[Kisbali László]

Nyomtatóbarát változat

Haza a száműzetésben

Szerzőnk főként idegenben tapasztalhatta a haza „végzetét”. 1919 és 1928 között Bécsben és Párizsban élt. Ám ha tesznek arról, hogy az országot sokan ne érezhessék hazájuknak, az emigráció fogalma igen furcsán viselkedik. Az alábbi feljegyzést 1947-ben, végső emigrációja előtt egy évvel vetette papírra: „Fiatal író. Sugározva sétál Pesten. Azt hiszi, szegény feje, hazajött a száműzetésből. Még nem tudja, hogy hazajött a száműzetésbe.” Érdemes felidéznünk, hogy szerzőnk nem csupán a fordulat évében, de már 1919-ben is külföldre ment, részben mert 1918-tól részt vett a kommunista írók szervezkedésében, s cikkeiben egyértelműen azonosult a tanácsdiktatúra programjával. Ezt persze csak félve merjük mostanában elárulni, hiszen nem tudni, meddig terjednek az „igazságtevők” szemében az elévülés határai. Igaz, szerzőnk 1948 után – miközben a „számonkérők” a vöröshatalmat énekelték – megtiltotta, hogy akár egyetlen sora is megjelenjen a szovjetek árnyékában elő országban, és a legkisebb engedményt sem tette az őt megnyerni igyekvő rendszernek, holott a sok évtizedes emigráció rémisztő magányra kényszerítene. Ulysses hazatér címmel regényt írt, de ő már sohasem térhetett haza.

Polgárnak lenni kínos kényszerűség

Szerzőnk – mint a magyar Irodalom annyi nagyja – „idegennek” született, 1900-ban, Kassán. „Őseim szász polgárok – írja –, akik egy színes, érdekes nép földjéről jöttek, mint pionírok, s aztán városokat és városi műveltséget építettek ott, szigorúan polgári törvények szerint éltek. Polgárok maradtak akkor is, ha nemességet kaptak.” Szerzőnk újságcikkeiben, regényeiben ennek a polgári világnak képviselője, továbbépítője és krónikása. Annak a kultúrának, amelynek honi helyzetéről így írt Thurzó Gábor: „Polgárnak lenni kínos kényszerűség, titkolni való szégyen, mint némely gáláns eredetű betegség, amit a felnőttek is röstellenek néven nevezni. De a polgárság van, ezen sajnos nem lehet változtatni. Ha kiirtani nem is lehet, akkor legalább át kell festeni, új cégért kell függeszteni föléje: – európaiság.”

Icipici kis államtitkárok


A háború utáni helyzet sem hozott sok esélyt a polgárlétnek. Kivándorlása előtt szerzőnk ezt jegyzi naplójába: „Sok ismerősöm mostanában, máról holnapra, átváltozott államtitkárrá. Úgy látszik, ehhez mindenki ért. Nem kell hozzá más, mint csíkos nadrág, fekete zakó, nyájas modor. Ezek az icipici kis államtitkárok szerényen ülnek a nagy állami gépkocsikban, udvariasan mosolyognak a néptárs-sofőrre. Van egyfajta ember, akinek fantáziája megtorpan a IV. fizetési osztály küszöbén. Ezek a született kis államtitkárok. Mert sok van ilyen.” – Nos, ha előbb óvtuk olvasóinkat az aktualizálástól, itt egyenesen megtiltjuk, hogy napjainkra alkalmazzák a mondottakat. Még tekintélygyalázás bűnébe keverednénk!

A hazáról és az államról

Nevelhetünk-e valakit hazaszeretetre? Mintha azt mondanám: „Korbáccsal és szöges ostorral kényszerítlek, hogy szeresd önmagádat.” A haza nemcsak föld és hegy, halott hősök, anyanyelv, őseink csontjai a temetőkben, kenyér és táj, nem. A haza te vagy, szőröstül-bőröstül, testi és lelki mivoltodban; ő szült, ő temet el, őt éled és fejezed ki, mind a nyomorult, nagyszerű, lángoló és unalmas pillanatokban, melyek összessége életed alkotja. S életed a haza életének egy pillanata is.

