Skip to main content

Régi história

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Múltkori rejtvényünk az „ünneprontó emlékezetről” talán túlságosan is profetikusra sikerült. Volt ünnep, mert volt ünneprontás. Ilyen „rontásra” azért mégsem számítottunk. Jelen rejtvényszövegünk esetében ezért tartózkodunk minden aktualizálástól. Sőt, arra kérünk minden olvasót, hogy századunk német nyelvű irodalmának e klasszikusát próbálják meg tiszta irodalomként olvasni. Ha ez sikerül, a lehetséges könyvutalványhoz szóló gratulációnk mellett őszinte irigykedésünket is kifejezésre fogjuk juttatni.

Régi história

„Úgy látszik, mintha hazánk védelme nagyon el volna hanyagolva. Mostanáig nem törődtünk ezzel, csak végeztük a munkánkat; az utóbbi idők eseményei azonban gondokat okoznak nekünk.

Cipészműhelyem van a császári palota előtti téren. Hajnalban, még jóformán ki sem nyitom az ablaktáblákat, már látom, hogy a térre nyíló valamennyi utca torkolatát fegyveresek szállták meg. Ezek azonban nem a mi katonáink, hanem nyilvánvalóan északi nomádok. Felfoghatatlan számomra, hogyan nyomulhatlak idáig, a fővárosig, amely igen nagy távolságra van a határtól. Mindenesetre itt vannak, sőt, mintha minden reggel többen lennének.

Természetüknek megfelelően a szabad ég alatt tanyáznak, a lakóházakat megvetik. Kardjuk élesítésével, nyilaik hegyezésével, lovaik gyakorlatoztatásával foglalatoskodnak. Ebből a csendes, mindig nagy gonddal tisztán tartott térből valóságos istállót csináltak. Olykor kiszaladunk boltjainkból, és megkíséreljük, hogy legalább a trágya nagyját eltakarítsuk, de ez egyre ritkábban sikerül, mivel erőfeszítésünk hasztalan, és ezenkívül abba a veszélybe sodor bennünket, hogy vad lovak alá kerülünk vagy megsérülünk az ostoroktól.

Beszélgetni nem lehet a nomádokkal. Nyelvünket nem értik, nekik pedig jóformán nincs is. Valahogy úgy érintkeznek egymással, mint a csókák. Folyton-folyvást hallani ezt a károgást.

Életmódunk, berendezkedésünk számukra éppoly felfoghatatlan, mint amennyire közömbös. Ennek következtében visszautasítanak minden jelbeszédet is. Kificamíthatod az állkapcsod, kitekerheted a kezed, mégsem értenek meg, és nem is fognak megérteni soha. Gyakran vágnak fintorokat; ilyenkor kifordul a szemük fehérje, és habzik a szájuk, de ezzel nem akarnak mondani semmit, és ijesztgetni sem akarnak senkit; teszik, mert ez a természetük. Amire szükségük van, elveszik. Nem lehet állítani, hogy erőszakot alkalmaznának. Mielőtt támadnának, félrehúzódunk és átengedünk nekik mindent.

Az én készletemből is elvittek már néhány jobb darabot. Ha azonban azt nézem például, hogy szemben a hentesnél mi történik, nem panaszkodhatom. Még be sem viszi az áruját, már mindenét elragadták és fel is falták a nomádok. Még a lovaik is húst zabálnak; gyakran előfordul, hogy lovas és ló egymás mellett hasal, és ugyanabból a húsdarabból táplálkozik, az egyik az egyik, a másik a másik végén. A hentes fél, és nem meri beszüntetni a hússzállítást. Mi megértjük ezt, pénzt adunk össze, és támogatjuk őt. Ki tudja, mit eszelnének ki a nomádok, ha nem kapnának húst, de ki tudhatja, mit eszelnek ki még akkor is, ha mindennap megkapják a húsukat?

A minap arra gondolt a hentes, hogy legalább a vágással járó fáradságot megtakaríthatná, és ezért egyik reggel egy eleven ökröt hozott. Ezt még egyszer nem teheti meg. Legalább egy órán át feküdtem műhelyem legmélyén a földhöz lapulva, magamra terítve összes ruhámat, pokrócomat és vánkosomat, csak hogy ne halljam az ökör bőgését, melynek eleven, meleg húsát a minden oldalról ráugró nomádok a fogukkal marcangolták darabokra. Már régen csend volt, amikor kimerészkedtem; fáradtan hevertek a nomádok az ökör maradványai mellett, mint boroshordó körül a részegek.

Éppen ekkor úgy láttam, a császár áll a palota egyik ablakában; egyébként sohasem tartózkodik ebben a külső épületszárnyban, mindig csak a legbelső kertben él; most azonban ott állt az egyik ablakban – legalábbis nekem úgy rémlett –, és lehorgasztott fejjel nézte a palotája előtti garázdálkodást.

– Mi lesz? – kérdeztük egymástól. – Meddig kell még elviselnünk ezt a terhet és ezt a gyötrelmet? A császári palota ide csalogatta a nomádokat, ahhoz azonban nem ért, hogy el is űzze őket. A kapu zárva; az őrség, amely azelőtt ünnepélyesen folyton-folyvást ki-be masírozott, most a rácsos ablakok mögött tartózkodik. Ránk, kézművesekre és kereskedőkre hagyták a haza védelmét, mi azonban nem ilyen feladatra termettünk, sohasem dicsekedtünk vele, hogy erre alkalmasak volnánk. Ez csak félreértés lehet, de mi belepusztulunk.”

(Gáli József fordítása)


???

 

























Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon