András László, Babiczky Tibor

Nyomtatóbarát változat

András László: A felkészülésben nagy segítség volt az a beszélgetés, amit Parti Nagy Lajossal folytattatok 1993-ban, majd 2000-ben. Igye­keztünk ezekből is kiválogatni azokat a témákat, amelyeket – így, több mint tíz év után is – folytatni lehet. Az egyik ilyen téma a szerelem. Akkor – 1993-ban – azt mondtad, hogy a Sze­relem a kolera idején volt az utolsó könyv, ami „megmozgatott”. Rólad szólt. És nyilván a feleségedről, Kláriról.

Réz Pál: Minden nemzedék – azt hiszem – úgy érzi, hogy az utána következő nemzedék női, lányai nem olyan nagyszerűek, mint amilyen az ő szerelmese volt. Erre azt tudom neked mondani, hogy 1957-ben vagy ’58-ban, amikor zavaros idők voltak a publikációkkal kapcsolatban is, egyszer eljött hozzám egy este két nagyszerű költő: Vas István és Zelk Zoltán. Fölolvastak egy-egy verset, amit akkor nem lehetett publikálni. Zelk a Sirályt, ami remekmű, ugye, Vas az Óda a tegnapi asszonyokhoz című versét. Ez utóbbit azért nem közölték, mert volt benne néhány sor, ami arról szólt, hogy egy nő első férjét a fasizmus ölte meg, a második férjét pedig a kommunista időkben zárták börtönbe. Vas Csillag Verára gondolt, akivel tényleg ez történt. Vasnak ebben a nagyon jó versében van egy sor, ami úgy szól, hogy „a mai idegbabák”. Klári, a feleségem is ott ült velünk, akinek a férjét nem ölték meg ugyan, de ő reggel hatkor kelt, dolgozott, nevelte a gyerekeket: megkérdeztem Vastól felháborodva, hogy miért volnának idegbabák a mai nők. Nagy vita lett köztünk. Akkor valamit megtanultam az irodalomról. A nőkről nem kellett tanulnom. Vas azt magyarázta, hogy egy versnek nem abszolút és nem objektív igazsága van. Egy versnek szubjektív igazsága van. Tehát nem arról van szó, hogy a mai nők rosszabbak, mint Csillag Vera, hanem hogy ez az ő – mármint Vas – életében így néz ki, ő ezt gondolja a saját életéről, a régi nőkről. És persze én voltam a hülye, hogy egy versben az objektív igazságot kerestem. Fiatal voltam ahhoz, hogy tudjam: egy verset nem így kell olvasni. Aszerint kell olvasni, hogy milyen intenzitása van annak az érzelemnek, amit a költő megírt. Ennyit az irodalomról. Kláriról nem tudnék, nem is akarnék beszélni. Ő sem akarná, hogy beszéljek róla. Fiatalon ismerkedtünk meg. 22 éves voltam. Ő akkor vált el Kormos Istvántól, az első férjétől. Nem miattam vált el, teszem hozzá.

Babiczky Tibor: A Parti Nagy-féle hangos me­moárban mondod, hogy „abban a két évben én vagy tizenöt nőnek megkértem a kezét, de hála Istennek egyik sem jött hozzám, pedig akkoriban nagyon meg akartam házasodni”. Ekkor 20-21 éves voltál. Én ilyet még nem hallottam férfitól, hogy 20-21 évesen mindenáron házasodni akar.

RP: Én nagyon korán meg akartam állapodni. Eötvös-kollégista voltam, ahonnan másfél év után kizártak, 1949 végén, és akkor rettenetesen magányosnak éreztem magam. Nem vágytam vissza a szüleimhez, mert apámmal voltak mindenféle konfliktusaim. Elmentem inkább albérletbe egy barátommal, Szűcs Jenővel, a történésszel. Majd megőrültem ettől az albérletesditől, és minden kolleginának megkértem a kezét, akár volt vele kapcsolatom, akár nem.

