[Kisbali László]

Nyomtatóbarát változat

Koalíció vagy kopuláció?

Nem kell pánerotikus érdeklődés, hogy észrevegyük: az utóbbi évek politikai történései bővelkednek olyan eseményekben, amelyek jellemzésénél előszeretettel folyamodnak szexuális fogalmakhoz és hasonlatokhoz. Mintha csakis ezeket találnák alkalmasnak a „mélyben” zajló folyamatok igazi értelmének megvilágítására. A szocializmus utáni korszak politikai szexológiája bizonyára érdekfeszítő olvasmány lenne. Gondoljunk csak arra, hogy milyen szépen élt tovább a kákániai hagyomány, amely a többség és kisebbség politikai kapcsolatát a férfi-nő viszony sajátos sémájában tudta csak megérteni. Gyanítható, hogy Csurka István míves pamfletjeinek kulcsát Weininger „Nem és jellem”-ének lapjain találjuk meg. Idézzük csak emlékezetünkbe, milyen karriert futott be pl. a „hisztérikus” kifejezés a publicisztikában: a Monarchia jellegzetesen női patologikus karaktere az etnikai értelemben vett „liberális” ellenzék epitheton ornansává vált. Amely ellenzéket amúgy is bőségesen illettek feminin jelzőkkel, szemben a „macho” kormány erejével és férfiasságával. Vagy-halljuk-e még az ostoba röhögést, ami azon néhány alkalommal kerítette hatalmába a Tisztelt Ház kormánypárti oldalát, amikor a fiatalok szexuális felvilágosítása került szóba? (Csak a korsócsörgés hiányzott, no meg az „és baz’meg akkor a csaj” kezdetű hőseposz.)

Néhány hónapja pedig a koalíciót keverik ősze egyesek a kopulációval, hogy aztán – saját merészségükön meghökkenve – rögtön a házasság rémképével hűtsék le heves fantáziájukat. Ha jól emlékszem, Boross úr volt az, aki sűrű „kádáros” szemcsippentésektől kísérve emlegetni kezdte az SZDSZ és az MSZP között kötendő házasságot. Őt követte Surján, aki persze megint nem fogta fel igazán, hogy itt egyszerű denunciálásról van szó, s a maga keresztényi képzeletével nyomban kiszínezte a dolgot: már-már az SZDSZ halálos csókját érezte ajakán. Ehhez képest aztán üdítően hatott Torgyán doktor, aki a maga fifikájával mindjárt a hozomány kérdését kezdte firtatni.

Ezt követően azonban mindent elborítottak a „pártatlan pártolók” libidóömlenyei. A „politológusokról” eddig csak azt tudtuk, hogy amúgy „tudszocosok”. Most már tudjuk, hogy szexológusok és házassági tanácsadók is. Nincs az rózsaszín regény, amelyben annyit olvasni a szerelmi és érdekházasságok kérdéseiről, mint egy-egy hétvégi mellékletben, „szakértő elemzők” tollából. Akik szintén „rózsaszínűek”, csak ezt még most is restellik bevallani.

Az ő kedvükért idézzük most az olasz reneszánsz ragyogó építészének és írójának (1404–1472) tanácsait arról, hogy miként lehet a vonakodó ifjakat rábeszélni a házasságra. Annyit azonban még megjegyeznék, hogy ő azt is tudja: a legjobb érv a tényleges támogatás. „Megfelelő summát kell összegyűjteni, amiből a házasulók ingatlant létesíthetnek, ahol a születendő gyermeket nevelhetik.” Igaz, szerzőnk olyan házasságközvetítőkről beszélt, akik érdekeltek az ifjú pár boldogságában. Akiknek ez mindegy, azokat kerítőknek nevezi.

Házasságközvetítőknek


„Így tehát a jóságos, isteni természet, minden dolgok mesternője, azzal a föltétellel alapította a házasságot, hogy a férfinak legyen az életben szilárd kapcsolata, de csakis egyetleneggyel. Ezzel éljen egy fedél alatt, tőle hajlandóságában soha el ne szakadjon, magára ne hagyja…

Csakhogy a fiatalok legtöbbször nem találnak örömet abban, ami a családnak hasznára van. Talán úgy érzik, hogy alávetve magukat a házasság igájának, sokat vesztenek életük korlátlan szabadságából. Néha talán azért, mert mint ahogy a komédiaírók ábrázolják, valamely szerelem nyűge köti őket; vagy talán mert sok fiatalembernek nem kevés gondot okoz önmaga eltartása, s éppen ezért túlzott és gyűlöletes tehernek érzik, hogy önmagukat, az asszonyt és a gyerekeket is el kelljen tartaniuk, igen félnek, hogy nem tudnak tisztességgel gondoskodni azokról a szükségletekről, amelyek napról napra nőnek a család szaporodásával együtt. Emiatt aztán a házastársi ágyat is nyűgnek érzik, és elhárítják a család törvényes, tisztességes szaporodását. Mindezeknél fogva… rá kell venni az ifjakat, hogy asszonyt vegyenek, hajoljanak meg a rábeszélés előtt, s itt be kell vetni jutalmat, érveket, buzgalmat és ügyességet. Jól alkalmazható érvek lehetnének itt azok, amelyekkel becsméreljük előttük a kicsapongó érzékiséget, így felkeltve bennük a tisztességes dolgok iránti vágyat. (…)

Nagyon hasznos lesz, ha emlékeztetjük a fiatalokat, mennyivel több tisztelet járt ki az antik világban annak, aki már apa volt: drágaköveket s más, hasonló ékszereket viseltek, amit nem engedélyeztek annak, aki még nem gyarapította új sarjjal, új fiakkal a Köztársaságot. Hasznos lehet figyelmeztetni az ifjakat arra, hány tékozlót, tévútra tértet vett rá újra a tisztességes életmódra az, hogy feleség került a házhoz. Azt is hozzá kell tenni, milyen ügyes gyermekünk keze ügyeink intézésében, milyen készséges és hív a gyermek, ha segítenie kell kivédeni és elhárítani a sors kedvezőtlen indulatát. (…) Majd nem kevésbé hasznos rámutatni a házasulástól vonakodó ifjak előtt, hogy majd az idős korban, amikor számtalan szükség szorongat, milyen jólesik arra gondolni, hogy a gyermek az öregek igazi szilárd mankója. Az ilyen és hasonló rábeszélés, melyeket most hosszadalmas volna elősorolni, segíteni fog rávenni a fiatalságot arra, hogy ne vegye semmibe a tisztes társválasztás dolgát.”

???

• Ki beszél?