyanúgy csak egy logika, egy geometria, egy erkölcs, és... a szép, a jó, az igaz azonosak és egyetemes törvények mindenütt” (Crowe).

Ebben az időben már komolyabb formában is felvetődött, hogy ne csupán passzívan keressük az idegenek tevékenységének jeleit, de próbáljuk is felhívni a figyelmüket magunkra, és próbáljunk üzenetet küldeni, de eközben nem tartottak a kapcsolatfelvétel lehetséges következményeitől. Amikor viszont 1974-ben Frank Drake amerikai rádiócsillagász az állítólagos idegen absztrakt művészettel kapcsolatban fentebb már említett arecibói óriásteleszkóppal egy üzenetet sugárzott a 25 ezer fényévre lévő M13 gömbhalmaz felé, akkor Martin Ryle angol királyi csillagász amiatt aggódott, hogy egy esetleg „ellenséges vagy egyszerűen éhes” civilizációkkal benépesített világmindenségben óvatlanság elárulni a létezésünket. Mások, például a Nobel-díjas George Wald biológus vagy a fizikus és tudományos-fantasztikus író David Brin szintén úgy gondolják, hogy jelet adni már csak azért is aggasztó, mert gyakran még a különböző földi civilizációk találkozásai is tragikusan végződtek (természetesen mindig az alacsonyabban fejlettekre nézve). És innentől az elővigyázatossági elv azt diktálná, hogy egy veszélyekkel teli dzsungelben „ne hívjuk fel magunkra kiáltozással a figyelmet” (Almár–Galántai). Ugyanezt a logikát követve egyébként érvelhetnénk amellett is, hogy az idegen civilizációk utáni kutatás mintegy a védelmi-felkészülési tevékenység részeként is felfogható.

Ez viszont egy olyan szempont, amely a XIX. század végéig nem játszott szerepet – hiszen ha például a marslakók „ugyanolyanok, mint mi” (a „mi” alatt itt a technikailag is fejlett nyugati társadalmakat értve), akkor a velük való kapcsolatfelvétel sem jelent na­gyobb kockázatot, mint táviratot küldeni az At­lan­ti-óceán másik partjára. 1891-ben Camille Flam­ma­rion francia csillagász bejelentette, hogy a Pierre Guz­­man-díj nyertese – az, akinek először sikerül majd kapcsolatba lépnie a marsiakkal – 100 ezer frankot kap, és sürgősen hozzátette, hogy „ez egyáltalán nem abszurd és talán kevésbé merész (elképzelés), mint a telefon” (Crowe).

Ehhez képest H. G. Wells 1898-ban a Világok harcában már egy, a Földet lerohanó, technikailag felsőbbrendű, vérengző idegen fajt mutatott be, és ezzel George Chesney-nek A dorkingi csata (1871) című, az egész angol társadalmat sokkoló regényét írta át globális, sőt bolygóközi léptékűvé. Itt már nem a technológiailag fejlettebb poroszok győzik le a rosszabbul szervezett és gyengébb Nagy-Britanniát, hanem a Földet győzik le a marslakók, de a lényeg mind a két esetben ugyanaz (Clarke).

Az evolúcióbiológusok azt szokták Wells szemére vetni, hogy meglehetősen valószínűtlen, hogy egy földi mikroorganizmus végezni tudna az idegenekkel, ezek ugyanis együtt fejlődnek a gazdaállattal, folyamatosan alkalmazkodnak védelmi rendszerének gyengeségeihez (mintha csak a zár és a kulcs között folyna koevolúciós versenyfutás), és egy idegen védelmi rendszerrel nem boldogulnak. És még ennél is valószínűtlenebb, hogy a marsiak földi vérrel táplálkoznának, hiszen miért is lennének képesek megemészteni azt (Cohen–Stewart).

Az effajta ellenvetésekkel persze az a legnagyobb probléma, hogy kérdés: mennyire indokolt Wellsen egy későbbi biológiai felfogást számon kérni, miközben a korabeli elképzelésekkel éppen az volt összhangban, ha az idegeneket úgy képzelték el, mintha lényegében földiek lennének.

