[Kisbali László]

Nyomtatóbarát változat

Nagy emberek neglizsében

Bármily kicsiny országban élünk is, többségünk gyermekkorában nem találkozhatott személyesen politikusokkal. Első élményeink mese- és tankönyvekből valók: az igazságos Mátyás, a csavaros eszű kancellár, a francia király, Lenin kopott felöltőjében, a jóságos Ho apó. Aztán iskolába kerülvén megtanítottak bennünket sok hasznos dologra. Így volt ez a gyakorlati órákon is. Megtudtuk, hogy a smirgli dörzspapír, a reszelő ráspoly, a téglarongy felmosóruha, a ganédomb komposzttelep. Eleinte idegenkedve fogadtuk ezeket az új kifejezéseket. Miképp meghökkenést keltettek bennünk a felnőtt családtagok sörmámorban fogant tiszteletlen megjegyzései is, amikor máj. 1-jén a tv képernyőjén feltűnt a dísztribün. Hát nemcsak a gonosz Dzsafar gonosz? Megpróbáltunk a frissen szerzett tudás birtokában ellenkezni: jó, jó, nem szeplőtelen, de akkor sem trágya, legfeljebb komposzt. Válaszul ömlöttek a történetek eltusolt gázolásról, csokiba mártogatott színésznőről, körvadászatról. És ekkortól számunkra is visszavonhatatlanul emberré lettek a politikusok.

Később már valósággal lubickoltunk a deheroizálásban és a státusférfiak esendőségének zaftos ecsetelésében. Kedvencünk lett Szekfű Száműzött Rákóczija és France Jeanne D’Arcja.

Persze a közélet szereplője, attól, hogy hús-vér emberként jelenik meg, még nem feltétlenül veszíti el a nimbuszát. Sőt. Rejtvényszövegünk múlt század végi pohos szerzője is szeretettel mutatta be vénségére vendéghajat „növesztett” képviselő- és írótársa emberi gyengéit. S a tisztelők továbbra is úgy érezték, hogy ott van a helye a pókhálós nemzeti panteonban.

A rendszerváltás pártjai mellett működő PR-menedzserek korán megérezték a papucsos-pongyolás ábrázolásban rejlő lehetőségeket. Emlékezzünk Antall pizsamás interjújára.

Úgy tűnik, a szocialista politikusok is bíznak az emberközeli ábrázolás varázsában. A Népszabadság nyáron kolumnát áldozott a frizurájáért aggódó, egykor magyar irodalomból doktorált munkaügyi miniszter asszonyra. A múlt heti 168 Óra címlapján Baja Ferenc és Jánosi György pedig a közösen bérelt mátyásföldi legénylakás fürdőszobatitkaiba is beavatja az intimitásra vágyó olvasót. Borotválkoznak: Jánosi géppel, Baja pengével! Mégis egy pártban, egy fürdőszobában. A belső oldalakon Juszt László riportjából megtudhatjuk, hogy a vekkerük kukorékol, Baja ügyetlen a kávéfőzésben, Jánosi láncdohányos, de mindketten kimossák maguk után a kádat. Ezt Anika állítja, aki nyugdíjas pártalkalmazottként társadalmi munkában takarít a fiúk után, akik annyira elfoglaltak, hogy nem is esznek. Köznapi emberek. A reggeli riport után az alelnök kicsit tán még héderezik, de a miniszter rögvest munkába siet. A hangulatos cikkből kifelejtett 11 milliót érő alumínium vázas A-6-os Audival.

A nimbuszvesztés itt valóban kizárt.

Nemcsak a rejtvényszöveg szereplőjére, de szerzőjére is kíváncsiak vagyunk.

F. Frigyes Mester

A hétköznapok


„Ha valamikor örült az életnek, bizonnyal most volt arra a legtöbb oka. Szabadságát senki se korlátozta, pénze volt bőven, de használta is. Csak egy oláh bojár tudja úgy szórni a pénzt. Egy delegáció alkalmából bécsi kiadásairól vezetett jegyzékből látjuk, hogy közel hetven forint esik egy napra, s ennek nagy része borravaló, hordárnak, kocsisnak, szolgának és mindenkinek, aki neki valamely szolgálatot tett, habár a legapróbbat. Ha csak arra a kérdésre felelt is, hogy: merre van a Kolowrat-Ring? S kisebb borravalót egy forintnál nem ösmert. Azért aztán nem is szerettek vele egy vendéglőbe szállni delegátustársai, mert mindjárt megmételyezte a szolgaszemélyzetet a nagy borravalóival. (…)

Most többet forog emberek közt, mint bármikor. Nyáron bejár a Svábhegyről, és a Petánovicsban ebédelget, hol mindig kialakul körüle egy kis víg kompánia, amelyben jól érzi magát. Ha a hegyen marad, odahív magának vendégeket, s folyik a nagy tarokkozás és falusias borozgatás a Pestre néző verandán. A játékban rendszeresen ő veszít, mert ugrál és rosszul játszik. Emiatt aztán szidja a partnereket a játék végén. »Tolvajok, mindenből kifosztottatok, most már legalább egyétek meg a vacsorámat is.« Partnerei közül Nedeczkyvel szeret legjobban évelődni. Mindjárt »Gonosz Pista« a neve, ha kontrázza, másnak csak annyit mond, hogy »Dagadj meg«. A borocskát, mióta vénebb lett (ő is meg a bor is), sűrűn kóstolgatja társaságban vagy vacsora közben, a konyakot pedig még a bornál is jobban szereti, de a dohányzásra nem bírta rászoktatni a rossz társaság, ahelyett egy kis burnótot szippant apjától rámaradt szelencéjéből. Kedves, bizalmas vendégeit a szent János áldásának kiürítése után, kampós botját véve, rendszerint a kapuig kíséri, tréfásan búcsúzva: »Kíméljétek meg máskor a házamat!« (…)

Özvegy öreg Apafi Mihály fejedelemről jegyzi fel költőnk a szenilitásnak azt a fajtáját, melyben az embernek a melle kívánja az asszonyt. Gyakori betegség ez az aggastyánoknál. Hajdan morbus Transsilvaniensis, erdélyi betegségnek is nevezték. Benne volt Bethlen Gábor is. A gyöngébbik nemnél sem szokatlan. Prielle Kornélia rá a legutolsó példa. (…)

Amilyen mesterien leírta Apafi Mihálynál ezeket az érdekes szimptómákat, éppen olyan mértékben és sorrendben kezdtek azok őrajta mutatkozni.

Nem lévén már többé ambíciói sem a politikában, sem az irodalomban, vágyai ilyen irányban kezdtek elkalandozni. Leginkább színésznők kötötték le figyelmét, kiket este játszani látott, s kik hódolattal közeledtek a nagy íróhoz, annak protekciójától fényes előmenetelt remélvén.”

???

• Ki beszél?