[Kisbali László]

Nyomtatóbarát változat

Ha a szellemi szabadfoglalkozású (költő) verset akar írni a Mont Blancról, hány napos Mont Blanc-i tartózkodást számolhat el költségként? – kérdezte Kuncze Gábor SZDSZ-es képviselő az 1992-es adótörvény vitájában, nyilván az e heti rejtvényünkben megfejtendő szerzőre gondolva.

A költő, író és publicista 1827. május 7-én született Pesten, és 1897. január 17-én halt meg Budapesten. Gyerekkorát vidéken töltötte, ahol apja uradalmi erdész volt. Tanulmányait Székesfehérvárott és Pesten végezte, majd itt vállalt tisztviselői munkát. Tagja lett a Pilvax Kávéházban Petőfi köré tömörülő fiatal írók társaságának, és nemzetőrként harcolt a szabadságharcban. A szabadságharc bukása után lelkileg összeomlott, rövid időszakoktól eltekintve élete végéig nyomorral és ellenséges kritikával is küszködött. Bajait tetézte, hogy beleszeretett budai szállásadójának lányába, aki azonban inkább egy Eszterházyt választott; költőnk szerelemét 1856-ban veszítette el, de még 1892-ben is siratta.

A szerelmen kívül azonban szenvedélyesen foglalkoztatta a magyar politikai és társadalmi kibontakozás, mint ezt terjedelmes politikai publicisztikája bizonyítja. Politikai hitvallása megegyezett azokéval, akiket dr. Antall az április 13-i nagygyűlésen eszményképként említett: „Amit erőszakkal vágtak szét a történelmi folyamatban, azt igenis helyre kell állítani.” Politikai kultúránk kapcsolódik az előző évszázadokhoz. S ha az Egyesült Államok alapnak tekinti polgárháborúját, miért volna baj, ha mi a XIX. század nagyszerű magyar politikáját – Széchenyit, Kossuthot, Deákot – tekintjük alapnak?

Legyünk polgárok, hogy magyarok lehessünk


Igen, mi hisszük, hogy a szenvedő haza, miután már mindent megkísérlett, s erős alkata minden drasztikus szert, műtétet kiáltott – most esik át az utolsó kísérleten: végre önmagától rájövend, illetőleg közvéleménye végre belátandja, hogy az időnkint akuttá váló bajok, melyeket eddig elsőrendűnek tartott, mind csak másodlagosak; hogy közjogi hiányos alap, roncsolt pénzügyek, kultúrái haladásának félszeg – ósdi, korszerűtlen, mert arisztokratikus – iránya: mind, mind ugyanegy kútforrásból származnak, s azok mind egytől egyig el fognak enyészni, mihelyt ez egy kardinális kórállapoton segítve lesz.

Be fogja látni, hogy régi és újabbi különféle alakban és változatban meg-megújuló fájdalmának valódi fészke a magyar társadalom hiányos, időszerűtlen vegyülete, s meg fog győződni, hogy idült bajának neve nem más, mint: társadalmának polgáriatlansága…

Kik a pénzügyi tönk, az elerkölcstelenedés miatt aggódtok, kövessetek szabadelvű demokratikus politikát: mondjátok ki, hogy itt minden embernek dolgoznia kell, éspedig mindenkinek – nem úgy, mint eddig, vagyis többnyire abban a szakmában, melyhez legkevesebbet ért, hanem abban, melyhez kellő képességet szerzett magának; azután állítsátok oly alapokra az igazságszolgáltatást, melyhez oly bizalommal közeledhessék a haza legszegényebb polgára, mint az oltári szentséghez az áhítatos, vakbuzgó hívő, és amelynél igazságot nyerjen, ha történetesen egy gróffal vagy milliomos bankárral keveredett is pörbe; rendezzétek a köztisztviselők felelősségét olyképpen, hogy ha az visszaélést követ el, a börtönt vagy a halált ki ne kerülhesse, és meglássátok, hogy vége szakad az elerkölcstelenedésnek, a pénzügyi zavarnak, és a Kánaán-föld folyamai megint megtelnek tejjel-mézzel, a szívek hazaszeretettel, hittel, reménnyel a jövő iránt, s a magyar nemzet európai léte ezeréves jubileumának küszöbén egy újabb, tán még dicsőségesebb ezeréves életnek veti meg alapjait!

Tehát ismételjük és hangoztassuk fennen a jelszót, mely e magasztos célhoz vezet:

Legyünk polgárok – és magyarok leszünk!

???

• Ki beszél?