BT: Mi lett volna, ha az egyikük „véletlenül” igent mond?

RP: Katasztrófa, tragédia, tragikomédia. Elváltunk volna idővel, valószínűleg. De hát rettenetes szerencsém volt, mert nem jöttek hozzám. A nők sokkal okosabbak, mint mi vagyunk. Klárival 1952 őszén költöztünk össze. Három vagy négy hónapra rá összeházasodtunk. A haláláig együtt voltunk, nagyon nagy boldogságban. Azt leszámítva, vagyis a legfontosabbat, a legrettenetesebbet, hogy egyedül maradtam, voltaképpen szerencsés ember vagyok, mondhatnám léhán és persze nem pontosan. Szerencsés voltam a háborúban is. Alapvetően a fontos ügyekben mindig szerencsés voltam.

BT: A háborúban hogyan lehet valaki szerencsés?

RP: Életben maradtam. Nekem ugyanis nem kellett volna életben maradnom. A nagyváradi gettóba zártak. A lábam már akkor is rossz volt, nem annyira, mint most, de rossz. Gyermekbénulás. Ha akkor engem elvittek volna Auschwitzba, rögtön, az első napon a gázkamrában kötöttem volna ki. Apám segítségével, aki orvos volt, életben maradtunk. Átszöktünk Romániába, ott kerültünk internálótáborba. Azt kell mondanom – habár lehet, hogy ez idétlenül hat –, hogy a bajok voltak a szerencséim. Mindig volt valami baj, és az végül mindig úgy fordult, hogy öröm lett belőle. Maga az, hogy kizártak az Eötvös Kollégiumból, az is jó lett. Át kellett iratkoznom esti tagozatra, ott is fejeztem be az egyetemet, magyar–francia szakon, és rögtön elmentem dolgozni. Pillanatok alatt a Szépirodalmi Kiadóhoz kerültem, ott voltam negyven évig. Én hűséges ember vagyok. Nagyon ki kell velem tolnia valakinek, hogy elszakadjak tőle. Ez nem feltétlenül jó tulajdonság, inkább a kezdeményezés hiánya. Örülök, ha nyugtom van. Ha nem rúgtak volna ki a kollégiumból, akkor egyetemi tanár lennék. Ami egy borzalom, ugye. Gondolni se jó rá.

BT: Egyszer pedig említetted, hogy tanítottál is. Nem tudtuk kinyomozni, hogy hol.

RP: Két helyen tanítottam. Egy évet a József Attila Gimnáziumban, a Feneketlen-tó mellett, amit azóta visszakaptak a ciszterek. Azután három évig a Merlin iskolájában… A nevekkel bajban leszek…

Parti Nagy Lajos: Jordán Tamás.

RP: Kösz. Jordán Tamás és Lázár Kati, akik akkor még együtt voltak, csináltak egy Merlin nevű színiiskolát a belvárosban, és oda meghívtak engem tanítani. Minden héten kétszer két órát tartottam. Tizennégy növendék volt, művelődéstörténetet tanítottam. Nem nagyon érdekelte őket. Volt egy Katinka nevű, gyönyörű hajú lány, ő azt mondta, hogy „én zseniális vagyok, tanár úr, miért kell nekem megtanulni, hogy Shakespeare idején hogy nézett ki egy színház”. Mondtam neki, hogy tényleg, miért is. Nagyon édesek voltak egyébként. Az ELTE-n is tartottam néhány szemináriumot. Ez mostanában volt. Ott viszont nem voltam boldog, mert rettenetesen rosszak voltak a gyerekek. Az egyik óra végén má­sod­éves magyar szakosoktól megkérdeztem, hogy a mai irodalomból mit ismernek és mit szeretnek. Mondták az obligát neveket: Tandori, Petri, Ester­házy. Kérdeztem, hogy mit olvastak tőlük. Kiderült, hogy a legtöbben semmit. Nem tudtak egy címet mondani attól az írótól, aki állítólag a legkedvesebb nekik. Valószínűleg csak úgy hallották ezeket a neveket a folyosón. Le­han­goló volt.

