[Kisbali László]

Nyomtatóbarát változat

Mese a konszenzusról

Kontra, rekontra, szubkontra…: az asztal alatt kártyázó kisgazdahonatyákat bizony alaposan félreértette a médiavezetőkről folytatott tárgyalásokon a fideszes képviselő, amikor az ellenzék nevében bejelentette: egyedül Fedák Sárit tudják elképzelni televízióelnöknek. Az SZDSZ utalását a jelölt szélsőjobboldali tevékenységére Fekete György az újonnan hatalomra kerültek intoleranciájaként értékelte: a politika mezejének ezernyi színes virágából akár csak egy gyenge szálat is leszakajtani durva kirekesztés. Az MSZP képviselőjének közbevetése (beszéltek-e már egyáltalán a jelölttel) zavart keltett, melyet az sem csillapított, hogy a türelmetlen takarítónő közbeszólt: a Fedák már ’55-ben meghalt. Kulin persze azt hitte, hogy Molnár Péter hangját hallja, s kifejtette: a tradíció a múlt eltörlésére irányuló erőfeszítések ellenére sem pusztul el, s a nemzet lelkében Fedák Sári igenis élt, él, élni fog. Ez az MSZP delegátusa számára is ismerősen csengett, már-már hajlott arra, hogy elfogadja tárgyalási alapnak. Ekkor robbant a hír: Gyulus már aláírta… A kormánykoalícióban ülő úriemberek nyomban bocsánatot kértek. Fedák Sárinak gyönyörű rózsacsokrot küldettek, egyben pedig intézkedtek, hogy mindenünnen tüntessék el a konszenzus kifejezés nyomait is.

Így volt, nem így volt, de az is biztos, hogy nehéz dolga lesz annak, aki ezután konszenzust emleget Magyarországban. Mert az is baj, ha van: Torgyán mester nyomban a konszenzus diktatúrájáról beszélne, Deutsch Tamás pedig kicsit pirulva kontrázna neki. A Magyar Fórum pedig megírná: a konszenzus szó eredetileg a „Kohnszenzus”-ból jön (vö. latin sensus = érzés), s nem más, mint a zsidó érzékenység kifejeződése. Ha meg nincs egyetértés, hát az a bibi.

Az MDF képviselője felháborodva közölte: mit képzelnek, nem egy, hanem két alelnök saját hatáskörű kinevezéséhez ragaszkodnak. A „politikai csevely fejlődésének eme új szakaszában a pofátlanság a „strukturális garancia” nevet kapta. S körvonalazódik a demokrácia gyökeresen új felfogása is. Eszerint (1) az a pofátlan, aki többségben mer lenni; (1/a) de kár, hogy nem én vagyok ez a pofátlan; (2) a kisebbségnek joga van ahhoz, hogy többségben legyen; (3) a többségnek viszont nincs joga ahhoz, hogy kisebbségben legyen, mert akkor megilletné a kisebbség (2) alatt biztosított joga, hogy többség legyen; (4) Torgyán ügyrendi kérdés címén bármikor hadat üzenhet a Tajvant támadó agresszoroknak.

Horn mára persze már azt mondja: nem konszenzust akartak, hanem konzultációt. Talán eddig is ezt kellett volna mondani; lehet persze, hogy hiányzott a szakértő, aki kezelni tudja az idegen szavak szótárát. Mást ugyanis nem nagyon tudok elképzelni, hogy miért mentek bele ebbe a játékba. Hacsak nem azért, amit szövegünk szerzője, a jeles osztrák lélekbúvár (1870–1937) sugall: a többség kisebbségi komplexusokkal küszködik; mintha nem volna tiszta a lelkiismerete, s nem bízna eléggé magában. Ahogy így elnézem: szkepszise nem alaptalan.

Kisebbrendűség és fölény


„Bizonyos fokig mindannyiunknak vannak kisebbrendűségi érzései, mivel mindnyájan olyan helyzetben vagyunk, amelyen szívesen javítanánk. Ha megőriztük bátorságunkat, nekilátunk, hogy ezektől az érzésektől megszabaduljunk az egyetlen hathatós és kielégítő módon – a helyzet javítása révén. Senki sem képes sokáig elviselni a kisebbrendűségi érzést; ez az érzés ugyanis feszült állapotba hozza, amely parancsolóan valamilyen tettet követel. De képzeljük el, hogy elveszítette bátorságát, elkedvetlenedett; képzeljük el, hogy nem érzi képesnek magát helyzete javítására a célnak megfelelő erőfeszítésekkel. Még mindig képtelen arra, hogy kisebbrendűségi érzéseit huzamosabban elviselje; még mindig harcol azért, hogy megszabaduljon tőlük; de olyan módszerekkel kísérletezik, amelyek nem viszik közelebb céljához. Még mindig az a célja, hogy »fölébe kerekedjék a nehézségeknek«, de ahelyett, hogy leküzdené az akadályokat, megkísérli olyan sokáig kábulatban tartani vagy olyan bódulatba szédíteni magát, hogy fölényben érzi magát. Eközben kisebbrendűségi érzései halmozódnak, mivel a helyzet, amely előidézte őket, nem változott. A kihívás továbbra is érvényben van. Minden lépés, amit az ember ezután tesz, egyre mélyebbre taszítja az önámításba, s minden nehézsége egyre sürgetőbben nyomasztja. (…) Ha gyengének érzi magát, olyan körülmények közé igyekszik, ahol erősnek érezheti magát. Nem azon munkálkodik, hogy erősebb, kompetensebb legyen; azon fáradozik, hogy saját szemében erősebbnek jelenjék meg, erősebbnek lássa magát. (…)

A kisebbrendűségi komplexus olyan nehézség láttán alakul ki, amelyhez az egyén nem eléggé alkalmazkodott, illetve amelynek leküzdéséhez nincs elég ereje, és kifejezi azt a meggyőződését, hogy képtelen legyűrni a nehézségeket. Ebből a definícióból megérthetjük, hogy a harag, a düh ugyanúgy kifejeződése lehet a kisebbrendűségi komplexusnak, mint a sírás vagy a mentegetőzés. Mivel a kisebbrendűségi érzések mindig feszültséget idéznek elő, mindig elindul a kiegyenlítő mozgás a fölényérzés irányában; viszont ezután már nem a probléma megoldása irányában. A fölény megszerzését célzó mozgás tehát az élet haszontalan szférájára irányul. A valóságos problémát az egyén elhalasztja vagy kiiktatja.”

???

• Ki beszél?