Márton László

Nyomtatóbarát változat

Valahányszor Margócsy István irodalmi kultuszokról írt tanulmányait olvasom (és erre immár két évtizede, a szerző első Petőfi-könyve óta folyamatosan van lehetőség), mindig olyan érzésem támad, hogy átlátok a szitán. Adott egy közismert és többnyire közkedvelt irodalmi személyiség, plusz a hozzá tartozó életmű (ez volna a szita), és azt veteti észre a tanulmány, hogy amit gondolok az illetőről és műveiről, azt mások már réges-rég elgondolták, olykor az ellenkezőjét is (ez meg az átlátás kezdete). Aztán kiderül, hogy nemcsak és nem elsősorban az argumentált értelmezések állnak a szöveg és az olvasó közé, hanem inkább azok az áhítatos megnyilvánulások, apoteózisok, retorikai klisék és előítéletek, melyek a műveket kivonják az elemző vagy kritikai vizsgálódás hatálya alól, a szerzőket pedig („klasszikusainkat”, „nagyjainkat”, mindannyiszor többes első személyben) szoborrá vagy mítoszhőssé alakítják.

Ezek után két dolog máris elmondható Mar­gócsy új könyvéről, melyben nyolc, illetve az előszóval együtt kilenc idevágó tanulmány van összegyűjtve. Az egyik az, hogy Margócsy kultuszkutatásai egy határzónát vizsgálnak, az irodalomról való beszédnek azt a módját, mely a szakszerű, tárgyszerű beszédtől elrugaszkodik, ugyanakkor elkülöníthető attól a tisztán ideologikus vagy politikus beszédtől is, melynek nincs szüksége irodalmi hivatkozásokra. Így tehát ez a fajta kultuszkutatás nemcsak az irodalomtörténetnek része, hanem a kulturális antropológiának és a nemzeti önaffirmáció archeológiájának is.

A másik dolog, amire már elöljáróban felhívom a figyelmet, az, hogy a szitán való átláttatás nem pusztán leíró (az is!), hanem legalább ennyire felvilágosító célzatú, leleplező aktus. Ebből következően a könyv írásai többé-kevésbé normatív jellegűek. Az előszó utáni első tanulmány kiinduló kérdése mellé

– „Milyen legyen az irodalomról szóló beszéd?” – odakívánkozik az a kérdés is, hogy: milyen ne le­gyen? Margócsy sem javallatokat, sem ellenjavallatokat nem fogalmaz meg, előírásokat vagy tiltásokat meg pláne nem, az viszont egyértelmű, hogy az irodalomról való beszéd megalapozottsága, az irodalom autonómiája és általában a szellem szabadsága mellett teszi le a garast.

Így viszont ezek a nagyon alapos részletkutatásokra támaszkodó, szigorúan tudományos igényű összegzések magukra vesznek egyet-mást a szatíra műfajának vonásaiból. Az eszmerégészet eleve egy bizonyos távolságból mutatja tárgyát, ahonnét a tárgy jóval kisebbnek látszik, mint látszott a maga idejében; ezenkívül törpe gondolatok archeológiája és összefüggéseik rekonstrukciója zajlik, márpedig e törpeségek törpévé teszik gazdáikat is (ha tovább nem, de legalább arra a pillanatra, amíg elgondolják és leírják az áhítatos frázist). Továbbá a kultikus törpeségek nem egymagukban állnak, hanem fajták szerint csoportosítva gigantikus halmazok gyűjthetők belőlük; Margócsy pedig él is a felsorolások, florilégiumok, seregszemlék lehetőségével; és ahol a szemléletesség kedvéért egy tucat példát hoz fel, ott jelzi, hogy tudna hozni százat, ezret is. Végül ne feledjük, hogy a szóban forgó törpeségek kivétel nélkül mindig valami nagyot, sőt nagyon-de-nagyon nagyot akarnak mondani, s ez még inkább kiemeli törpeségüket; ennek szemléltetése talán el sem végezhető a szatíra eszközei nélkül.

Nem illik tudós munkáról ilyesmit leírni, de tény: az Égi és földi virágzás tükre roppant mulatságos könyv. Margócsy kíméletlen, amikor a kultusz megnyilvánulásairól és a mögöttük meghúzódó irodalomkisajátítási törekvésekről beszél; mégis, a korabeli irodalom egészét, valamint a kultuszok gyarló művelőit illetően érződik hanghordozásában egy árnyalat abból a derűs elnézésből is, mellyel a XIX. századi jobbacska szerzőink (…nk, bizony!) a táblabíróvilágot idézték fel.