BT: Sokan beszélnek erről a fajta romlásról manapság. Meg mindennek a romlásáról. Te is sokat beszélsz róla. Régen annyira más volt a helyzet?

RP: Az öreg emberek mindig a romlásról beszélnek, hiszen romlik sok mindenük, elsősorban a testük. Hogy aztán ez az általános romlás mennyire igaz vagy nem igaz, azt nem tudom eldönteni. Lehet, hogy az én optikám rossz, de mégis azt hiszem, hogy romlott a színvonal. A barátaim, akik egyetemen tanítanak, mind azt mondják, hogy ijesztő, milyen keveset olvasnak a diákok. Az én időmben mi még sznobok voltunk. Ma már nem sznobok az emberek, sajnos. Hogyha az embertől akkoriban megkérdezték, hogy „olvastad a nem-tudom-kicsodát?”, akkor azt válaszolta, hogy „persze!”. Ez persze nem volt igaz. De aznap este – vagy inkább éjszaka – elolvasta. Egyszerűen nem engedhette meg magának, hogy ne olvassa el.

BT: Azt mondod ezzel, hogy manapság a kíváncsiság hiányzik a fiatalokból? Te sznobizmusnak hívod, de azért kell ehhez kíváncsiság is jócskán, nem?

RP: Nincs szükség az irodalomra. A legjobb képességű emberek nem bölcsésznek mennek, hanem közgazdásznak vagy jogásznak. Csak az megy ma bölcsésznek, aki vagy imádja az irodalmat, vagy olyan hülye, hogy másnak nem mehet. Ez a gyanúm.

BT: Nem lehet, hogy a romlásnak az az oka, hogy szinte senki nincs a saját helyén a társadalomban?

RP: De. Ebben egyetértünk.

AL: Mondtad az előbb, hogy a „te idődben”. Mikor volt a te időd?

RP: Hát ez már nem az. Hetvenhét éves vagyok az idén – ha leszek. Mondjuk, úgy ötvennégy éves koromig éltem. Ez egyébként nem törvényszerű. Vannak negyvenévesek, akik nem élnek.

AL: Úgy értettem ezt a kérdést, ahogy mondjuk Bibó mondta magáról, hogy ő 1945-től 1948-ig élt. Tehát, hogy volt-e ilyen „külső” korszak, ami neked a legfontosabb volt?

RP: Külső? Nem. Belső. És elég hosszú is volt. Mond­juk, tizennyolc éves koromtól ötvennégy éves koromig. És éppen egy történelmileg rossz periódusban. Ez sem úgy függ össze, ahogy az emberek általában gondolják. Az, hogy szeretek egy nőt, és ő szeret engem, nem azon múlik, hogy Rákosinak hívják a miniszterelnököt, vagy Churchillnek. Rémes volna, ha az ember ennyire ki lenne szolgáltatva bármilyen rendszernek.

BT: Azért az ember azt gondolná, hogy a kommunizmus alatt mindenki sokkal kiszolgáltatottabb volt, mint most. Vagy szerinted most is ugyanannyira kiszolgáltatottak vagyunk?

RP: Kevésbé, persze, és főként máshogyan. Most a pénznek van kiszolgáltatva az ember, ahogy látom.

BT: A hangos memoárban Parti Nagy Lajos kérdezte tőled, hogy vajon miért nincsenek többé nagy beszélgetések, játékok, viccelődések. Erre akkor – 1993-ban – azt mondtad, hogy azért, mert „úgy tűnik, hogy a pénz kezd el diktálni”. És azt is mondtad, hogy „lehet, hogy lesz még annyira rossz a világ, hogy újra szükség lesz a kis közösségekre”.

RP: Most állunk ennek a kapujában. Újra szükség van rájuk.

BT: Nálad a közösségi élethez markánsan hozzátartozott a kártya is. Mikor kártyáztál utoljára?

RP: Nagyon rég. De most már kezd annyira kibírhatatlanná lenni a világ, hogy újra jönnek majd a pótcselekvések.

BT: A legnevesebb irodalmi folyóirat főszerkesztőjeként ezt a romlást hogyan látod?

RP: Romlik a Holmi is, biztosan.

BT: Nem erre gondoltam. Hanem arra, hogy például az 1989-es induláshoz képest kevesebben vagy többen veszik-e ma a Holmit?

RP: Kevesebben.

BT: A rendszerváltás hajnalán kinek a fejéből pattant ki, hogy lapot kell csinálni?

RP: Kenedi Jánoséból. Ő jött el hozzám 1989 tavaszán, hogy csináljunk egy lapot, és hogy én vagyok a legalkalmasabb főszerkesztőnek. Én nem akartam főszerkesztő lenni, inkább egy rovatot szerettem volna. Versrovatot nem, mert azt Várady Szabolcs jobban csinálja, de a próza vagy a kritikai rovatot szívesen vállaltam volna. Végül aztán rávettek a főszerkesztésre. És talán igazuk is volt. Valóban én voltam erre a legkevésbé alkalmatlan a társaságban. Ez nem azt jelenti, hogy én alkalmas vagyok. Igaz, Szabolcs?

Várady Szabolcs: Ajjaj…

AL: Ha az évszámot nézzük, akkor a Holmi arra az időre esik, amikor – úgymond – már „nem élsz”.

RP: Tudhat egy halott is lapot szerkeszteni.

AL: Némelyik lapon ez látszik is… Az ötvenes években bizonyára voltak kellemetlen vagy nehezen elviselhető szerkesztői feladatok is. Neked nyilván ebben is szerencséd volt. De lett vagy lehetett volna olyan dolog, amit visszautasítasz?

RP: Az egyik dolog ezzel kapcsolatban az, hogy én a kompromisszumot abszolút szükséges dolognak tartottam mindig. Nem gondoltam soha, hogy ez szégyenletes lenne. Gyakorlatilag minden percben kompromisszumot köt az ember: a családjával, a gyerekeivel, egyszóval mindenütt. A másik az, hogy azt nem bántam nagyon, ha egy rossz írás megjelenik. Azt tartottam bajnak, amikor egy jó könyv nem jelent meg. A Holminál is így vagyok ezzel. Nálunk a lapnál demokrácia van. Ha vitatkozunk valamin, akkor végül szavazunk. És persze megesik, hogy leszavaznak. De ez így jó.

Az ötvenes években sok mindent nem engedtek megjelenni. Tamási Áron Bölcső és bagoly című könyvét, évekig. Vagy Pilinszkyt.

BT: Azt jól hallottam, hogy Pilinszky Har­mad­napon című kötete kapcsán a pártközpontból utasították a kiadót, hogy a kiadvány legyen csúnya?

RP: Igen.

BT: Egyáltalán mit jelentett nekik a csúnya?

RP: Rossz papír, betűs címlap, kis példányszám. Aztán a kiadás után egy héttel már az Ecseri piacon árulták a Harmadnapont. Tízszeres áron. Ilyen szerintem soha többé nem lesz Magyarországon. Az elnyomás azért gyönyörű dolgokat is képes előhozni. Hát például mikor fogják a te kötetedet az Ecserin árulni? Még a Parti Nagyét se. Az ötvenes években kiszámíthatatlan módon haragudtak az írókra. Az élőkre és a holtakra is. Kosztolányi például sokkal rosszabbul állt, mint Babits. Talán, mert olyan léha.

BT: Déry Tiborral való barátságodról sokan tudnak. Mennyire volt ez barátság? És mikortól kezdve mondható egy irodalmi érdekkapcsolat (hiszen szerkesztő lévén, te jóban voltál sok íróval) valódi barátságnak?

RP: Őszintén szólva, én akkor azt gondoltam, hogy ezek a barátságok abszolút őszinték. Mindenki részéről. Én mindig is Nyugat-sznob voltam. Az, hogy leülhetek, mondjuk Nagy Lajossal a Lux eszpresszóban egy asztalhoz, nagyon fontos volt nekem. Nagy Lajos akkoriban kapott egy polgári lakást Pasaréten, de mivel egész életében kávéházazott, rosszul érezte magát benne. Egyszer, amikor valaki megjegyezte neki, hogy milyen szép a lakása, azt válaszolta: „Szép, csak kár, hogy nincsen vele szemben egy kávéház. Ott ücsöröghetnék és nézhetném, milyen szép laká­som is van nekem.” Szóval, ők voltak nekem az istenek: Nagy Lajos, Tersánszky, Füst Milán, Szép Ernő, Ferenczy Béni. Amikor Ter­sán­szky meghalt, emlékszem, sírtam, és azt mondtam Zelknek, hogy meghalt az utolsó isten. Zelk ezt meg is írta. Nem tudom, manapság hogy van ez. Talán nincsenek is már istenek.

Amikor Déry kijött a börtönből, csináltam egy tévéfilmet vele. Én voltam a riporter. Lent a Balatonnál vettük föl, Oláh Gábor volt a rendező. Addigra Déry már kibékült egy kicsit a rendszerrel. Öreg volt. Mondta, hogy ne kérdezzek politikáról. Nem kérdeztem. Elkészült a film. Akkoriban még volt egy úgynevezett „átvétele” a tévéfilmeknek. Összeült egy bizottság, és megnézte. Ott volt Déry is a feleségével. Szinetárnak, aki akkor a tévé elnökhelyettese volt, nem tetszett egy rész a filmben. Azt mondta, ki kell vágni. A kártyázásról volt szó ebben a részben. Én egy ideig vitatkoztam vele. Déry nem szólt egy szót sem. Úgyhogy vettem a kabátomat, és otthagytam őket. Déryt akkor már semmi ilyesmi nem érdekelte. Ez nekem nagyon rosszul esett. Nem állt ki, még egy ilyen piszlicsáré ügyben sem. Így romlott el, bizonyos értelemben, a végén kettőnk barátsága. Nem teljesen, persze, nem látványosan. Mondom, hűséges természet vagyok.

AL: 1993-ban – amikor Csurkával a kapcsolatod már megszakadt – még azt mondtad, hogy ké­szülsz meglátogatni őt, és megkérdezni, hogy miért is alakította így a dolgokat, sőt megkérni rá, hogy ne csinálja ezt. Végül elmentél hozzá? Mert ha igen, akkor nem sok mindenen változtatott a látogatásod.

RP: Egy levelet írtam neki, de még 1990-ben. Azt írtam, hogy őrületnek tartom, amit csinál, és hogy eltorzul az arca – a valódi arca – ebben az őrületben. És hogy így nem lehet írónak lenni. Egy politikusnak ugyanis nincs humora. És úgy láttam, hogy ha elveszíti a humorát, akkor vége van. Vége is lett. Erre kaptam tőle egy nagyon szép választ, azt írta, hogy ilyen barátja, mint én, többé sosem lesz, de két ellenkező irányba tartó csónakban ülünk, nekem mások a társaim, és hogy én nem viselem a vállamon a magyarság sorsát. Ő persze igen. Erre megint írtam neki egy levelet, mert azt akartam, hogy az enyém legyen az utolsó szó. Ezt mindig szoktam akarni. Azt írtam, hogy én nem ülök semmilyen csónakban. Én egy teraszon ülök a tengerparton. De ha ő tényleg egy csónakban ül, akkor valóban távolodunk, mert ehhez elég egyikünknek csónakba szállni. Egyébként pedig eszembe sem jut, hogy a vállamra vegyem a magyarság sorsát. Nem elég jó a vállam ehhez. És valószínűleg Csurka válla sem elég jó. Egy írónak nem is ez a feladata. Az a feladata, hogy jókat írjon. Erre már nem válaszolt. Viszont néhány hét múlva felhívott telefonon, és meghívott az új darabjának a bemutatójára. Természetesen elmentem. Elké­pesz­tően rossz darab volt, nagyon rossz előadásban. „Megtartani”, talán ez volt a címe. Vagy más. Volt egy jelenet benne, egy szívet tettek egy üvegdobozba, és azzal dobálóztak. Egy magyar szívet dobáltak a románok, ha jól emlékszem. Agyrém volt. Mindegy, végignéztem. Kint aztán odajött Csurka, kérdezte, hogy milyen. Mondtam, hogy én azt tanultam a nagy öreg íróktól és színházi emberektől, hogy premieren nem mondunk véleményt. Csurka visszakérdezett: „Akkor se, ha tetszett?” Mondtam, hogy: „De, akkor igen.” Ez volt az utolsó találkozásunk, vagy tizenöt éve.

