[Kisbali László]

Nyomtatóbarát változat

Honi fellengészetünk dolgában

Üdítő hírt hallhatunk hétfőn este. Miközben mindenki arról beszél, hogy egyre rosszabbul élünk, hogy a gyesen lévő nyugdíjasok már alig tudják fizetni az egyetemi tandíjakat, kormányunk és pártjaink elárulták az országot, kiszolgáltatták nemzetiségeinket, oda a magyar, mi több, csökkenni fog a párttámogatás összege, nos, ezekben a vérzivataros napokban bejelentették, hogy megalakult a Magyar Géniusz Társaság. A társaság ragyogó célokat tűzött maga elé, például hatalmas géniuszkiállítást terveznek annak emlékére, hogy a magyarság már éppen ezer éve nem rendezett világkiállítást. Támogatni kívánják a feltalálókat, a szellemi alkotások jogi, és erkölcsi megbecsülését. Gyönyörű elképzelés, minden tréfa nélkül. Nekem különösen a magabiztosság tetszik; az az irigylésre méltó határozottság, amellyel emberek egy csoportja rövid ülésezés után eldönti magáról, hogy akik itt vannak, mind lángelmék: „zseni lakik önben – önben nemkülönben.”

Mert hogy mi a zsenialitás és ki a lángész, amúgy elég nehéz megmondani. Az egyik legkorábbi magyar nyelvű meghatározás szerint zseni, avagy magyarítva: „felleng ész” az, „kit a természet oly ésszel áldott meg, hogy valami különöst magától sebesen feltaláljon”. Az egyik első, 1790-ben született magyar lélektani mű szerzője, Bárány Péter szerint „a zsenihez elkerülhetetlenül kívántatik a terékeny, s bizonyos végre intézett eleven képzelés, kiterjedt és sebes egybe társalása a képeknek”. A kérdés csak az, hogy ki dönt a sebesség mértékéről.

Rejtvényszövegünk szerzője (1785–1851) a magyar géniusz kibontakozásának egyik első sürgetője. 1814-ben alapította meg az Erdélyi Múzeum című folyóiratot. Itt jelent meg eredetileg szövegünk is: egy „pályatételről” van szó, amelyet azzal a céllal írtak ki, hogy a Kolozsvárott építendő magyar színházat új magyar történeti drámával nyithassák meg, és „hogy nemzeti játékszínünk oly darabot kapjon, melyre a józan kritika örömmel tekinthessen”. A pályázatra egy frissen végzett jurátus is küldött kéziratot. A bírálók azonban olyan rossznak tartották ezt a darabot, hogy említésre sem méltatták. Hallgat róla szövegünk szerzője is. A pályázót amúgy Katona Józsefnek hívták, a tragédia címe pedig Bánk bán volt. Bárány Péter szerint „a zseni ha botlik, nagyot esik”. Úgy látszik azonban, hogy a szemét a géniuszra függesztő „józan” kritikus is nagyot hasalhat. Ám a szomorú tanulság így is megmarad: nem elég, ha valaki géniusz, az is szükséges, hogy ezt elhiggyék róla. Katonának valahogy nem jutott eszébe, hogy megszervezze a zsenik társaságát. Ehhez, úgy látszik, jóval hatalmasabb géniusz szükségeltetik.

A bennünk lakó istenné


„Az emberi lélek, az istenség mivoltának ez a mennyei szikrája, munkálkodásaiban vagy olyanokat fejt ki önnönmagából, melyek még azelőtt nem voltak, és így teremt; vagy másokat követ. Itt a másoktól gondoltakat általlátja, felfogja, magáévá teszi, de csak azokkal marad; ott kiragadja magát a megszokott kerületből s egy bizonyos nagyságnak, mélyebb átallátásnak méltóságos érzetével új világot terjeszt a lélek munkálkodásaira, s mint egy vezércsillag elől fénylve, az észnek oly tehetségeivel ismerkedteti meg az embereket, melyek benne megvoltak ugyan, de azt magukban lelni ők nem tudták…

A kezdet nálunk is megtétetett fordítások által, mint a nemzetek kezdeni szokták a tudományok megízlését, hogyha magoknál belölről nem ég a tűz, mely az arra született lelket melegíti. (…) De nálunk a léleknek eredeti kifejlődését nagyon hátráltatja, hogy mi nem merünk magunk gondolkozni, s csak azzal maradunk, amit idegen földről békapunk, melyet vagy még némelyben slendriános neveltetésünk, vagy félelmes rebegésünk, vagy energia nélkül való lételünk is okoz. Nincs önnön erőbe való nemes bizakodás, nincs az írói pályára elegendő elkészülés. Tanulunk, hogy hivatalt kapjunk, s hogy mindent mi is úgy folytassunk, amint régen folyt, de a tudományok körül való munkálkodásnak, írások által való terjesztéseknek békét hagyunk, s nevezetesen ha jelenik is meg valami eredeti, abban is vagy kevés ízlés, vagy éppen semmi sem mutatkozik…

Hogy a poézisben arra született genie-től lehet várni olyan munkát, mely nyelvnek méltóságot ad, olvasókat gyűjt magának, kik dolgozásait meleg szívvel érzik, s lelkek azokon való bámultokban megáll, felségesnek kiáltja, nagyon tapasztalt igazság. Csak ő, akinek lelke, tanulásait, tapasztalásait megforgatván, mikor a lelkesedésnek melegítésbe hozó lángja elélobban, azokat onnan egészen ujjászült formában állítja elé, fog valósággal eredeti lenni. Megoldván neki benne lakó istennéje a fantáziának arany gyeplőit, megyén a nap szekerén, s felfogva lelkében a földit, és hajoló tündérségben képzelve a földön felül valót, a természetet s azon túl az ideában levő szebbet nemes formába szép egésszé egyezteti; egy harmóniás egésszé, mivel lelkében annak bizonyos sejdítése, ez után való törekedés vagyon, mint egy kis modellje azon harmóniának, melyet az egész világ szisztémájában találunk. (…) A genie lelke magától függő, azt teszi, amit még senki előtte nem tett, s maga sem tudja magának megfejteni miképpen, de ő, ha valamely különös belső felindulás által hévbe jön, teremt. Olyant hoz elé, ami még nem volt, ő maga magának mustrája, s utat vág oda, ahol járni akar. Inkább lehet őtet munkáiban látni, csudálni, mint megmagyarázni. Mikor dolgozásaiban a többiektől, a seregtől való elválás, egy különös nagy karakter mutatja magát, mikor lelke előttünk mintegy villámlik, érzéseinket pedig nyughatatlanságba, örömre ragadja, s észre is alig vesszük, midőn bennünket egészen hatalma alá hajt, látjuk, hogy valóságos poétikai genie…”

???

• Ki beszél?