Hazaszeretetre nem tudlak megtanítani: őrült az, aki önmagát tagadja. Hazád a történelmi méretekben megnagyított és időtlenített személyiség. A haza a végzet, személyesen is. Nem fontos, „szereted-e” vagy sem. Egyek vagytok. De úgy látom és tapasztalom, hogy te – szóval, ünnepélyesen és írásban és a dobogókon – inkább az államszeretetről teszel bizonyságot és hitvallást. A hazától ugyanis nem lehet várni semmit. A haza nem ad érdemrendet, sem állást, sem zsíros kenyeret. De az állam ad finom stallumot, csecse fityegőket szalonkabátodra, príma koncot, ha ügyesen szolgálod, ha füstölővel jársz körülötte, ha – férfiasan kidüllesztett mellel – megvallod a világ előtt, hogy te szereted az államot, akkor is, ha kerékbe törnek. Általában nem törik ezért kerékbe az embert. Éppen ezért, minden államszeretet gyanús. Aki az államot szereti, egy érdeket szeret. Gondolj erre, mikor hörögsz.

Az elszámolásról

Egy napon mindenről el kell számolni. De mindenről. Ez elkerülhetetlen. S akárhogy odázod: amiben hibáztál, amivel adós vagy, amihez gyáva voltál, amiben bűnös vagy, mindezért számot adsz egy napon. Ezért erősítsd mindegyre lelkedet: mert nem vagy te bűntelen. S ha máglyára visznek, tudjad: ártatlan is vagyok, de bűnös is vagyok. S számolj el önként, elébb, mint követelik: bölcsen cselekszel így, s az emberek is jobban megbecsülnek, ha ezt teszed. Ne halogasd az elszámolást. Mit is remélhetsz? Ember vagy, tehát bűnös vagy.

Azokról, akiknek igazuk van

Nagyon kell vigyázni azokra az emberekre, akiknek igazuk van. Például, nagy méltánytalanság, galádság sújtotta őket: elrabolták munkájuk gyümölcsét, szabadságukat, megölték kedvesüket, s mindezt jogtalanul cselekedtek mohó vagy aljas vagy kegyetlen emberek. Ezeknek az embereknek igazuk van, s úgy járnak a világban, mint a lángoló fáklya, vörhenyes vésztüzet hordoznak körül, a maguk kétségtelen igazságát. S kárpótlást akarnak, vagy bosszút akarnak, s néha maguk sem tudják, mit is akarnak, csak történjen valami… Ezek a szerencsétlenek nagyon veszélyesek, mert igazuk van; minden ember veszélyes, akinek igaza van és tudja ezt.

A gyakorlatban csak bűntudatos emberekkel lehet megvalósítani az együttélést, azokkal, aki rossz fát is tettek a tűzre, így vagy úgy, s ezt tudják. Ezekkel lehet működtetni a társadalmakat. A megsértettek s azok, akiknek feltétlenül igazuk van, rosszabbak, mint az egykönyvű emberek. Mert ezeknek csak egy igazságuk van, s azt akarják, hogy az egész világ ezt az egyetlen igazságot, az ő méltatlan szenvedéseik igazságát szolgálja. Értelmi és érzelmi érvekkel egyáltalán nem lehet közeledni hozzájuk. Meg kell várni, amíg az idő kiszívja lelkükből az első fájdalom kígyómérgét. Akkor megnyugosznak. S egy napon ráeszmélnek, hogy ők, az igaztalanul üldözöttek és megkínzottak, igen, ők is felelősek mindazért, ami történt. Mindenki felelős azért, ami történik vele. Akkor vigasztald őket; ne előbb.

???

• Ki beszél?