Olyan a művészetük, mint a miénk?

Mint ahogy valószínűleg a miénk alapján képzelték volna el a Földön kívüliek művészetét is, bár ezzel nem igazán foglalkoztak; és mintha ugyanez lenne a helyzet akkor is, amikor a XX. század második felében elkezdődnek a SETI-kutatások. Miközben egy­re-másra születtek a különböző elképzelések azzal kapcsolatban, hogy a Földön kívüliek példának okáért milyen etikai elveket követhetnek, és ugyanúgy leigázzák-e a gyengébbeket, mint a XIX. század gyarmatosítói, vagy pedig éppen ellenkezőleg: „gondviselő szülőként” segítenek a rászorultakon, aközben mintha senkit nem érdekelt volna, mennyire szükségszerű, hogy egy többé-kevésbé magasan fejlett technikai civilizáció rendelkezzen művészettel is. Pedig valószínűleg már-már közhelyszámba megy, hogy a kifinomult nyelvhasználat mellett két további olyan tényező van, amely minden földi kultúrára jellemző.

Egyfelől a tűzhasználat: ennek a jelentőségére már Darwin is rámutatott, és ma akadnak, akik szerint ez tette az embert „ökológiailag domináns fajjá” (Goudsblom). Másfelől pedig egyetlen olyan kultú­rát sem ismerünk, ahol ilyen vagy olyan formában ne lenne jelen a művészet (Spivey).

A környezetpszichológiával foglalkozó Rachel és Stephen Kaplan azt mutatták ki, hogy az állatok rendszerint azt a környezetet részesítik előnyben, ahol nagyobb eséllyel maradnak életben. Az evolúcióbiológus Gordon Orians ehhez azt teszi hozzá, hogy az ember vadászó-gyűjtögető ősei is ugyanígy alkalmazkodtak az őket körülvevő környezethez. Ezzel magyarázható, hogy ha tehetnénk, akkor leginkább fás-füves, szavannaszerű környezetben, víz közelében élnénk (Duemler). Azaz egyáltalán nem véletlen, hogy milyen körülmények között érezzük jól magunkat, és ad absurdum: akár úgy is fogalmazhatnánk, hogy a „szép táj” evolúciós múltunk miatt tűnik számunkra szépnek. Vagy egy „szép fa”, és így tovább.

Az agykutató Stephen Pinker ennél is merészebben fogalmaz: szerinte a művészettel kapcsolatban abból kell kiindulnunk, hogy „végső soron az agyunkon múlik, hogy mi számít szépnek”, hiszen „a művészet azért működik, mert hatást gyakorol az agyunk bizonyos részeire”, és a modern művészet éppen ott követi el a hibát, hogy ezt figyelmen kívül hagyva bennfentes intellektuális játékká változtatja magát, noha innentől kezdve a legtöbbek számára egyszerűen élvezhetetlen (Pinker).

Bár az effajta kijelentésekkel mindig óvatosan kell bánni, mert túlzott leegyszerűsítés lenne azt állítani, hogy művészet egyszerűen az, ami evolúciós múltunk miatt tetszik (és akkor a giccs problémáját még nem is érintettük), de az azért elfogadhatónak tűnik, hogy nem lehet bármi az, és ezzel vissza is kanyarodhatunk tulajdonképpeni kiindulási pontunkhoz: a földön kívüli művészet kérdéséhez.

Guillermo A. Lemarchand és Jon Lomberg SETI-kutatók egy cikkükben azt vetik fel, hogy amennyiben az idegenek minél könnyebben megfejthető üzenetet akarnak felénk sugározni, akkor ennek paramétereit érdemes az úgynevezett antikriptográfiai elv (vagyis a minél könnyebb megfejthetőség elve) figyelembe vételével úgy megválasztani, hogy a lehető legkevesebb „ismeretlen dimenziót” tartalmazzák, és eközben érdemes azokra a „tudományos és esztétikai alapelvekre támaszkodni, melyek »egyetemesen« ismertek lehetnek minden értelmes civilizáció számára. Ilyenek többek között a különböző szimmetriák és különösen a tengelyszimmetria meg a sugaras szimmetria; illetve az állandók, mint amilyen a phi, vagyis az aranymetszés szabálya” is. Ugyanis „a szimmetria és a többi esztétikai alapelvek szoros összefüggésben vannak a matematikával és a fizikával”, és amennyiben feltételezzük, hogy az idegenek eléggé fejlettek ahhoz, hogy rádiójeleket tudjanak sugározni felénk, akkor ezeket szükségképpen ismerik (Lemarchand–Lomberg).

Mindez ki nem mondva bár, de azt jelenti, hogy a modern, általunk használt, matematikailag megalapozott természettudomány az egyetlen lehetséges út, amennyiben egy, az intersztelláris kommunikációt is lehetővé tevő technológiát akarunk létrehozni, és ez egyben azt is determinálja, hogy milyen elképzeléseink kell legyenek a szépségről. Mintha Huygens érvelésének modernizált változatával lenne dolgunk – de ettől még nem szükségképpen hibás. Pon­to­sab­ban: nem ettől az.

Wigner Jenő 1960-ban azt írta, hogy „a matematika hihetetlen hatékonysága a természettudományokban a misztérium határán mozog, és... nincs rá racionális magyarázat”. A szintén fizikus Lawrence L. Krauss szerint bár korántsem minden, új matematikai horizontokat nyitó megoldás használható fel a természetkutatásban, és „a matematikai szépség korántsem mindig elegendő a sikeres tudományhoz”, annyi azért bizonyosnak tűnik, hogy a fizikai világot leíró törvényeket alapvetően meghatározzák egyes szimmetriák. Tehát annak az elméletnek, amely képes megbízható természettudományos előrejelzéseket tenni, szükségképpen ki kell térnie ezekre is – ugyanis máskülönben nem fog működni (Krauss). És ez első ránézésre mintha Lemarchand és Lomberg álláspontja mellett szólna.

Kissé jobban átgondolva viszont valószínűleg arra fogunk jutni, hogy még ha a természet szimmetriáit is számításba vevő elméletek szükségképpen magukban foglalnák is a csillagközi kommunikációs rendszerek megalkotásához szükséges tudást, akkor sem biztos, hogy sor is fog kerülni ezek megépítésére. Ez ugyanis már társadalmi döntés kérdése.

Vagyis a fizikai törvények ismerete még ebben az esetben is csupán szükséges, de nem feltétlenül elégséges előfeltétel. Ráadásul az sem szükségszerű, hogy egy másik értelmes faj ugyanolyan kiemelt jelentőséget tulajdonítson a szimmetriának, mint mi. A fizikus Clifford Pickover az idegenek lehetséges testfelépítéseit tárgyalva a „radiál” nevű értelmes lényt hozza fel példaként, aki ötös szimmetriával rendelkezik, és aki ezért ellentétpárok helyett ötértékű logikában gondolkozik (Pickover). Most nem is annyira az a fontos a számunkra, hogy vajon valóban ilyen közvetlen kapcsolat van-e a biológiánk és aközött, ahogyan a világot leírjuk, hanem inkább az, hogy az ellentétpárok ugyanúgy nem természettől fogva adottak, mint ahogyan nem azok a különböző szimmetriák sem. Vagyis semmi értelme azt remélni, hogy majd a földönkívüliek is ugyanazokat a szabályszerűségeket tekintik kiemelt jelentőségűnek (vagy legalább ugyanazokat veszik észre), mint mi.

Azaz valószínűleg nem sokra mennénk azzal, ha az idegenek a saját esztétikai/művészi értékeiket is beleépítenék egy nekünk szóló üzenetbe, hiszen ez egyáltalán nem tenné könnyebbé számunkra az üzenet megfejtését, és legjobb esetben is legfeljebb abban lehetünk biztosak, hogy egy hozzánk hasonlóan fejlett idegen civilizációba ugyanúgy mintegy bele vannak „huzalozva” a széppel kapcsolatban valamiféle, Pinker által említett kritériumok, mint ahogy az ember esetében is. Meg abban, hogy ha ismernénk ezeket, akkor következtetni tudnánk arra, hogy a faj kialakulása során milyen körülmények között élt.

