[Kisbali László]

Nyomtatóbarát változat

Politikai stilisztika

A politikai állásfoglalások és vélekedések az esetek jó részében nem hosszas meditáció eredményeiként születnek meg. Ha töprengünk is egy-egy kérdésen, gondolataink olyan sémákat követnek, olyan klisékhez igazodnak, amelyeket a legritkább esetekben tudatosítunk. Ráadásul a látszólag politikai vélekedést nagyon sokszor kiváltképpen nem politikai előfeltevések befolyásolják, hanem a nyelv felszínén található, megmerevedett képződmények. Bizonyos értelemben a nyelv gondolkodik helyettünk is. A politikát meghatározó, az „uralkodó” eszmék nemegyszer a hatalmi harctól távoli területeken megfogalmazott vélekedések, amelyeket azután a politikai csatamező mindegyik oldalán osztanak. Feltehetően szabaddemokrata-„vívmány” volt, hogy az „aggodalomra okot adó” vagy „aggasztó” kifejezés helyett az „aggályos” szót használják. Ma már büszkén elmondhatjuk, hogy kormánypárti és ellenzéki egyaránt ezzel a fordulattal él. A profi politikus legbiztosabb ismeretőjegye, hogy öt mondatából bizonyosan lesz egy, amelyben „aggályosnak” talál valamit. Ha aggódna valami miatt, akkor csak egyszerű közember volna.

Hasonló kötelező elem – az „acsarkodás” kárhoztatása mellett – az „indulatok” és „érzelmek” elítélése. Ahogy szövegünk szerzőjének (1885–1936) gondolatmenete is mutatja, korántsem olyan egyszerű dologról van szó, mint közhelyeink sugallják. Ráadásul a látszólag lélektani és stilisztikai kérdés mögött nyilvánvalóan politikai tétek húzódnak, hiszen az érvényes politikai hanghordozás és beszédmód meghatározása maga is politikai, sőt: közvetlenül hatalmi kérdés. Aki ugyanis nem képes a politikai nyelv- és illemtan betartására, az kizárható a hatalmi játékból. Vagy másként fogalmazva: sokan aggódnának (persze más és más okból), ha olyanok jutnának szóhoz a politikai játékban, akik továbbra is aggasztónak találnák azt, amit „aggályosnak” kell mondani. Mi minden másra („aggályos” dologra) nem képes még az ilyen!

„Tyúkszemem is az agyvelőmben fáj…”

1

„Azt állítod, kritikám elfogult. Ebben tökéletesen igazad van. Gyarló ember vagyok, térben és időben mozgó, nem kiterjedés és mozgás nélküli, matematikai pont. Nincs szabad akaratom, okhálózatba börtönöztek be. Hajlamaimat, cselekedeteimet végzetes erők határozzák meg, akár élek, akár ábrándozom, vagy ítélek. Ezt nem szégyellem. A valóság mindig erősen befolyásol. Ezúttal a valóság az a mű volt, melyet megbíráltam. Nagyon nem tetszett. Ennélfogva bőszülten rontottam neki. Éppúgy tudom gyűlölni a rosszat, mint szeretni a jót. Indulataimat elpalástolhattam, lehűthettem, jégszekrénybe tehettem volna, de ezt a piszlisár ravaszságot méltatlannak tartottam önmagamhoz. Tudtam, hogy kritikám általa cseppet sem lesz »tárgyilagosabb«. Aki azt hirdeti, hogy az ő kritikája »tárgyilagos«, az tökfilkó vagy képmutató. Mihelyt annyira hat rá valami, hogy állást foglal, már kibillent közönyéből, már emberi, már elfogult. Ez az emberi elfogultság a kritika legfőbb erkölcsi és művészi értéke. Te habzó szájjal elfogultságomat lobbantod szememre, amiből azt következtetem, hogy az a mű, amely bennem undort és megvetést támasztott, tebenned lelkesedést és rajongást keltett. Elismerem a lelkesedéshez és rajongáshoz való jogodat, de akkor miért vádolsz elfogultsággal? Vagy a lelkesedés és rajongás nem elfogultság? Hát a te érzésedet nem éppoly végzetes erők határozzák meg, mint az enyéimet, mert remélem nem ringatózol abban a tévhitben, hogy te, aki ember vagy – ha megannyival nemesebb és hozzáértőbb is, mint én, de végre, mégis csak ember vagy –, kívül élsz azon az okhálózaton, amelybe én, mint ember mindörökre be vagyok zárva? Nincs más mód, mint hogy békésen elviseljük egymás elfogultságát. Hadd küzdjenek forró véleményeink. Küzdelmükből valamikor talán kialakul az a valami, amit igazságnak szokás nevezni.”

2

„Sehol a földgolyón nem választják el az érzést az érzelemtől oly mereven, oly határozottan, és – tegyük hozzá – oly sikerrel, mint minálunk. Az érzés: »a termékeny homály”. A szív: »forró«. Az agy: »hideg«. Művészeti tájboncolóink szemrebbenés nélkül vallják ezt az iskolás-avult megkülönböztetést, mely valamikor, a lélektan regényes korszakában jött létre. Általában azt mondhatnám, hogy a »szegény értelemnek rossz sajtója van«. Nem divatos. Ajánlatos nem láthatóan viselni, amennyiben van, s inkább azzal hivalkodni, hogy mennyire csak az a »bolond-jó szívünk” vezet. Nyelvünkben az »őrült« szó hovatovább díszítő jelzővé válik, mind gyakrabban hallunk »őrült-érdekes könyvekről«, sőt »őrült-okos emberekről« is. Én ezzel szemben azt tapasztalom, hogy az ösztönös lángelmék, akik lázas révületbe tudnak ragadni, értelmileg is felettünk állanak. Minap elém került egy tanulmány, mely egymás mellé helyezi Plutarchos és Shakespeare szövegét, aki a görög életrajzok részleteit egyszerűen beleillesztette drámáiba s csak itt-ott tett hozzájuk vagy vett el belőlük pár szót. A költő munkája a szinte észrevehetetlen változtatások révén azért lett szárnyalóbb, érzékletesebb, mert nagyobb benne a rend. Hogy mi itt az értelem és érzés szerepe, azt csak sejteni lehet. Az értelem nyilván megmunkálja az anyagot, az érzés pedig azt a titokzatos formát adja neki, mely minden matériát elfogadtat. De az agyat és szívet nem tudom megkülönböztetni egymástól. Tyúkszemem is az agyvelőmben fáj. Ezen a szűrőn futnak át érzéseink. Csak azután sírunk, miután veszteségünk felől helyes ítéletet szereztünk központi idegrendszerünk segítségével. Egy ostoba embernek ostoba érzései vannak. Annakidején gyakran jártam boncolótermekbe, ahol állati voltunk szemlélete szerénységre, alázatra tanított. Nem egyszer kezembe vettem a különböző szerveket, melyeket a szolga a vízvezetékbe kapcsolt gumicsővel mosott tisztára, az agyat, ezt a puha, gyöngyházfényű pépet és a szívet, ezt az óriási izmot. Egyiket éppoly rejtélyesnek éreztem, mint a másikat. Azóta ez a kettő eltéphetetlenül-egy előttem. Most nyugodt, értelmes prózát igyekszem írni. De tudom, hogy ebben a pillanatban is szilaj érzések röpítik előre tollamat. Valószínűleg gondolkozó szívünkkel és hevesen dobogó, lüktető agyunkkal alkotunk.”

???

• Ki beszél?