[Kisbali László]

Nyomtatóbarát változat

Szomorújáték


Szövegünk egy 1636-ban kiadott prédikációgyűjteményből származik. Szerzője 1570-ben született, Váradon, kálvinista családban. A magyarországi barokk kultúra meghatározó személyisége. A halálról „írott” (azaz festett, rajzolt) kép is csak ebben a művelődéstörténeti környezetben nyeri el igazi értelmét.

Tudjuk, kevés korszak van, amelyet ennyire foglalkoztatott az elmúlás gondolata. Loyolai Szent Ignác Exertitia spiritualia című, szerzőnk világlátását is befolyásoló műve kitüntetett szerepet szán a halálmeditációknak. Az „inevitabile Fatum”, az elkerülhetetlen végzet halál és politika összefüggéseiben is megjelenik. Ezt a barokk korszak sajátos műformában, a szomorújátékban tudatosította. A Haupt-und Staatsaktion, a fejedelmi és állami cselekedeteket bemutató színmű menetét a végzet szabja meg: „a sors a halál felé gördül”, írja Walter Benjamin. E sors kegyeltje és halálra kiválasztottja a fejedelem, aki példaadó bukásában éri el dicsősége teljét. „A hősnek megszomorodottnak kell lennie barátai és ellenségei hűtlenségei miatt, és a fájdalmat, mely emelt hangon és sok panaszos szóval tör ki belőle, derekassággal kell legyőznie” – írták a XVII. században. E felfogás alapja az az elképzelés, hogy e világ, a természet világa a hiábavalóság birodalma. Az uralom mestersége éppen ennek felismerésében és felhasználásában áll: mivel a hiábavalóságok hiábavalóságait kergető embereket egyforma szenvedélyek mozgatják, az államférfi képes ezeket kiszámítani, s természeti erőknek tekintve mozgatni őket. Egymással ellensúlyozott, egymással szemben kijátszott szereplők működtetik a hatalom gépezetét. A politika ezért lényegében intrika, a cselszövés művészete. A fejedelem a teremtmények ura, ám maga is teremtmény. Az erényes fejedelem „mennyei állat”, mondotta egy barokk író; hatalmának nem egy másik hatalom, hanem a természet szab határt. Teremtményi volta dramaturgiailag kényszerűen a halálban lepleződik le. A fejedelem fölényét a hiábavalóság tudata adta; hatalma csúcsán épp múlandósága merül feledésbe: korlátaira a halál emlékeztet. És amint ő természeti erőket vagy gépezetet látott elvakult embertársaiban, most ő is a természet részének bizonyul. Mert – mint Benjamin írja – „a szomorújáték nem ismer semmiféle hőst, hanem csupán konstellációkat”. A cselszövés művészete véget ért, s a színpadon nem látunk mást, csak cselszövőket.

A halálrúl

„Akik a halál képét írták, formáját úgy rendelték, hogy abból megismertetnék mindnyájunk állapotja. Szem nélkül írván a halált, azt példázták, hogy a halál méltóságra nem néz: személy válogatás nélkül pápát, császárt, ifjat, vént, szegényt, boldogot egyaránt elviszen. Fül nélkül írván, ismertették, hogy senki könyörgését, supplicálását [esdeklését], sívását, rívását elő nem vészi: a bölcsek okoskodásit, az ékesen szólók hitetésit, a prókátorok mesterséges fogásit fülébe nem ereszti: senki óhajtása, senki jajgatása, senki könyörgő vagy hízelkedő szava nem fog rajta. Mezítelen írván, jelentették, hogy semmi szépségen és gazdagságon nem kap: senki kincsét és ajándékát be nem veszi. Végezetére kezében egy nagy kaszát vágólag írván, és a mellé ilyen mondást függesztvén: Senkinek nem kedvezek, arra mutattak, hogy valamint a kaszás a füvekben válogatást nem tészen, hanem noha egyik magasabb a másiknál, egyik szebb a másiknál, de egyaránt mind levágja, egy rakásba hányja, úgy a halál nem nézi, hogy hogy emez hatalmasb vagy gazdagb, szebb vagy ifjabb, erősebb vagy bölcsebb: hanem egyenlőképpen lekaszál, földhöz vér, és olyan egyarányúvá tészen mindeneket, hogy a holt csontok között megválogatható különbsége nem marad az embereknek. Azért végzésből ment ki: változatlan és múlhatatlan törvény, hogy egyszer mindnyájan meghaljunk.

Szent Pétertűl fogva nyolcadik Urbán pápáig, úgy tetszik, kétszázharminckilenc pápa volt. Ha meg nem feledkezem a számlálásban. Julius császártúl Constantinusig negyvenkilenc császár volt; Constantinustúl a Nagy Károly császárig harminckilenc; Károlytúl első Rudolfusig huszonhat, Rudolfustúl második Ferdinándig tizenhét: egy sommában, Juliustúl fogva százharminc császár volt. Ezeket mind lekaszálta és halomba rakta a halál. Mert szinte olyan minden világi felséges méltóság, mint a Nabugodonozor képe, melynek noha feje arany, keze és melle ezüst, hasa és tompora réz, ina pedig vas volt, de lába, feje és talpa, melyen állott, romlandó cserép volt, és egy kis kövecskével mindenestül földre veretett. (…)

Tudjátok-e keresztyének, mi az oka, hogy az emberek ily szabadosan, sőt feslettül élnek? (…) Ennek oka az, hogy az emberek elfelejtik halandóságokat. Ha a kevélységtűl elragadtatnak, oka az, mert elfeledkeznek halálokrúl, mert a por és hamu nem kevélykednék, ha meggondolná halandóságát. Ha sokan a világ gyönyűségeiben úsznak, oka az, hogy szemek előtt nem viselik halálokat. Mert ha a moly meg nem sérti a ruhát, mely a holttesten volt: annak a léleknek sem árt a világ incselkedése, mely a halálrúl gyakran gondolkodik: sőt mint Damocles, megunja, mint a veszélyt, a világi csalogatásokat. Ha sokan felebarátjukkal veszekednek, és a világi jókon üstököt vonszanak, ok az, hogy halálokrúl nem gondolkodnak, mert miképpen a méhek, akármint viaskodjanak, megcsendesülnek, mihent egy marok port vetnek közikbe, úgy mibennünk porrá létünk emlékezete megoltana minden gyűlölséget.”

???

• Ki beszél?