[Kisbali László]

Nyomtatóbarát változat

Ezen a héten egy kedves olvasónk javaslatára – Boross belügyminiszter úrnak ajánlva – közöljük szerzőnk versét, akit kortársaitól vett idézetekkel mutatunk be.

„…életútja a hajdúszoboszlói szegény tanító lakásától, az ifjúkori hónapos szobáktól a Nyugat szerkesztőségéig és a fényes színházi bemutatókig nem csekély életerő bizonyítéka.” (Réz Pál)

„A Borsszem Jankóba kormánypárti rigmusokat kellett írni, a Kakas Mártonba ellenzékieket. Ez egy cseppet sem zavart, mondanom sem kell.” (Szerzőnk egyik írásából)

„…már az első világháború idején a szerkesztője avval bízta meg, hogy a hivatalos köröknek s a népnek, sőt, mi több, az értelmiségi, humánus rétegnek megfelelő verset írjon.” (Hatvany Lajos)

„Tizennégy tavaszától fogva nem firkantottam ilyes dolgot. Akkor még és annak előtte szombatonkint le szoktam volt egy szerkesztőségben ülni egy kopár asztal elé, s tinta, penna segítségével hosszú szerkesztőségi papirosra raktam a rímeket… Ezt a műfajt nem én találtam föl, óh nem: a napontai lapoknál divat volt a szebb sorsra való poétákkal bohósdi versezeteket csináltatni. Azt hiszem, a lapok találták azt föl. Én még a lapokat se találtam volna föl, ha rám várnak avval.” (Szerzőnk egyik írásából)

„Szeretem ezt a bájos szomorúságot, ezt a gyöngéd gyámoltalanságot, ezeket a naivul, halkan csilingelő verseket.” (Babits)

„…a legkedvesebb anekdota még arra is emlékszik, hogy amikor az első világháborúban a költő bevonult katonának, kardjára ezt vésette: Leben und leben lassen.

De hát aki csakugyan naiv és gyermeteg, képes-e erre a fájdalmas grimaszra?” (Réz Pál)

„Mit akartok, én csak egy mafla kis fiú-biú vagyok, csingilingi…” (Karinthy: Így írtok ti)

„…a dekadens költő legédesebb szavai is unalmat közölnek veled. Kacérkodik primitív kifejezési formákkal… rímeit hol csodálatosan csengeti, hol meg hanyagul veti oda. Valamely, még egy költőnél is túlzottnak ható érzékenységet találsz nála, egy szó, egyetlen magányos fogalom is felkavarja, ám a másik pillanatban fásultan és fölénnyel mosolyog, s valami egészen köznapi porosságú, csaknem »jassz«-ízű szóval üti el asszonyos ellágyulását.” (Tóth Árpád)

„…még a szerelmes költészete is szentimentálizmus nélküli gerjedelem volt. Ezért nincs néven nevezett Lillája, Rózája, Júliája, Lédája, csak holmi lokálban szedett névtelen táncosnői vannak…” (Hatvany Lajos)

„Annyit élt át e szörnyű évek alatt, mint mi mindnyájan. A szépség vázája széttöredezett, s lábainál hever. Ráunt arra, hogy az örökkévalót megrögzítse egy zárt ereklyetartóban? Lehet. Nem tudta folytatni, amit elkezdett? Valószínű. Semmit sem lehet folytatni. Most a keresés ösvényén látjuk őt bolyongani, dúlt arccal, csikorgó foggal, s nemcsak a költő tétovázik, kiben megrendült a világrendben való bizalom, hanem a művész is, ki eszközeiben kételkedik, s egy mozdulattal az expresszionisták felé igyekszik közeledni.” (Kosztolányi)

„…fáradtan, csüggedten, elegánsan épp akkor hagyta abba a versírást, amikor új távlatok nyíltak meg előtte, amikor felismerte az európai líra új lehetőségeit. Pedig még huszonöt évig élt és dolgozott.” (Réz Pál)

„Majdnem minden prózai írása ezzel a szóval kezdődik: én.” (Kosztolányi)

„Tudósító volt, újságot írt a szó leggyönyörűbb élelmében, olyképp, hogy rá bírt jönni: újság, vadonat-újság minden. Megírt egyszer külön egy könyvbe egy hónapot. Napról napra. Annak az októbernek a tizenhatodik napján jegyezte föl ezt: »Te jóságos isten, mikor leszek már itt valamivel tisztában!«” (Tandori Dezső)

Igazolvány

Igazolom, hogy……szül. 1884. Anyja neve Löwenheim Matild, polgári foglalkozása: író.
Budapest V. ker. (?) utca 40. sz. alatti lakos f. évi október 19-től november 6-ig teljesített munkaszolgálatot.
Leszerelésének oka: Svéd útlevél 320/4 944.
Erdőváros, 1944. november hó 6-án

(olvashatatlan aláírás)
mu. zlj. pk.

„Folyton felkapom magam a székből, mert füttyent irtózatos gazdám, az élet.” (Szerzőnk egy leveléből)

De borzasztót álmodtam az éjjel!

Az erdőbe sétáltam
És eltévedtem és szerteszéjjel
Tanácstalanul jártam
Közbe lement a nap
S feljött a hold,
Egyre nyugtalanabb
Lettem, féltem, oly szörnyű volt
A magány és zúgása a szélnek,
És sehol egy emberi lélek,
Futkostam, kérlek,
Az erdőben összevissza,
Mint a sok színházi kulissza
Közt a járatlan udvaró
És gyarló
Életemet kérlek aláson
Nagyon féltettem. Egy tisztáson
Hirtelen rémülten megállottam.
A kísérteties holdfényben ottan
– Nini és hallga –
Morogva állott egy falka
Rendőr. Ó, borzalom, utálat!
Úgy látszik, éhesek voltak,
Vonítottak és csaholtak,
Szájuk eresztette a nyálat,
Éhes nagy foguk villogott,
Szemük vérszínben csillogott,
Vad szenvedélyükben a kába
Dúvadak egymás nyakába
Harapdáltak. Ó, Istenem
Észrevettek. Mi lesz velem.
Szaladni kezdtem, ahogy bírt a lábam,
A rendőrök utánam,
Hörögve, bőgve és üvöltve,
Hova meneküljek? A földbe
Nem bújhattam, szaladtam egy bokorba,
A rendőrök sorba
Szaglászva, meglapulva
Körülvették a bokrot. Egy perc múlva
Láttam, hogy el vagyok veszve,
És összegezve
Minden erőmet, gyorsan egy fára
Másztam, nemsokára
Tíz-husz rendőr mászott
Utánam. Én a legfelső ágra
Kúsztam. Hintázott
Alattam a gyenge ág
És egyre magasabbra hág
A rendőr, a tömérdek,
S mikor ők is fölértek
S megragadtak, abban a pillanatban
Leszakadt az ág alattam,
Összetört a testem,
Mire a földre estem,
Közibük. A rendőrök száza
Nekem esik, cibálja, rázza
– Ó, micsoda jelenet! –
A lábamat, karomat a fejemet,
Nem maradt épen semmi részem,
Széttéptek egészen
S vad csámcsogással faltak, faltak
Még most is falnak, ha meg nem haltak.

???

• Ki beszél?