De hogy jót is mondjak róla, korábbról, 1984-ben halt meg Klári. Három napig volt beteg, infarktust kapott. Senki nem tudta a barátaim közül, hogyan viselkedjen velem utána. Másnap csöngettek. Csurka állt az ajtóban egy tálca süteménnyel a kezében. „Nem tudok mit mondani” – mondta –, „ezt a feleségem sütötte neked.” Azzal elment. Az ilyeneket nem felejti el az ember. Hiába igyekszik elfelejteni.

BT: Mi jelenti számodra az erkölcsöt? Egyszer azt mondtad, hogy az erkölcs alapja az érdek.

RP: Ezt úgy értettem, hogy jó üzlet erkölcsösnek lenni. Megéri. Nem pénzügyileg, persze. De az élet végén kiderül, főleg egy író esetében, hogy erkölcsösnek lenni jó üzlet.

BT: Mennyire fontos neked a politika? A bá­tyáddal szemben például úgy határoztad meg magad, hogy te azért vagy politikus alkat, mert Ádám teljesen apolitikus. Parti Nagy Lajos viszont azt mondta rólad a hangos memoár 2000-ben készült utószavában, hogy te nem is vagy politikus alkat, csak a politika oldalvizén sodródtál mindig. Akkor – két hümmögés után – elfogadtad magadról ezt a meghatározást. Mi az igazság?

RP: Annyiban nem érdekel a politika, hogy már elég régóta eszembe sem jut, hogy részt vegyek benne. Hogy egyáltalán hallassam a hangomat. Amikor elindult a Holmi, volt a szerkesztőségben egy szociológus, Vági Gábor – ő, a legfiatalabb, volt az első halottunk. Azt mondta, hogy olyan világban kellene élni, ahol az ember ül az íróasztalánál, dolgozik, és négyévente, amikor választások vannak, felnéz, gyorsan számba veszi, melyik párt hogyan dolgozott, szavaz, majd visszaül dolgozni.

BT: És neked ez megy?

RP: Dehogy megy. Egyébként Vági sem volt rá képes. Pedig tényleg ez volna a jó. Abban általában igazam van, hogy mit utálok, és mitől félek. De ami rokonszenves, abban gyakran tévedek. Csalódom. Pontosabban: később attól is eltávolodom.

BT: És most rokonszenves neked valamelyik politikai erő?

RP: Nem.

BT: És valaha szeretted valamelyiket is?

RP: Persze. Valaha szerettem a kommunista pártot, mert 1945-ben úgy gondoltam, hogy felépíti az országot. Tizenöt éves voltam. 1956-ban szerettem a forradalmat, úgy ahogy volt. 1989-ben pedig leginkább az SZDSZ-szel rokonszenveztem. Ez mind azt mutatja, hogy többször is illúzióim voltak.

