Bori Erzsébet

Nyomtatóbarát változat

Rég nem érvényes már az eredetiség parancsa, szabad prédává lesz minden, mi egyszer létrejön. Sally Potter Orlando című filmjében másé a történet, másé a látványvilág. Ha valamiben, hát abban hűséges Virginia Woolf regényéhez, hogy szépen és kifejezőn beszélve Jarman és Greenaway festői filmnyelvét, stilárisan és a képekkel közvetített narrációban kerül közel az eredeti szöveghez, mely maga is csupa rajz és festmény, szín, hang és illat. Négyszáz év emberei, művészete, szokásai, tárgyai és viseletei vonulnak föl benne, ki-ki a maga korának stílusában és nyelvén, hogy áradó bőségük magába oldja, elfátyolozza a voltaképpeni tárgy mineműségét. Kastély háromszázhatvanöt teremmel és ötvenkét lépcsőházzal, ápolt kertek és magas kőfalak állják útját az ardennes-i erdőnek.

Kezdet és vég összeér, a regénybéli Orlando szerelmét hívja a tölgyfa alatt, de a filmben – a köztük eltelt csekély hetven év kiiktatta a férjet – nemtelen lény jelenik meg az égen, angyalszárnyakkal verdes, és fenyegető-ironikusan énekel egy nemek nélküli szép új világról. Szopránnak véltük e falzettet, mikor a nyitóképben Elisa szépségét dicsérte a fáklyák visszfényétől reszkető éji víztükör felett, s feltűnt a királyi bárka – e közismert festői, költői, zenei téma –, benne az öreg Erzsébet királynő, férfi színész játszta, feldíszített, nem nélküli múmia. Később a főherceg alakjában jelenik meg, ahogy Nick Greene modern könyvkiadóként. Orlandót, a lányos fiút s fiús leányt a nagyon szép, nagyon angol Tilda Swinton játssza. Humora van és ragyog, ahogy írva áll, „mintha egy benne égő lámpa sugárzásában izzana”.

Másfélék járnak közöttünk. Beszivárgó földönkívüliek és földünkön lett mutánsok, replikánsok. Azonosításuk szinte lehetetlen, hiszen a magunk azonosságával is bajban vagyunk. Felismerésük szinte reménytelen, mert lassan magunkra sem ismerünk rá. Nemünk, életkorunk nem változhatatlan adottság többé, csodaszerekkel és sebészkéssel megállíthatjuk az időt, arcot, nemet cserélhetünk, nem is beszélve a génsebészet távlatairól. Meg a mindenki számára elérhető apró fogásokról, eszmékről és mozgalmakról, melyek máris szép eredményekkel dicsekedhetnek a nemek közti különbségek fölszámolásában. Házilagos kivitelezésben bárki előállíthatja a mosogató, pelenkázó papucsállatkát vagy a célra programozott, műanyag csomagolású, kardfogú üzletasszonyt. Radikális változatban ott a hadifeminizmus vagy a gay movement militáns szárnya, legújabban – az AIDS-re adott frappáns válaszként – az antiszex hitvallás.

Filmünk nem merészkedik ilyen messzire, annál is inkább, mert Orlando története 1928-ban véget ér. Sally Potter kihúzott egy szálat Virginia Woolf regényének dús kelméjéből, és hozzácsomózta a maga meséjét. Ez a vezetőszál (vagy nevezzük vörös vezérfonálnak) a nemek kapcsolata. Az adaptálónak mindent szabad – amit csak győz, s amiről meg tud győzni. Joga van szálazni, oka van a feminista olvasatra, hiszen Woolf is részt vállalt annak idején kora nőmozgalmából. A maga módján: okosan, szelíden és arányérzékkel. (Magyarul is olvasható szép feminista esszéje, a Saját szoba.) Úgy gondolta, hogy női és férfi szubsztancia kiegészítik egymást a nemek kapcsolatában s az egyes emberen belül is.