S ugyanezért a tanulmányok által festett kép, amennyire mulatságos, annyira közel áll ahhoz is, hogy elkedvetlenítő legyen. Amikor például a könyv utolsó tanulmányában, A király mulat című, Fejedelmi csábítás a magyar romantikában alcímű írásban Mar­gócsy azt vizsgálja, miként próbálták jobb és gyengébb képességű reformkori költőink-íróink műveikben összeegyeztetni az uralkodó idealizált ábrázolásának és a romantikus szerelem ábrázolásának egymást kölcsönösen kizáró kívánalmait, és szép sorjában eljut Vörösmartytól (illetve későromantikus mentegetőitől és félreértelmezőitől) Vahot Imréig, plusz Lisz­nyai Kálmánig, arról kis híján le merem írni, hogy vicces. Annál lehangolóbb az a felismerés, hogy a fönti dilemma a magyar irodalom egy jelentősnek ígérkező vonulatát tette sekélyessé, továbbá mára olvashatatlanná és folytathatatlanná.

Hasonló érzéseim voltak a magyar nyelv kultikus megközelítéseiről szóló két tanulmány olvasásakor is. Már annak puszta belátása is tartalmaz komikus elemeket, hogy az anyanyelvvel való közéleti foglalkozás (ami több és más, mint a nyelv önmagában való szóbeli és írásbeli használata) egyfajta irodalmi tény. Tudvalevő, hogy a XIX. század első felében a magyar kulturális elitnek egyszerre kellett kimunkálnia a modern nyelvet és a korszerű irodalmat, s e kettős szükséglet összekapcsolódott a korai nacionalizmus politikai törekvéseivel. A rövidebbik nyelvi tárgyú írásban Margócsy azt vizsgálja, hogyan vált szét a ki­egyezés után az irodalom- és a nyelvtudomány, valamint az irodalom és a nyelv – hogy úgy mondjam – hivatásos művelése. Az derül ki, hogy a különválás után a nyelvészet elvesztette azokat az innovatív energiákat, melyek a nyelvújítás idején talán bővebbek is voltak a kelleténél, és defenzív-konzervatív pozícióba vonult, őrző-védő-tisztító-felügyelő funkciót látva el, természetesen össznemzeti megbízatásból.

Ugyanakkor az irodalomban – ezt már a másik, hosszabb tanulmány mondja el – elszabadult az anyanyelv romantikus-preromantikus eredetű bálványozása, a nyelvet övező vallásos tisztelet, a nyelv megszemélyesítése, kincsként való őrzése, édesanyaként és áhított kedvesként való szólongatása, ősi voltának bizonygatása, kisujjból szopott jellemvonásokkal való felruházása, az írók-költők anyanyelvtáltosokká való fölszentelése stb., és természetesen a nyelvnek mint állítólagos közösségi összetartó erőnek szemléltetése. Margócsynak viszonylag kis terjedelemben igen gazdag és változatos panoptikumot sikerült összeállítania: harminc könyvoldalon tizenkétféle kultikus nyelvközelítést tekint át, százhatvan konkrét hivatkozással. Megint azt mondom: a panoptikum mulatságos dolog, de – Margócsy szavaival, melyek nem saját írására, hanem egy idézett antológiára vonatkoznak – a „sokféle viszonyulást, véleményt, bölcsességeket, szamárságokat (…) csodálatos víziókat és lapos közhelyeket” egymás mellett látni lehangoló; s még inkább az – ismét a szerzőt idézem –, ha „a nyelv sorozatos ün­neplése, végtelen gazdagságú költészetbéli megéneklése és megdicsőítése olyan társadalomban, olyan iskoláztatás mellett és közben játszódik, mely az iskolai nyelvtan- és nyelvoktatást mélyen lenézi”.

Margócsy kitér arra is, hogy a kultikus nyelvfelfogás szerint miért a költőknek, íróknak „kell” legjobban „érteniük” a nyelvet, és e felfogás hatására miképpen kapcsolódtak be költőink, íróink a nyelvre vonatkozó kultikus zagyvaságok bővített újratermelésébe. Tehetünk ellenpróbát is: az még csak előfordul, hogy egy-egy jelentős alkotó a kultikus megnyilatkozások mellett leír reális észrevételeket is a nyelvről, főleg konkrét nyelvi jelenségekről; az is előfordul, hogy határon túli magyar írók beszélnek nem-kultikus módon az anyanyelvről és annak kontextualizáltságáról, ám ennek többnyire nem a nyelv, hanem a kisebbségi létezésmód egésze a tétje; az viszont kivételnek számít, ha egy író csak azért, mert a nyelv működése, használhatósága érdekli, csak tárgyszerű megfigyeléseket, megállapításokat közöl a nyelvről. A különböző színvonalú műfordítói vallomásoktól eltekintve nekem hirtelenjében Füst Milán naplójegyzetei és Mészöly Miklós nyelvi tárgyú esszéi (pl. Nyelvünk szűzre megy?) jutnak eszembe. Arra pedig Kosztolányi óta mindössze egy példát tudok, Nádasdy Ádámét, hogy egy jelentős költő hozzáértőként, de nem szaktudósként hosszú cikksorozatban értekezzék a nyelvhasználat dilemmáiról, szakszerűen, mégis közérthetően adva útbaigazítást arról, mit tesz lehetővé a nyelv belső logikája, és mit nem.