BT: 2000-ben azt mondtad, hogy unod a Holmit… Ez az „unalom” nem csak póz? Me­sél­tél egyszer arról, hogy a bátyád az angolos hozzáállást választotta, te pedig a franciásat. Ez az „unalom” eléggé franciás póznak tűnik. Én soha sem vettem észre, hogy te akár csak egy pillanatig is unnád a Holmit.

RP: Pozőrnek pozőr vagyok, de rendes ember ki nem az? Mindenki pozőr, a kérdés csak az, hogy jó pózt választ-e, olyat, ami illik hozzá. Komolyra fordítva a szót: van ebben póz. De azért ez nem ilyen egyszerű. A bátyám Borban volt – a Radnóti-féle Borban – tizennyolc évesen. Ő onnan úgy jött haza, hogy az lett a jelszava: „Az emberfaj sárkányfog-vetemény. / Nincsen remény, nincsen remény” – mindig ezt mondogatta. Én nem ilyen vagyok. Az öregséggel pedig együtt jár vagy a túlmozgás, vagy a depresszió. Nálam hol ez van, hol az. Vannak mániás periódusaim, amikor sokat dolgozom, rendet csinálok, kidobok régi kéziratokat. Meg vannak depressziósabb időszakok. A reggelek általában ilyenek. Mi lesz ma jó? – kérdezem magamtól. Nyűg, hogy fel kell kelni, meg kell mosakodni, fel kell öltözni. Ilyenkor az ember végtelen sivatagnak látja az ágya melletti szőnyeget is. Mostanában, úgy veszem észre magamon, mintha több lenne ezekből a depressziós szakaszokból. Ennek persze fizikai okai is vannak.

BT: A kíváncsiságodat viszont, úgy tűnik, megőrizted.

RP: Azt megőriztem.

BT: Elejtettél ma egy félmondatot arról, hogy talán nincsenek is már istenek manapság az irodalomban. Hogyan látod a mai mezőnyt?

RP: Ebben én nem vagyok mérvadó. Fiatalabb embert kérdezzél.

AL: Akkor feltesszük a kérdést máshogyan: a Szerelem a kolera idején óta volt olyan könyv, ami „megmozgatott”?

RP: Nemrég olvastam Nabokov emlékiratait. Az na­gyon nagy hatással volt rám. Nem tudom, hogyan is van ez. Annak idején, amikor az induló Juhász Ferencet vagy Nagy Lászlót olvastam, vagy éppen Pilinszky Apokrifjét, azok egzisztenciálisan hatottak rám. Mondhatnám még Weörest vagy Vas Istvánt is. Ezek rólam szóltak. Mostanában nem történt ilyen. Petri volt az utolsó, akit így tudtam olvasni. Lehet, hogy ez az öregség miatt van. De az is lehet, hogy nincsenek ilyen versek. És az is lehet, hogy manapság nem is akar ilyen lenni egy vers. Csak akkor mit akar egyáltalán?

BT: Búcsúzóul egy kis ajándékkal készültünk neked. Mesélted egyszer, hogy Klári rád hagyott egy doboz szivart, azzal a megkötéssel, hogy évente egyet szívhatsz el belőle. Huszonöt szál volt a dobozban. Te akkor azt mondtad ma­gadnak, hogy addig fogsz élni, amíg van még a szivarból. Ez 1984-ben történt, azaz 2009-ig van szivarod. Mi most hoztunk neked ajándékba egyet, szigorúan azzal a kikötéssel, hogy csak 2010-ben szívhatod el. És ha ezen múlik, akkor hozunk majd még százat. Fogadd nagy szeretettel.

RP: Köszönöm. Nagyon kedvesek vagytok. Tényleg! Nagyon kedvesek. Örülök, hogy ráálltam erre a beszélgetésre.

Az interjú a Nyitott Műhelyben 2007. március 14-i est rövidített és szerkesztett változata.

• Kultúra

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges