Parti Nagy Lajos

Nyomtatóbarát változat

A kép fölé, mely lassan tíz éve kísér ilyen-olyan falaimra rajzszögezve, a fénykép fölé ki tudja milyen szándékkal és malíciával írta a hajdani szerkesztő, hogy „Fibingerova boldogsága”. Mindenesetre itt van az orrom előtt, ebben a pózban és ezzel a címmel, általában keresztülnézek rajta, talán, mert egyszer s mindenkorra hozzám tartozik.

Ha szembejönne velem egy prágai utcán, ha ülne szivacspongyolában, platinaszőkén valamely pozsonyi erkélyen, meg sem ismerném, Karlovy Varyban ízületbetegen meg se, pedig lenyűgözött anno e húsbalettbe szúrt mosoly, pedig fekete kartonra ragasztottam, hogy ne rongyolódjon az újságpapír, pedig verssor lett valami töredékben, verssor és aztán idő, az én időm, vagyis nagyon közeli ismerősöm, noha annyit tudok róla, ami e megszürkült, tenyérnyi kivágatból tudható, szegényről.

Mona Fibingerova.

A nagy fejét tudom a csöpp, lapos dauerral, a tekintetét, mely mint távoli, vizes gombok támaszkodik a levegőre, rám, miránk, ki tudja kire, aztán az orrát tudom, ezt a széles, hóember-orrot, a száját, ahogy megmagyarázhatatlan és infantilis mosolyra húzza az akarat, a már-már földöntúli koncentráció, igen, bárgyú, mégis giocondai mosolyra, hisz a boldogság roppant akarása nem tűr maszkot és alakoskodást, avagy csak ezt a maszkot tűri el, a Fibingerováét, aki, bizony, Tituszné előnytelen küllemű egy teremtés, de hát ki lenne az ő helyében ott és akkor – előnyös?

S aligha nem fizet tenger szomorúsággal, verítékkel, magányos velővel a boldogságáért, ami Kosztolányi szerint a szenvedés hiánya, de én e hiányt már meg nem láthatom, a kioldódás már nincs a képen, mégis, ha azt hallom, hogy „boldogság”, hát mindig hozzámondom magamban, hogy a Fibingerováé. S olyankor talán még valami súlyos dobbanást is hallok, a föld veres szívét becsapódáskor.

Mert minden ember boldog akar lenni, mindőnk előtt száll a kék madár.

Fibingerova kék madara egy súlygolyó, mit elröpíteni készül a hajdani Népszabadság sportoldalán, s nekem már így marad örökre, röpíteni készülve, félbe vágva, sasszézó elefántlábai nélkül. Csak a toldivastag, hordócska törzs, ahogy hátrahajol és megfeszül, mint a nehéz kő, a fényes kisnadrágból csak a gumi, az ujjatlan trikója, a mellei, e pumpás és felesleges izomvégek, e ráüssenek a versenybíróság felé, és az alájuk gombostűzött fehér cédula, hogy „TDK 406”.

Hol van már azóta, Tituszné, Csehszlovákia?

Csak az erős balja van, akár a gyorsúszóké, míg jobbjával, e rodini jobbal füléhez szorítja a golyót, mintha még belehallgatna utoljára, mit mond a süket vas, mit mond, istenem, e szörnyű súly, mire föltette az életét, mert föl, az ott van az arcán, hogy föl.

Föl, ti rabjai ennek a rohadt, mocskos gravitációnak.

Igen, nekifut éppen, örökké nekifut éppen, és belehallgat, mosolyra húzza szét a kín, mintha szíve-lelke dobogna ott a széles sporttenyérben, vállgödörben a lánykora, e súlylökőnői lánykor, fényes, tömör lemondás, igen, mosolyog, s ha majd és soha elhajítja, ha nyögve és sikoltva kitolja magából, kicsi koponyát, a súlygolyót, hát az az ív, az a kitartott, tökéletes pillanat bosszú lesz és diadal, Fibingerova boldogsága röpül majd és soha a stadion csatakos egén, égi és földi boldogsága egy vasgolyóban, mi messzebb, ha centiméterekkel is, de messzebb hull a spriccelő salakra, mint bárki női személyé ezen a világon.

• Kultúra