Félig-meddig nyelvi tárgyú a kötet Kazinczy-tanulmánya is; azaz, pontosabban, ez a munka nem is Kazinczyról szól, hanem az 1859-es Kazinczy-centenárium ünnepléséről és a megemlékezések nyelvhasználatáról. Ettől az írástól sem vitatnék el némi tragikomikumot, mely az ünnepelt és az ünneplő hálás utókor viszonyának ellentmondásosságából adódik. Egy gyors pillantás a körülményekre: még tart az önkényuralom, de már puhul, és – Margócsyt idézve – „egy nagy tehetségű, de nagyon sok ok miatt erősen frusztrált kulturális és politikai elit” demonstrálja, hogy „minden szempontból méltó és képes a vezető szerepre”. A demonstráció nyíltan politikai nem lehet, így tehát a kultúra és a kultusz – az ősapa kultuszának – jegyében zajlik. Kazinczy alakja afféle totemősként funkcionál, s ennek megfelelően folyik a parttalan és féktelen feldicsérés. A lelkes ünneplők elsősorban a Mózes-párhuzamot nyomatják (Ka­zin­czy eszerint negyven éven át vezette a népet a siva­tag­­ban, de ő maga már nem léphetett az Ígéret Föld­jére, nem láthatta a hazafias szellemmel átitatott, nyelvújított nyelven beszélő stb. Magyar­or­szágot, mely őt ünnepli), de a Messiás cuccait is ráruházzák szíves-örömest (eszerint magára vette a töviskoszorút és a keresztet, hogy megváltsa nyelvünket, népünket, nemzetünket).

Egyszóval, a bebalzsamozott ősapa tövében vígan zajlik az önfény- és öntömjénezés plusz a díszvacsorák elfogyasztása. Margócsy szóvá is teszi, joggal, hogy „jóval több szó esik a nemzet és a nyelv mai (vagyis akkori [1859-es – M. L.]) aktuális állapotáról, lehetőségeiről […], mintsem magáról az ünnepelt figuráról, történelmi koráról vagy alkotásairól”. És ez itt a tragikomikum tulajdonképpeni forrása: nevezetesen, hogy a megemlékezők Kazinczyt nagy íróként ünneplik (mert hiszen egyéb minőségben nem ünnepelhető), viszont konkrét írói teljesítményeivel nem tudnak mit kezdeni. Éppen arról a magaslatról nézik le írásait, ahová – állítólag – az ő jóvoltából jutottak fel. Már Kölcsey is úgy látta, hogy Kazinczy „lépcső, melyen egykorúi magasbra hághassanak, s a szerencsésebb maradék tetőre juthasson”. Az, hogy az ősapa lépcsővé változik, már önmagában is épp eléggé szörnyű; arról nem szólva, hogy a lépcsőt taposni szokás. Az, úgy látszik, föl sem merült, hogy az ünneplésben részt vevő tudós férfiak (Toldy Ferenc, Gyulai Pál, Erdélyi János stb.) újraolvassák Kazinczy hozzáférhető írásait, és esztétikai szempontból megpróbálják rangsorolni őket.

Mai szemmel nézve pl. a Fogságom naplója a magyar próza fontos alkotásai közé tartozik, de ez egyrészt a „modernné olvasás” miatt látszik így, másrészt a szöveg 1859-ben (és még sokáig) nem volt kiadva, csak a kézirat volt (lett volna) olvasható az Akadémia archívumában; harmadrészt – és ez a lényeg – az újraolvasás mint nem kultikus aktus komolyan megzavarhatta volna a Kazinczy-ünneplés önfeledt áhítatát.