De persze azt sem tudjuk, hogy léteznek-e egyáltalán.

Irodalom

Almár Iván – Galántai Zoltán: Ha jövő, akkor világűr. Typotex, 2007. Megjelenés előtt.

Clarke, I. F.: Before and After The Battle of Dorking. Science Fiction Studies, March 1997.

http://www.depauw.edu/sfs/backissues/71/clarke71art.htm

Cohen, Jack – Stewart, Ian: Evolving the Alien. The Science of Extraterrestrial Life. Elbury, 2002

Crowe, Michael J.: The extraterrestrial life debate 1750–1900. The idea of a plurality of worlds from Kant to Lowell. Cambridge University Press, Cambridge, 1986.

Duemler, David G.: Bringing Life to the Stars. Univerity Press of America, 1993.

Fontenelle, Bernard le Bovier de: Beszélgetések a világok sokaságáról. Helikon, 1979. Lakatos Mária fordítása.

Goudsblom, Johan: Tűz és civilizáció. Fenyves Miklós fordítása. Osiris, 2002.

Huygens, Christiaan: Celestial Worlds Discover'd. Frank Cass and Co. Ltd., 1968

Krauss, Lawrence L.: Hinding in the Mirror. The Quest for Alternative realities, From Plato to String Theory (by way of Alice in Wonderland, Einstein and The Twilight Zone). Penguin, 2005.

Lem, Stanislw: Az Úr hangja. Murányi Beatrix fordítása. Kozmosz Fantasztikus Könyvek, 1980.

Lemarchand, Guillermo A. – Lomberg, Jon: SETI and Asthetics. É. n.

http://www.jonlomberg.com/articles-Capri_paper.html

Linde, Andrei: The Self-Reproducing Inflationary Universe published in Scientific American, November 1994.

http://www.stanford.edu/~alinde/1032226.pdf

McKay, Brendan: Assassinations Foretold in Moby Dick!

http://cs.anu.edu.au/~bdm/dilugim/moby.html

Panovkin, B. I. et al: Message Contents. In: Communication With Extraterrestrial Intelligence (CETI). MIP Press, 1973. Ed. by Carl Sagan

Pickover, Clifford: The Science of Aliens. Basic Books, 1998.

Keats, Jonathon: The First Intergalactic Art Exposition. Jun 23, 2006.

http://www.magnes.org/about/press/news_26.html

Pinker, Stephen: A Biological Understanding of Human Nature. In: The New Humanists. Science at the Edge. Edited by John Brockman. Szabados Levente fordítása. Barnes and Noble, 2003.

Spivey, Nigel: Világteremtő művészet. Gabo, 2006. Stapledon, Olaf: Star Maker. Magnum Books, 1979.

Blogok

Ha én politikus lennék

Kozák Gyula blogja
Ha én politikus lennék

és arra ragadtatnám magam, hogy egy törvénytervezetet javasoljak, kellő megfontoltságot tanúsítanék. Legalább akkorát, mint egy átlagos gondolkodó ember, a helyemben. Itt van ez az egykori MIÉP-esből FIDESZ-essé átvedlett polgármester, aki rettenetesen aggódik a kamaszok drogfogyasztásáért.

Tovább

Blogok

A magyar patriotizmusról, avagy hogyan s minek voltam jugoszláv és izraeli katona (I. rész)

Szerbhorváth György blogja
A magyar patriotizmusról, avagy hogyan s minek voltam jugoszláv és izraeli katona (I. rész)

Amikor e sorokat írom, egy hete volt tíz éve, hogy 2004. december 5-e volt. Őszintén szólva, ha egyes kollégák nem emlékeznek vissza, hogy ekkor tartották a sikertelennek bizonyult népszavazást a kettős állampolgárságról (pontosabban: hogy a határon túli magyarok könnyített eljárás keretében, mintegy alanyi jogon kaphassanak magyar állampolgárságot), nekem eszembe sem jut se emlékezni, se gondolkodni a témáról.

Tovább

Beszélő a Facebookon