Kálmán C. György

Nyomtatóbarát változat

Hagyjuk már ezt az Európát.

Megy a busz, Iszkáz felé, ül benne egy egész szerkesztőségnyi szerkesztő úr, a hajdan nagynevű folyóirat robotosai. Kihelyezett, mondhatni ünnepi szerkesztőségi ülésre igyekeznek, közben beszélgetnek, morfondíroznak, vitáznak, s mindezt veszi a kamera, egy egész ország lehet tanúja az utazásnak s a lapcsinálás fortélyainak.

Kérdezi a kamera a költőt és tévéalapítót, miért hogy hanyatlóban a népi irodalom csillaga, mi történt hát? A régi falu szétverve, romokban, értesül a néző, az elmúlt négy évtizedben a vidék nem tudott olyan írókat, költőket szállítani, a nemzetnek, akik méltómód képviselhették volna, nem úgy, mint 1930 és 1944 között.

Rögtön hozzáfűzi, hogy ő maga például vidékről jött, de van annyira urbánus, mint az urbánusok, és hogy a költő is, akinek (tegyük hozzá, vidéki) szülőházához igyekeznek, rengeteg városi motívumot használt költészetében. Bonyolult dolgok ezek. Hogy honnan is kell jönni és mihez. A kamera áhítatosan hallgat. A költő és tévéalapító minden szavában mélyenszántás, súly és felelősségtelj. A kritika, folytatja, mindenképpen felelős. Nincsen normális kritikai élet, kellő elismerés, értékelés. Nincsenek tájékozódási pontok, nyugatról jövő Golf-áramok.

Más szerkesztők kapcsolódnak e helyen a monológba: az író-szerkesztő szerint hiányzik az archimedesi pont, a költő-szerkesztő szerint meg a kritikusok csupán szócsövek voltak, nem csoda hát, hogy nem nevelődött ki új kritikusnemzedék. Az önkifejező, átélt, vallomásos esszé-kritikának kellene teret kapnia, veszi vissza a szót a költő és tévéalapító, és – pendíti meg ismét a fő motívumot – Európa, igen, ahhoz kellene igazodni, ha volna mihez. A szerkesztőség, egyénileg és testületileg, nyilván rajta tartja kezét az európai szellemi mozgások ütőerén. A kamera ájultan hallgat. Európa, istenkém.

Mi is az, az Európa? – tette fel (vélhetőleg) meghökkentően eredeti kérdését a láthatatlan-hallhatatlan riporter egy másik szerkesztőnek, aki habozás nélkül belevág. Európa, mondja, földrajzi, és nem kulturális fogalom, mert mi Európa kulturálisan? Az egyháza, elsősorban. A nyelv megtartó ereje, elsősorban. De az sem, mert itt van ez a pidgin English, ami ugye egy leegyszerűsített, primitív nyelvezet, amely egységesít (bizonyára a basic Englishről van szó), de hagyjuk már ezt az európázást, a szerkesztő maga is tud valamelyest angolul – tudjuk meg –, de hát az erjesztő folyamatok a nemzeti identitásból indulnak ki, akár Európa felé is. A szerkesztő úr önti, önti a választ, végeérhetetlenül. Indázik a gondolatmenet, a kamera odaadással hallgat. Európa, jaj, jaj. Hát most mihez kezdjünk vele. Ha egyszer nincs is. Ha meg van, semmi új onnan nem jön. Csak elamerikanizálódás, fogyasztói társadalom, pidgin English. A romlott nyelv metaforája. Vissza a szülőföldhöz, a falu friss szagához. Ahogyan a költő és tévéalapító fogalmaz: fedezzük fel Magyarországot. Ott terem a népi költő. Aki persze nem feltétlenül népi, hanem éppenséggel urbánus. (Tízpontos kérdés: viszont lehet-e az urbánus is népi?) A jelentős költészet azonban – ez is kiderül –: európai. Egyszóval: a szerkesztő uraknak nem jó ez az egész. Kritikusok, a semmi újat nem ígérő Európa, a szétvert vidék. Sorskérdések ezek.

Megérkeznek azután, mondják a kamerának, hogy mi lesz az áprilisi számban, közben négy ízben is versfelolvasás (maguk a szerzők, a tévé archívumának féltve őrzött kincse lesz), egyenesen a néző szívének irányítva, lélekbe markoló mindahány. A szerkesztőségi ülésen vita nincs, olykor megdicsérik egymást, jó lesz a szám. Poétikus templomtorony-snitt, utcanévtábla a költőről elnevezett utca sarkán. Vége, gyártásvezető stb.

Ó nem, nem gúnyolódunk. Ne gúnyolódjunk. Miért is ne látogatna el egy szerkesztőség kedves költője szülőházába, miért is ne fecserésznének az úton, miért is ne vegye föl mindezt a Magyar Televízió. Legyen. De senki ne higgye, a szerkesztő urak se higgyék, hogy ez minőségileg más, érdekesebb, magvasabb vagy szentebb dolog, mint hogyha bármelyikünk ismerősei körében kritikusozik, európázik vagy nemzeti identitásozik. Versekkel együtt sem. Annyi hülyeséget összebeszél az ember, végül is.

• Kultúra