Hasonló, bár talán kisebb léptékű tragikomikus ellentmondást tár fel az 1843-as Kisfaludy Sándor-ünneplésről szóló (eset)tanulmány. Az említett évben Sándor napján, március 17-én az akkori fiatal írók egy csoportja a pesti megyeházán lelkesen megünnepelte az agg költő névnapját; itt a bebalzsamozó jellegű feldicsérés még szembetűnőbbé teszi, mint a Kazinczy-ünnep esetében, hogy az ünneplőket milyen tökéletesen hidegen hagyja az ünnepelt, annak mind személye, mind pedig munkássága. Róla is úgy beszélnek, mint valami halott ősapáról, magasba emelkedő totemcsontvázról; amiben az a kínos, hogy Kisfaludy Sándor ekkor még javában élt. Azt meg csak találgathatjuk, hogy az ünnepségen ő maga miért nem volt jelen. Nekem a következő lehetséges okok jutottak eszembe: 1. Szerénységből. 2. Sajnálta az útiköltségre a pénzt. 3. Szőlőt kellett metszenie. (Bortermelő volt, mint azt mindenki tudta róla.) Ha ezektől a lehetőségektől eltekintünk, akkor esetleg 4. A szervezők elfelejtették meghívni. Bárhogy van is, a távol levő ünnepelt nem válaszolhat a szónoklatokra, és nincs módja rá, hogy esetleg valami oda nem illőt ejtsen ki a száján, például kifejtse saját (az ifjú titánok szemében nyilván rég elavult) elképzeléseit a költészetről.

Nem is önmagában volt fontos Kisfaludy Sándor személye az ünnepség főrészvényeseinek, Garaynak, Erdélyi Jánosnak, Vachott Sándornak, Kuthy Lajosnak, Gorove Lászlónak és a többieknek; a rendezvény (azt kihasználva, hogy az öreg Kisfaludynak erős ellenérzései voltak Vörösmartyval szemben) a Vörösmarty–Toldy–Bajza-triász ellen irányuló gesztus volt. Mondhatnám úgy is: a harmincévesek lázadása a hatalmi pozícióban levő negyvenévesek ellen, melyhez a hetvenéves aggastyánt is fölhasználják, hogy úgy mondjam, in effigie. S ha Margócsy mindössze ezt mutatná be, már akkor is igen tanulságos volna ez a tanulmány. Ő azonban egy ennél fontosabb dologra is fölhívja a figyelmet; nevezetesen arra, hogy az esemény nem pusztán egy hatalomátvételi kísérlet mozzanata az irodalmi életben (és annak egy intézményében, a Kisfaludy Tár­sa­ságban), hanem egy új irodalmi-közéleti beszédmód uralomra juttatását és egy régebbi diskurzus leváltását is célozza, hosszú távon korántsem eredménytelenül.

A lángoló keblű későromantika, kevéssel Petőfi színrelépése, majd költészetének radikális átpolitizálódása előtt, megteremti a nemzeti költészet „isteniként affirmált kultikus paradigmáját”, és – amennyire csak teheti – félreszorítja az egy nemzedékkel korábbi „érett” romantikusok mérsékeltebb, érvelőbb, ellenőrizhetőbb, inkább a konkrét teljesítményre figyelő nyelvhasználatát. Margócsy arról győzi meg olvasóját, hogy ez volt „a Kisfaludy-ünnepnek talán […] legmaradandóbb és legkétségesebb utóéletű hozadéka”.

Amikor aztán pontosan egy év múlva, 1844 kora tavaszán Vörösmarty fölkarolja a Pestre vergődött Petőfit, ezt talán nem annyira önzetlenül teszi, mint gondolni szokás; talán ebben Petőfi szembeötlő tehetsége mellett az is közrejátszhatott, hogy Vörösmartynak jól jött (volna) egy olyan feltörekvő, nagyon ifjú talentum, aki egyrészt neki le van kötelezve, másrészt veszélyes rivális lehet az említett kevésbé ifjú és kevésbé tehetséges irodalmárokra nézve.

Ez nincs benne Margócsy könyvében, ez nekem fordult meg a fejemben a Kisfaludy-ünnepről szóló tanulmány olvasásakor. Az viszont nagyon is benne van a könyv tanulmányaiban (itt kimondva, máshol kimondatlanul), hogy a reformkori magyar irodalmi életben mennyire elő volt készítve az a pozíció, melyet aztán Petőfi egy szempillantás alatt elfoglalt, és az a szerep, melyet eljátszott. Kiderül továbbá, hogy a költészet és a költő isteniként való affirmációja (plusz a vele járó váteszi-prófétai-messiási szerepkör) az adott körülmények között elkerülhetetlenné tette Petőfi költészetének (plusz a költészetről való közbeszédnek és általában a költőeszménynek) mértéktelen átpolitizálódását, mely aztán nemcsak a másfél évszázada tomboló Petőfi-kultuszt (Margócsy szavaival: a magyar romantika legsikeresebb irodalmi gesztusát) vonta maga után, hanem a vele járó hivatalos-félhivatalos kisajátítási törekvéseket is.

Petőfi Sándort bízvást tekinthetjük ebben a könyvben is, Margócsy egész tudósi munkásságában is középponti figurának. Érdemes néhány mondatot idézni a Jöjjön el a te országod… című, tizenkilenc éve megjelent és tizenkilenc év után is megdöbbentő szöveggyűjtemény előszavából. „Petőfi a magyar közgondolkodás számára régen megszűnt irodalmi alakként és alkotóként létezni: aki csak költőként nézi őt, mind a hivatal, mind a mozgalom, mind a közvélemény részéről eretneknek minősül. […] El­hang­zott: Petőfi a vízválasztó a magyar irodalomban és eszmei tájékozódásban. Meglehet, épp az ellenkezője igaz: Petőfi az az olvasztótégely, melyben a magyar politikai gondolat mégoly sok válfaja találkozik, olvad (s természetesen ütközik) össze; ő a védjegy, melynek csillogásától sokszor elvakul a szem, s nem tudja mindig tisztán megkülönböztetni az igaz fényt a hamis káprázattól.”

Az 1988-as szöveggyűjtemény csak a politikai kisajátítási kísérletekből ad (igaz, jó nagy) csokrot, a Petőfi-kultusz egyéb vonatkozásaival nem foglalkozik. Az egy évtizeddel később közreadott, „kísérlet”-nek, vagyis tulajdonképp esszének nevezett Petőfi-tanulmánygyűjtemény (melyben szerepel a mostani kötet egyik írásának korai változata is) azzal vet számot, hogy az irodalmi köztudatban kialakult Petőfi-kép egészében véve és tudományos megalapozottsággal jelenleg nem írható újjá; ugyanezért – bármilyen furcsán hangzik is – jelenleg (és még bizonyára sokáig) Petőfiről és életművéről nem írható monografikus igényű áttekintés. Ma már nem elsősorban az a probléma, hogy aki Petőfit csak költőként akarja nézni, az a közvélemény vagy a hivatalosság rosszallásával találkozik; sokkal nagyobb gond, hogy Petőfi verseit lehetetlenség a recepciótörténet és a Petőfi-mitológia figyelmen kívül hagyásával olvasni. (Ez egy kicsit olyan dilemma, mint a 22-es csapdája: aki nem foglalkozik a recepciótörténettel, az biztosan valamely, már meglévő interpretáció nyomdokain halad majd, anélkül hogy tudna róla; aki viszont foglalkozik vele, az az interpretációk miatt nem jut el a versekig.)

Ha másban nem is, ebben az egyben Petőfi költészete csakugyan egyedülálló a magyar irodalomban és az irodalomtörténet-írásban. A többi jelentős XIX. századi magyar költő műveiről, melyekre különben szintén irányulnak kisajátítási törekvések és kultikus gesztusok, ezeket viszonylag könnyű lepucolni, és nincs számottevő akadálya annak, hogy esztétikai szempontok szerint értékeljük őket, vagy hogy tárgyszerűen mérlegeljük a szövegek és az életrajzi tények összefüggéseit. Így van ez Berzsenyivel és Vörösmartyval, de még Arannyal is így van, föltéve, hogy neve előtt nem áll az az „és” szócska, mely egyszerre összebilincseli és szembefordítja Petőfivel. A kötet egyik tanulmánya erről az „és” szócskáról, a Petőfi–Arany-barátság kultuszáról és a jó barátok kettős kanonizációjáról szól. Megítélésem szerint ez a jelenség a Petőfi-kultuszhoz tartozik, annak egyik vonatkozása: majdnem mindig Arany az, akire valamennyi átháramlik Petőfi lánglelkéből, aki Petőfi emlékét őrizni hivatott stb. Amikor – viszonylag ritkán – az összehasonlítás Arany javára üt ki, ez sohasem kultikus beszédmódban, hanem mindig ilyen-olyan érvekkel alátámasztva zajlik; másfelől, mint arra Margócsy is fölhívja a figyelmet, a Petőfi-kultusz Arany felőli rombolásának szándéka is közvetve erősíti, mert újfent emlékezetbe idézi a legendás barátság kultuszát. Az ikergéniuszok fölléptetése igen régi hagyomány, mindig valamilyen közösségi önaffirmáció jegyében történik, és valószínűleg mély­lélektani motívumai is vannak. A Petőfi–Arany kettős kanonizáció közvetlen mintája szerintem a Goethe–­Schiller-barátság lehetett, melyben az univer­zálisabb gondolkodású pályatárs szintén évtizedekkel túlélte a szabadságért hevülőt. A Petőfi–­Arany-­barátság kultusza kimondatlanul is azt sugallhatta, hogy a magyar irodalom immár megérkezett a weimari magaslatokra, csak éppen ezek nem német, hanem jó magyar magaslatok. (Lásd még a „Mi a magyar?” kérdéskör kedves tébolyát, vagy egy kicsit az adott problémára fókuszálva: P. és A. közül melyik a valódibb-igazibb-igazabb magyar, illetve melyik mindenkori kitűnőség melyiküket milyennek minősíti, és miért.)