Regényhőse – harminchat éves, ragyogó hölgy, irodalmi díjas író – elalszik egy ősöreg tölgyfa alatt, és álmában 350 évet utazik az időben. Eleinte férfiként él és tapasztal (nőként csak igen korlátozott élet és tapasztalás jutott volna neki az idő tájt) szerelmet, irodalmat, hivatást. Elérve mindent, mit férfi elérhet, álmában hosszú álom lepi meg, melyből nőként ébred. Ki – miként Orlando – megjárta volt az ardennes-i erdőt, nem ütközik meg ezen. (Képzeljük el Rosalindát – természetesen férfi színész adja –, amint férfinak öltözve előlép egy fa mögül, és ráveszi Orlandót, tegyen úgy vele, mintha Rosalinda volna.) Orlando a nagyszerű XVIII. században tér vissza Angliába, és nőként gyűjti tovább tapasztalatait életről, irodalomról, szerelemről.

Shakespeare sokat tudott, Virginia Woolf (személyes érintettségétől, érzelmeitől vezetve, s szabadulni próbálva az utált viktoriánus kor kötelékeiből) többet akart megtudni a nemek viszonyáról. Azt várnánk, hogy Sally Potter az évezred végén már náluk is többet tud. Csakhogy az ő Orlandója nem álmodja magát férfivá, hogy teljesebb tapasztalásban legyen része, hanem egy szamárlétrán igyekszik fölfelé, min a férfilét képviseli az alsóbb fokokat. A fiús orosz leányhoz intézett szerelmi vallomása elrettentő példaként állhatna (vagy áll is) egy feminista brosúrában, ám nővé válva nagyvonalúan s -lelkűen bocsátja el a szívdöglesztő Shelmerdine-t. Igaz, mit is kezdhetne (azon kívül) egy ilyen gribedlis szépfiúval, ki ködös és zagyva eszmékkel (jövő, emberiség, szabadság) elhajózik Amerikába forradalmazni?

A filmben minden férfi – hívják bár Orlandónak, Károly királynak vagy Jonathan Swiftnek – hiú, korlátolt és/vagy ostoba. Orlando meg fiúságában is oly lányos – semmi vadság, szaracénfejek vagdalása, szerelmi kalandok kikötői csapszékekben és hajók kincses gyomrában –, merő mélabú és széplelkűség, hogy elvész a tét, nincs mit szembeállítani s kibékíteni egymással. (Nőként pedig oly erényes, dehogyis szökdös vissza hajdani nemébe, dehogy ólálkodik kétes hírű utcákban.) Az öntudatosult Orlandónak nincs szüksége birtokra, címre, sem férjre, szerelemre, még fiúgyermekre sem. Kérdés, mi értelme van nőnek lenni egy sterilen férfimentesített világban.

A filmvásznon hatalmas tablók, tájképek, életképek, csendéletek és portrék váltják egymást, más és más színben vannak tartva az egyes korok, rafinált a világítás, a komikumig korhűek a pazar kosztümök. Jarmannel, Greenawayjel annyira nyílt a kapcsolat, hogy az ő munkatársaik játszanak, terveznek díszletet s jelmezt Potter filmjében. Látunk szép beállításokat és hosszú-hosszú snitteket e jeles urak modorában, bár helyenként hektikusnak tűnik a vágás, nem engedi kibontakozni a látványokat, bár sok a káprázatosan szép és üres kép. Sally Potter fő erőssége a koreográfiában van, színészek, látványok mozgatásában, jelenetek egymásba vezetésében. Orlando mérgesen kapja föl hordónyi szoknyáját a XVIII. században, befut a kerti útvesztőbe, és a XIX. században keveredik ki belőle. A befagyott Temze fényes bálterem, kelmékkel borított jegén táncol az udvar. Ravasz tempók, kiművelt mozdulatok, a táncosok bonyolult összjátéka, csupa mesterkéltség és kiszámítottság ez a tánc, mégis oly gyönyörködtető, mint az Orlando című film. Mert Sally Potter – mindannyiunk szerencséjére – filmrendező, és nem ideológus.

• Kultúra