[Kisbali László]

Nyomtatóbarát változat

Kézi fokos

Épp kétszáz éve, 1791-ben született szerzőnk élete egy alföldi városhoz kötődik. Apja takácsmester volt, ám a piaristáknál négy osztályt végzett, s tűrhetően tudott latinul is. Igazi ezermester volt, az utcán – bot helyett – kis kézi fokossal járt, mellyel – a régi feljegyzés szerint – „részint az ugató kutyákat riasztotta el, részint az úton-útfélen a deszkakerítésekből kiálló vasszegeket veregette be”. A rendszerető iparos azonban korán elhunyt fia várostörténeti munkáit is kiadta.

Fiát Pestre járatta egyetemre, akit azonban itt majdhogynem végképp magához ragad a színház. Déryné visszaemlékezései szerint szerzőnk igen különös egyéniség volt. „Nagy különc, szörnyű komoly mindig, s igen rövid beszédű. (…) Egy-egy szóval végzett mindent. (…) Játszott a színpadon velünk, és igen jól játszotta az Abellino című darabban Abellinót… Szeretett volna színész lenni, de orgánuma nemigen volt hozzá: igen, az orrából beszélt. Alakja elég csinos volt, sugár termettel, de arca nem volt szép. Haja gesztenyeszín, de az úgy állott, mint a szeg.”

Egy férfias jellem irattára

Szerzőnket 1816-ban tiszti alügyésznek, majd négy év múlva főügyésznek nevezi ki városa. A kortársak szerint nem panaszkodott hivatalában, mi több, kitűnő munkát végzett, így emlékezik róla egyik munkatársa: „Nemigen találkozik irattár, amelyben férfias jellemet, nemes szívet, ritka becsületességet, szakértő avatottsággal páros szorgalmat tanúsítólag, például szolgálható szebb kincsek és szebb ügyek rejtőznének, mint [az ő] irattárában.” Minden bizonnyal ilyen szabadelvű hivatalnokokról álmodozhat Demszky Gábor is, de azért jegyezzük meg: szerzőnket nem hibátlan jellemről tanúskodó irattáráért szeretjük.

Önkormányzatoknak való

Szerzőnk hivatali és írói tekintélyét is igyekszik latba vetni, hogy városában a romos mészárszék helyén színház építtessék. Az eset nem nélkülöz tanulságokat. Részlet szerzőnk indoklásából: a játékszín ugyan „nem valamelly mindennapi Szükség, és tsak azok előtt tűnik szembe, akik ahhoz hajlandó Érzéssel viseltetnek; mindazon által meg kell esmérni azoknak is, kik a Játékszín iránt Visszatettzéssel vannak, hogy egy kis meg nem fojtható Kedvetlenséget támaszt a Lélekben, mikor egy Játszó Társaság nálunk megjelen, és egy illy temérdek Város nem tud annak betsületes Fedelet mutatni, melly alá vonulhasson; sőtt, magunk is kéntelenek vagyunk ollyan Zugokba betérni, ahová különben betekinteni se volna kedvünk, és ahol az öszvefojtotság végett egésségünket is koztkáztattyuk.” A városi tanács – mert akkor még nem önkormányzatnak hívták – azonban közli: a mészárszéket mégis bérbe adták. Igaz, felajánlják a Koplaló nevű kocsmát, de csak majd akkor, „amidőn a Város Cassája boldogabb állapotban lészen”. Csak annyit még: a város színháza végül 70 évvel később, 1896-ban épült fel.

A dramaturgia tenyészetének akadályai

„(…) Első s legnagyobb akadálya a dramaturgia tenyészetének a theatrum nemléte. (…) Második akadály a nemzeti dicsekedés. Még midőn borzas őseink csak kürtszóval tudták kedveket pompásítani, egész mulatságok abban állott, hogy a vitézek izmos tettei énekeltettek. A hízelkedő dalosok egy merészebb nyúlból oroszlánt, egy fürge törpéből óriást alkottak, és a jámbor levente ezen elmosolyodva ugyan, de mégis belső megelégedéssel köszönté el a kancsót, mert noha a magyar jobban esmeretessé lett a világ előtt szerencsétlenségeiről, mint szerencséjéről, mindazonáltal a veszedelmek közt is mindég kész talpraugorhatása s az a lélek, mely soha, legfőbb veszteségében is el nem hagyta, vitézzé s naggyá szentelte ötét, és ezen büszkeséget sohasem is engedte magában kétségbe hozattatni. így jött egész mulatságok, egész történetek csak dicsekedő dalokban hozzánk. – Most a játékban sem igen nézi azt a magyar, hogy mint van a kidolgozás, hanem: mint van a morál? előtte az a szép, amelyben több-több jeles mondások vannak – annyival inkább, ha azok nemzetét érdeklik, teli torokkal és botokkal való dörömbözéssel adja ki megelégedését. Igaz, hogy itt csak a hebehurgya ifjúságot vagy a bárdolatlan köznépet értjük, de mivel éppen ezek végett a jobbízlésű abbanhagyja a játékszínbe való járdogálást, a dörömbözés (melyet az agyargó idegen nevetve beszél el hazájában) lesz az írónak útmutatója, hogy ha dicsőséget akar aratni, nem jóalkotású, hanem csak dicsekedéssel teljes hazai drámát kell írni; – még a szép tettek is elmaradhatnak, elegendő az, ha teletömítetik a darab azoknak dicsekedő emlegetésével. Most hát támadjon egy, aki e mód szerént írjon, már Magyarország mindjárt megtalálta fénikszét; az egész nemzet nevében feláll egy, aki kötelességének tartja (hazája dicsőítésére) a nagy lelket és szép ízlést dobolni, anélkül, hogy még lenne valahol egy csekélyebb valami, mellyel amazt öszvehasonlítva, lehetne nagynak és szépnek mondani. (…)

Minthogy az ember csakugyan oly embertelen, hogy örömest szeretné a dicsőség palástját a más nyakából lerántani (noha éppen ez a vetekedéssel bélyegzett érzés az, mely mindent elémozdít), jobban kellene a dicsérettel gazdálkodni, és soha egynek egyszerre csorba nélkül nem adakozni. Aki a szép észnek áldoz, áldozzon az erőtlennek is akkor, midőn a soha meg nem fojtható titkos szózatnak (a káronörvendezésnek) egy kis rostálgatással tömjént gyújt. Még dramaturgusi kezdő voltunkkal úgy kell bánni, mint a csecsemővel. A nézőt és olvasót is ízlésbe kell hozni, hogy nem mindég a magyarok! mi magyarok! a szép: ha ezeket fel nem teli is egy munkában, az még akkor is tökéletes lehet, midőn ezeknek hiánossága miatt ásít, elalszik rajta!”

???

• Ki beszél?