Visszatérve nagyjaink és Petőfink kisajátíthatóságára: még az olyan, kifejezetten progresszív gondolkodású költőket, mint mondjuk Vajda János vagy József Attila, sem lehetett azzá az olvasztótégellyé alakítani, melyben – sok egyéb mellett – csodálatos egységgé olvad össze a költészet és a megélt élet; de még olyan, progresszív és profetikus gondolkodású költőt sem, mint Ady Endre. Vajdánál a kultuszt úgyszólván lehetetlenné teszi, a kisajátítási törekvéseknek pedig szűk határt szab a költő szélsőséges individualizmusa és bölcseleti pesszimizmusa. Ady esetében a szerteágazó magánéleti mitológia legalábbis különválik a „magyar Messiás” szerepkörétől, ha éppen le nem rontja annak hatásfokát. József Attilából már inkább lehetett előbb kvázi-munkásmozgalmi pszeudomártírt, később nemzeti árvát kreálni, de ez – ellentétben a Petőfi-kultusszal – csak­is J. A. költői teljesítményének látványos figyelmen kívül hagyásával, illetve az életrajz cenzúrázásával, meghamisításával történhetett. Másfelől pedig már igen hosszú ideje, évtizedek óta létezik a kultusztól és a kisajátításoktól független, csak tudományos kritériumokhoz igazodó J. A.-recepció, ennek több irányzata is van, és folyamatosan zajlik a különböző megközelítések, értelmezések többé-kevésbé termékeny vitája.

Egy jelentős magyar költő van Petőfi után, akinek versei végzetesen összeszövődtek a kultikus megközelítéssel, ez pedig, tulajdonképpen meglepő módon, Radnóti Miklós. Az ő esetében különösen tanulságos látni, hogyan telepszik rá a kultikus megközelítés a költői életmű érett (= kései) szakaszára; hogyan csinál a háborús bűncselekményből, melynek a költő áldozatul esett, önkéntes áldozatvállalást, a magány és a kirekesztettség tanúságtételeiből közösségi-közéleti lírát. A (kommunista kultúrpolitika által forszírozott) Radnóti-kultusz úgy jelenik meg, mint a (Kádár-korszak igényei szerint alakított) Petőfi-kultusz legsikeresebb utánzata. De még az ő esetében is lehetséges – mint azt legutóbb Ferencz Győző monográfiája bizonyította – aprólékos munkával, nagy erőfeszítéssel mind az életrajzról, mind az életműről lekaparni a kultikus megnyilvánulásokat, s élet és költészet összefüggéseit ezektől függetlenül mérlegelni.

A fönti példák után látszik igazából, mennyire radikális Margócsynak az a megállapítása, mely szerint „Petőfi életműve, másfél száz éves »életében«, azaz hatásában, olvasataiban hagyományozódásában, amint elszenvedi a kultusz mechanizmusát és rítusait, maga is állandóan újrateremti és működteti azt – ezért is tűnik kilátástalannak, hogy szétválasszuk: mikor van vagy lehet szó »magáról« Petőfiről, figurájáról, költészetéről vagy kultuszáról”. E belátás nyomán dönthetett úgy Margócsy, hogy a Petőfi-kép egészének újraírása helyett néhány fontos részkérdés tisztázását végzi el; ilyen pl. az 1999-es „kísérlet”-könyvben a költő és az irodalmi intézményrendszer viszonyának áttekintése, Petőfi szerepfölfogásainak, romanticizmusának, szabadelvűségének vizsgálata. És ilyen a Petőfi-kultusz határtalanságával való számvetés is. Hozzáteszem: a tanulmányok norma­tivitása miatt a számvetés egyszersmind a leszámolás igényével is íródott. Azt hiszem, fölösleges bi­zonygatnom, hogy ez az igény nem valamiféle bálványrombolást vagy ellenkultusz bevezetésére tett kísérletet jelent (hiszen az is a kultusz kelléktárát gyarapítaná); annál inkább jelenti azokat az irodalomtörténészi előmunkálatokat, melyek Petőfi költészetét lépésről lépésre megfosztják kultikus kivételességétől, cserébe viszont olvashatóvá teszik költészetként (konkrétabban: XIX. század közepi, későromantikus, közép-kelet-európai költészetként), minden zsenialitásával és provincializmusával együtt.

