Skip to main content

A száj görbülése

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Költői kérdés


„A világrészek csöndesen
úsznak a hűvös vizeken
parapamm paramm papamm
úsznak a hűvös vizeken




Van krumplink és van kanalunk,
piszokban élünk s meghalunk
parapamm paramm papamm
piszokban élünk s meghalunk.




Mért görbül kicsikém a szád?”
József Attila:
Proletárdal

Anyám azt mondja mindig, vigyázzak magamra. Meg azt is mondja, hogy ne legyek olyan vad, olyan kiszámíthatatlan, olyan élnivágyó. És azt is mondja, hogy türelmes legyek. Hogy a türelem a legfontosabb erény.

És azt is mondja, és ezt hangsúlyozza is mindig, hogy vigyázzak a pasikkal meg a pénzzel.

Huszonnégy éves vagyok. Egy-két dolgon már túl, sok mindenen innen. De azt már most is sejtem, hogy a pasikkal meg a pénzzel tényleg vigyázni kell. A különbség csak annyi, hogy a pasikból könnyen elege lehet az ember lányának.

A pénzből viszont nem.

És azt sem tudom, mi a jobb: ha a pasim vastag, vagy ha a bankszámlám. Vagy inkább azt mondom, tudom. Csak nem mondom. Nem akarom megbántani a pasimat.

A türelemről most nem beszélek. Az túlzottan is unalmas.

A pénzről meg nem akarnék beszélni. De valahogy mindenki erről beszél manapság. Nem tudom, persze, tegnapság erről beszélt-e mindenki, vagy másról, nem tudom, de a szájnak az a bizonyos görbülése emiatt is lehetséges. Hogy nincs elég pénz. Vagy csak emiatt… Mert, hogy világosabb legyek, tegyük fel magunknak őszintén a kérdést: Ki lehet-e egy görbült szájat egyenesíteni egy kis pénzzel?

Szóval, szerintem, igen.

Azt mondja a múltkor a pasim, hogy nincs elég pénzünk.

Dühösen mondja, meg agresszíven. És úgy is mondja, mintha nekem kellene pénzt csinálnom. Mintha valami pénzcsináló automata lennék.

Nem tudom, mire gondolt.

Tény, hogy nincs elég pénzünk. És hogy szorongok is mostanság rendesen.

Valahogy elmúlt már az az idő, amikor elég volt, ha van krumplid meg kanalad.

Persze, soha nem is volt olyan idő, amikor elég volt, nyilván, de valahogy bántó, hogy épp most.

Épp akkor, amikor én, itt.

Hogy nem úgy, ahogy elképzelném, úgy és annyiból.

Mármint az élet.

Talán azért bántó, mert nem úgy neveltek? Apáméknak sem volt pénzük, tudom, bár nem mondták. Vagy lehet, hogy akkoriban még volt? Jobban, mint most? Vagy nem tűnt fel annyira? Hogy most jobban látszik, ha nincs? Az agronómus-apám és a rabbi-lány anyám együtt, egy ötszáz lelkes faluban éltek, és nem akartak többet. Engem meg utaztattak Párizsba is, tizenhét évesen. Aztán most itt vagyok, összeálltam a pasimmal, csak azért, hogy hallgathassam a nyavalygását a pénzről, meg arról, hogy nincs munkája, hogy valami ösztöndíjra hajt, hogy a mobilja szétment, hogy a laptopját ellopták, és hogy a haverja használtan vett valami verdát, ami teker, de kegyetlenül.

Szóval, ezt akartam.

Nem elég neki az Isten pénze se.

Hogy mért görbül a szám?

Hát ezért. Hogy kezdek arra rájönni, hogy ez az egész csak ennyi. Mármint az, hogy ezentúl majd magam tartom el magamat. Hogy ezentúl csak azt nézem majd, hogy mennyire vastag, de nem azért nézem, hogy befér-e, de tényleg nem, nincsenek ilyen problémáim, hanem azért nézem, hogy kifizethetem-e, azt, amit éppen ki kell.

Ez így elég szomorú.

Nem akarok kiábrándult szomorú picsa lenni harminc évesen. Nem akarok… Sok mindent nem akarok.

Viszont akarok sok jót, sok érdekeset, enni az életet, meg inni, örülni, bízni akarok, hinni, hogy van tovább, hogy a verkli megy, nem megy, de pörög, sikert akarok, kalandot, az ismeretlent akarom, ami van, valahol.

És akkor majd nem görbül a szám.

Élnivágyó vagyok? Türelmetlen? Biztosan. Huszonnégy éves vagyok, ez itt és most az én időm. Nem kértem, de ha már van, legyen végre olyan, amilyennek én szeretném.

Hogy mitől van rossz kedvem? Nem tudom, csak sejtem.

Hogy mi tudna rajtam segíteni? Nem csak sejtem, de tudom.

Azt mondják, ha van pénzed, mindened van. Én mégis inkább azt mondom: ha nincs pénzed, biztosan nincs semmid.


































































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon