Kálmán C. György

Nyomtatóbarát változat

kell kezdeni ezt a recenziót, kedves Olvasó, csevegősen, ráérős, bizalmas tónusban, hogy hű lehessek tárgyamhoz, Szép Ernő összegyűjtött tárcáinak, publicisztikai írásainak, szösszeneteinek kiadásához – háromszoros éljen Márványi Juditnak és Benedek Mihálynak, nekik köszönhetjük a válogatást. Tudtuk persze, te is tudtad, kedves Olvasó, hogy Szép Ernő tárcát is írt. Új kiadásban is megjelentek prózában írott költeményei, novellái. Mégsem tudtunk semmit. Most sem sokkal többet. Mert jó pár nagyszerű írás van ebben a könyvben – de hát mitől olyan (na jó, kimondom:) zseniálisak ezek? Tessék szíves félretenni a „csilingoló”, ábrándos, könnyes, puha szépernőség-sztereotípiákat. Ha már, akkor inkább: fergeteges humor, pengeéles irónia, szociális érzékenység, a legapróbb gesztusok pontos elemzése, belátás, megértés, de soha nem kapituláció.

Van itt hat ciklusba rendezve vagy kétszáz rövid írás: 1924 és 1951 között jelentek meg (részben kéziratban maradtak). Köztük néhány tárcasorozat, egyblokknyi egy-két soros feljegyzés, aforizma. Hogy miről szólnak az írások? Hát, apróságokról, napi bosszúságokról és örömekről, a Szigetről és a Városról, arról, hogy mit ír az újság, vagy hogy hogy volt régen. Egyszerű dolgokról. De nagyon sok mindent kellene megfejtenünk: „Micsoda sértés – írja Szép Ernő –, ha valakinek azt mondják: ismerlek!” Nem sérthetjük meg. Van annyi titkuk ezeknek az írásoknak, hogy soroljuk a kérdéseket. Miért van az, hogy érzelmes, de nem szentimentális; hogy szentimentális, de nem érzelgős? Hogy tőle elfogadjuk a szégyent, amit valamennyiünk miatt, valamennyiünk helyett érez, a részvétet mindannyiunkért, de mindenekelőtt a szegényekért? Miképpen lehet ilyen természetesen keresztényi, híjával annak a nyálas kegyeskedésnek és istenes (vagy filozofáló) hajcihőnek, ami az önimádatot szokta leplezni? Hogyan lehetséges, hogy összetéveszthetetlenül egyéni nyelve csupa átvétel, idézet, mindenevő módon kebelezi be a századvégi szépelgéstől a masamód szófacsarásain át kora költészetének kifinomult metaforáiig a magyar nyelv számtalan rétegét? És miért maradt néhány írás olyan bájosan tökéletlen? Befejezetlen, kifutás nélküli, szeszélyesen elkanyarodó? Le kellett vágni a végét, mert túllépte az előírt terjedelmet? Nyomdába kellett már adni? Vagy – csak úgy? Lehet, hogy mindezt a szabadság szóval foglalhatjuk össze?

Most már sokunknak lesznek kedvenc Szép Ernő-tárcái is, ahogyan fel-felidéz az ember Karinthy-humoreszkeket vagy József Attila-verseket (hogy csak a korszaknál maradjunk). Én rögtön választok is. Bevallom, mindhárom politikai metaforaként is értelmezhető. Mert Szép Ernő nem politizál, úgy nem – bármennyit ír is kedves szegényeiről, a koldusokról és a nincstelenekről. (Mert: „Nem rólam van szó, isten őrizz. Azokról az árváimról, akiket mint kisembereket említenek…”) Az egyik cikknek az a címe, hogy: Belenéz. „Ti. az újságomba az az ismeretlen úriember, aki az autóbuszon mellém telepedett.” Mihez kezdjünk a tolakodóval, a „puha” agresszióval? A zavarodottságtól a dühig, a közönytől a megadó udvariasságig rohan végig velünk az elbeszélő saját érzelmein. Te mit tennél? Vagy ott az Aluljáró című, a megszokás szükségszerűségének és iszonyatának példázata. „Megszoktam, megszoktam a szögfejeket, a forgalmi rendőrt, megállást, várást, fejem kapkodását, nem is szenvedek már, észre se igen veszem a világom változását, szégyen-gyalázat, megszokom majd az aluljárót is, megszokok minden rendet, minden önmegtagadást, minden lemondást… Olyan irtózatos volt, olyan lehetetlen, olyan tűrhetetlen, hogy háborút tartanak Európában. Azt is megszoktam aztán…” Vagy olvassuk el azt, amelyikben a szigeti fák csendjét „a dzsembori közönségének az üzenetei” verik fel. A rádió lármáját, a durva csendháborítást nem lehet szeretni – de a „tanulatlan hangok, tájszólás, szívdobogás, hebrencsség, szóismétlés, asztma” mégis kedves, gyönyörű – mert lelkes, emberi, spontán és őszinte.

Szép Ernő szelíd, megértő, és szégyelli magát. „A vakok feltartott fővel járnak. Én, aki látó vagyok, le szoktam hajtani a fejemet.” S nem érezzük magunkon a tekintetét?

• Kultúra