És ezen a ponton kell beszélnem a kultuszoknak mint tünet- és tüneményegyütteseknek az időbeliségéről. Margócsy a jelenségek szinkronikus vizsgálatát végzi, az irodalmi kultuszok időbeli alakulásával nemigen foglalkozik. (A kettő együtt nem is volna lehetséges; a diakronikus szemügyre vétel – esetleg – egy másik tanulmánykötet anyagát képezhetné.) Mégis újra meg újra emlékezteti az olvasót, hogy az irodalom és a nyelv kultikus megközelítésének megvannak az időbeli korlátai. Nemcsak arról van szó, hogy az egyes kultuszok keletkeznek, majd rövidebb-hosszabb virágzás után elhalványodnak és elmúlnak, hanem arról is, hogy magának a kultikus szemléletmódnak réges-rég elmúlt a virágkora, sőt az utószezonján is túl vagyunk. Nem vitás, hogy egy sor kultikus beidegződés most is jelen van a közbeszédben, ám egyre inkább megkövesedett nyelvi zárványok benyomását keltik.

Hosszú volna elmondani, hogy a hetvenes években színre lépett irodalomtörténészek, különböző nyelv- és irodalomelméletekre támaszkodva, miképpen láttak neki a kultikus szemléletmód lebontásának, és ehhez miképpen találtak partnert a velük egyidős írók, költők legtehetségesebbjeiben. Helyette két dologra hívom föl a figyelmet Margócsy könyve kapcsán. Az egyik az, hogy e folyamat során az élő irodalom és az irodalomtörténet-írás látványosan közeledett egymáshoz, s ez nem független az irodalomelméletekben – akkortájt – föllelhető innovatív indíttatástól, illetve a Kádár-rendszer kultúrpolitikájával szembeni esztétikai ellenállástól, szerényebben fogalmazva: a normális műhelymunkára tett meg-megújuló kísérletektől. A másik az, hogy ennek a folyamatnak Margócsy István nemcsak irodalomtörténészként, hanem tanárként, lapszerkesztőként és kritikusként is igen fontos, integratív személyisége volt és maradt.

Ez a folyamat ma sem zárult le, így tehát a legerősebb önaffirmatív szándékkal sem mondható, hogy itt van már a Kánaán. Annyi azonban igaz, hogy 1989-től a sajtószabadság és a szabad politikai nyilvánosság levette az irodalomról, az irodalmi életről annak terhét, hogy minden irodalmi megnyilvánulásban egyszersmind a nemzet lelkiismereteként is kötelező legyen megnyilvánulnia. Ez pedig csak azért nem tette egy csapásra idejétmúlttá a kultikus szemlélet- és beszédmódot, mert annak eróziója az irodalmi autonómiatörekvések nyomán már a hetvenes évek elején szembeötlő volt. Az irodalom autonómiájának ma már van akkora időbeli perspektívája (ha úgy tetszik: e sorok írásának, plusz Margócsy tanulmánykötetének jelene van annyira utókora az irodalmi kultuszoknak), hogy ugyanúgy régészeti tárgyként táruljon elénk a nagyjainkat, olykor apróbbjainkat is körülfellengző hódolat, mint egy kihalt népszokás vagy mint a céhes élet szabályainak működése.

Teljes joggal írhatja Margócsy a kötet előszavának vége felé: „Ma úgy látszik, hogy a magyar irodalom kultikus alapbeállítottsága a XX. század utolsó harmadában változott meg igen jelentős mértékben – az akkortájt induló jelentős írók és költők, ha különböző indítékok alapján is, egyénenként is, generációként is egyaránt olyan irodalmiságot próbáltak ki mind műveikben, mind gesztusaikban, amelyek jelentős mértékben kultuszellenesnek tűntek fel, vagy legalábbis mellőzték a kultikus rituálék kereteit és kellékeit. Az azóta eltelt időben, különös módon, szinte irodalmi divattá vált az irodalmi kultuszok vagy mellőzése […], vagy ironikus felülírása, irodalmi leépítése, esetleg nyílt, szatirikus kifigurázása”; ebben „egyszerre nyilvánul meg az élő irodalom szembenállása mindazzal, ahogy a múlt irodalmát szokás, örök értékekre hivatkozva, az élővel szemben kijátszani, valamint az élő irodalomnak az a normális igénye, hogy most teremtő irodalomként a hagyományként prezentált történetiséget radikálisan lerázza magáról, s mindazt, amit mai irodalmiságnak gondol, a hagyomány felülírása által prezentálja”.

Annak, hogy a kultikus szemléletmód újból megerősödjék és – ha másmilyen, „korszerűbb” formában is – megint eluralkodjék a közbeszéden, belátható időn belül nemigen van esélye. A közösségi önaffirmáció igénye kisebb, mint régebben, forrása ma már nem elsősorban az irodalom, ahogyan egyébként is az irodalmon kívüli (pl. politikai) nyilvánosság egyre kevesebb hivatkozási alapot keres és talál a történetiként felfogható irodalmi hagyományban; az élő irodalommal pedig végképp nem tud mit kezdeni.

Az irodalmi kultuszok újjáéledését akkor sem látom valószínűnek, ha bizonyos jelek arra utalnak, hogy a kultuszellenességből is lehet kultuszt csinálni. Egy kicsit mintha az a szituáció ismétlődne, melyet Kisfaludy Sándor ünneplése kapcsán ír le Margócsy a könyvében. Ma már középkorú, nagy életművű irodalomtudósok az elmúlt évtizedekben elvégeztek egy fontos munkát: kialakítottak és jogaiba iktattak egy új, a régebbinél nyitottabb, szenzibilisebb, az alkotói folyamatokhoz közelebb álló irodalomszemléletet. E munka része volt a kultuszkutatás beindulása is: az irodalmi kultuszok működésének, motívumainak, kereteinek, kellékeinek feltárása egyszersmind nagymértékben hozzájárult a keretek és kellékek múlt­belivé válásához, végső soron az élő alkotói és befogadói önismerethez. E középkorú tudósok mellett fölbukkan fiatalabb irodalmárok egy kombattáns csoportja, melynek már nincs ínyére az elődök mérsékelt, józan, érvelő-elemző észjárása és beszédmódja. A jelenlegi Vachott Sándorok és Kuthy Lajosok a negatív kritika kultuszát iparkodnak meggyökereztetni; majd meglátjuk, milyen eredménnyel. Hogy milyen színvonalon, az már most is látszik.

Itt kell megjegyeznem azt, hogy az élő irodalomnak fontos részei az alkotók személye köré szövődő mítoszok, valamint a magándevóció megnyilvánulásai. Önmagukban véve sem ezek, sem azok nem vezetnek ahhoz a kultikus szemléletmódhoz, melyet Margócsy a könyvében vizsgál, noha tartalmazhatnak kultikus mozzanatokat, miközben gyakran a magánélet egészen intim területeihez kapcsolódnak. (Radnóti Miklós virágot visz Kaffka Margit sírjára, miközben szakszerű, kissé pedáns bölcsészdoktori értekezést ír a költőnőről; Franyó Zoltán irodalomtörténeti sorrendben igyekszik meghódítani Ady Endre volt szerelmeit, míg Illyés Gyula beéri annyival, hogy meglovagolja azt az Opera melletti szfinxet, melyről Ady fejjel a flaszterra zuhant.)

Hozzáteszem, hogy az európai költészetnek orfikus-mágikus gyökerei vannak, a drámaírás pedig éppenséggel egy isten kultuszára megy vissza; ez a tény, valamint az ihlettel, inspirációval kapcsolatos régi elgondolások újra meg újra kultikus elemeket visznek az irodalomba, melyeknek eredetileg semmi közük a romantikus eredetű nemzeti önaffirmációhoz (noha ez utóbbi őket is beépíti a kultikus szemléletmód kelléktárába). Ezek és a hasonló szempontok az irodalmi kultuszfogalom differenciálódása felé mutatnak.

Itt azonban végére is értem szemlélődéseimnek. A tanulság valami olyasmi, hogy irodalmi kedvenceink dédelgetése nem tilos, de jó, ha magánügy marad; a közre a teljesítmény elemző vizsgálata vagy értékelése tartozik. Margócsy azt írja: „A hódolat felemeli tárgyát, de megalázza a hódolót.” Pompás tanulmánykötete olvastán azt kell gondolnom, hogy a hódolat nemcsak alanyát alázza meg, hanem bizony tárgyát is. Nem elsősorban Petőfi Sándor az, aki „gatyába’ táncol” (Margócsy ezt a buta versikét is biztos kézzel elhelyezi a Petőfi-kultusz kelléktárában), hanem az a sok kiváló vagy kevésbé kiváló személy, aki másfél évszázadon át kultikusan írt és beszélt róla; de azért Petőfi sem ússza meg a legatyásodást. S végezetül, a vizsgálódás archeológiai jellegének legfőbb tanulsága, hogy a régi magyar irodalom rohamosan nyomul előre az időben. Nyelvi és mentalitástörténeti okokból túllépett a felvilágosodáson; mostanra elérte a romantikát, sőt a XIX. század második felét is.

Margócsy István: Égi és földi virágzás tükre. Tanulmányok a magyar irodalmi kultuszokról. Holnap Kiadó, 2007, 295 o., 2300 Ft.

• Kultúra

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges