Bori Erzsébet

Nyomtatóbarát változat

Lehet, hogy a cseh új hullám ismertebb és népszerűbb volt nálunk, mint saját hazájában? Nem is olyan képtelen feltevés, ha belegondolunk, mennyi időbe telik, amíg egy induló mozgalom megfogalmazza önmagát; amíg a kritika önálló irányzatnak ismeri el; amíg a közönség elfogadja és megszereti. Az új filmes nemzedék működése alig mutatta meg hullámtermészetét, máris gátat emeltek elé, a filmeket betiltották, az alkotókat szétszórták, B-listázták. S míg Magyarországon – ha nem a mozikban, hát filmklubokban – jelen voltak és hatottak Forman, Schorm, Passer vagy Juracek munkái, odahaza évtizedekre láthatatlanná váltak, egy egész generáció nőtt fel nélkülük. Ez maradt nekünk a prágai tavasz ígéretéből, filmek, pár régi kiadású Kundera- és Skvorecky-írás, meg a bevonulás szégyene.

Az otthon maradtak, Menzel és Chytilová jó pár év szünet után, a hetvenes évek közepétől kezdhetnek újra forgatni, a Sörgyári capriccio, Az én kis falum, a Játék az almáért vagy az Egy faun megkésett délutánja az akkoriban szokásos késéssel eljut hozzánk is; Forman amerikai filmjei még gyorsabban. Csehszlovákiában nem vetítik őket, ott Milos Forman nevű személy nem létezik, pedig az emigránsok közül az egyetlen, akinél sikerült a szervátültetés: tökéletes amerikai rendező vált belőle.

Aztán jött ’89, a nagy remények és a szembenézés éve. A veszteségek felmérésékor – derékba tört pályák, porba alázott alkotók, hamvukba holt tehetségek, az elvesztett idő – nem győztük számlálni az áldozatokat, és a kinyitott dobozokból legfeljebb pár érdekes darab került elő, de csak egyetlen nagy film, a Pacsirták cérnaszálon, Menzeltől.

Jiri Menzelnek rossz évei voltak ’89 után. Tündöklése, majd bukása a FAMU-n, a legendás cseh filmfőiskolán, csalódást keltő filmek… Nem voltak azok rossz mozik, csak épp nyomába sem értek a korábbi nagy műveknek, na meg a felfokozott várakozásnak. A Vége a régi időknek nem említhető egy lapon az 1967-es Vancura-adaptációval, a Szeszélyes nyárral. Ahogy nem jött be a Koldusopera sem, pedig nagy színházi siker előzte meg a filmrevitelt: akkor már hónapok óta ment telt házakkal a Gay–Brecht-féle Háromgarasos regény Havel köztársasági elnök átiratában, Jiri Menzel rendezésében.

De jött Ivan Csonkin közkatona, és megmentette a hazát. Menzel először hallani sem akart a megrendezéséről, túl orosznak találta a Vojnovics-regényt, túl csehnek magát. Aztán benyújtotta a követeléseit: odahaza akar forgatni, régi, megszokott stábjával. A végeredmény jó arányban kikevert cseh–orosz koktél lett, a nagy országból jött az alapanyag (a szöveg) és a színészek, a csehek adták hozzá a képet. (Az angolok meg a pénzt.) A történet a Szovjetunió hadba lépésének előestéjén játszódik egy isten – és a diktátor – háta mögötti faluban, ahol a rettegéstől és vodkától örökké ittas helyi NKVD-megbízott képviseli a sztálini terrort. Ide vezényli a jó szerencse Csonkin újoncot, hogy őrizze a hadsereg elaggott repülőgépét. Telik-múlik az idő, a kiskatonát meg a kincstári tulajdont ottfelejtik a mezőn, épp a szépséges postáskisasszony kertje végiben. A fiatalok egymásba szeretnek, esznek-isznak, nagyokat hancúroznak, összevesznek és kibékülnek, körülöttük a faluban zajlik a „helytörténet”, odakint pedig a világtörténelem, éppen a második világháború van soron. Németország megtámadja a Szovjetuniót, lőttek az idillnek. Ekkora világnagy disznóságból még az isten féltett gyermekeinek, az együgyűeknek és ártatlanoknak sem lehet kimaradni. Ivan Csonkin már csak a kisemberek őrzőangyalára, Jiri Menzelre számíthat…

A cseh filmekben nyüzsögnek a kispolgárok. Folyton disznót vágnak, söröznek, töltekeznek, házat építenek, permeteznek a kertben, nézik a tévét. Nincsenek nagy vágyaik, csak élni akarnak, s ha ítéletidő jön, behúzódnak az eresz alá. Forman gyűlöli, Menzel szereti őket, így kerek a világ. Csakhogy mégsem ugyanarról az emberfajtáról van szó. Forman a nyárspolgár esküdt ellensége, megsemmisítő gúnnyal ábrázolja, de nevetséges kisszerűségében is ott lappang az démoni elem, amely mindenféle színű diktatúrák ideális alattvalójává avatja. Menzel egészen kicsi kispolgárát más fából faragták. Gyarlóbb már nem is lehetne, nevetséges kisszerűsége a komikum kiapadhatatlan forrása. Sose történik vele semmi, ott sertepertél a hátsó udvarban, de ha nem sikerül szélárnyékban megúsznia a történelmet, botcsinálta hős vagy áldozat lesz belőle.

E jellegzetes kisembertörténeteket (Hóvirágünnep, Magány az erdőszélen, Az én kis falum), akárcsak az Ivan Csonkin közkatona élete és különös kalandjait Zdenek Sverák írta Menzelnek, aki manapság már arról híresebb, hogy ő a cseh nézők új kedvencének, Jan Sveráknak a papája. Természetesen a fiának is ír forgatókönyveket, és mindjárt az első közös filmjükkel világhírre jutottak: Jan Sverák alig múlt húszéves, amikor az Általános iskolát beválasztották abba az öt nem angol nyelvű filmbe, amelyet 1991-ben Oscarra jelöltek. Az Általános iskola még mindenestől a „papa mozija”, a jó tanuló felel benne az új hullámból, és nyomatékul felvonultatja a hatvanas évek legendás figuráit: Zdenek Sverák mellett feltűnik Menzel, Karel Kachyna, Rudolf Hrusinsky, Petr Cepek. A film példátlan hazai és nemzetközi sikere nyomán beindult az üzlet az ifjú Sveráknak. Amerikai pénzből elkészítette minden idők legdrágább cseh filmjét, az Akkumulátor I-et. Ha az Általános iskola volt a kötelező gyakorlat, akkor ez a fakultatív tárgy, filmcsinálás amerikai módra. A papa írta (szerepel is benne, ő adja az ifjú hőst támogató vajákos embert, a kicsit kopott, kicsit komikus, de roppant megnyerő idősebb urat) a történetet, melyben a televízió közvetítette virtuális valósággal vív gigantikus harcot a kilencvenes évek enervált fiatalembere. A már címében is hollywoodi mintákra utaló Akkumulátor I. az akciófilmek paródiája akarna lenni. A példa adva volt, a Limonádé Joe-t és társait jegyző Oldrych Lipsky találta fel a hatvanas években, hogyan lehet egyszerre követni és kifigurázni a tömegfilmes zsánereket (western, kalandfilm, krimi). Ám a fiatal rendező sokkal jobban irigyli és csodálja az amerikai mozit, hogysem zavartalanul gúnyolódni bírna rajta. A filmjének vetítésére érkezett Jan Sverák elmesélte, hogy nem először van moziban Magyarországon, diákéveiben már járt itt egypárszor, hogy megnézze a Csehszlovákiában nem látható filmeket. Jó poén lenne, ha a Tűz van, babám vagy az Intim megvilágításban kedvéért utazott volna ide, csakhogy őt a Szelíd motorosok érdekelte.

Azon a vetítéssorozaton, amelyen Sverák filmje ment, láthattuk a tavalyi cseh filmszemle győztesét is, Milan Steindler Köszönet minden reggelért című filmjét. Ukrán írónő könyve alapján készült, hősei csehországi ukránok, akiken úgy lépett át a határ, mint az ismert anekdota ungvári öregemberén, ki úgy lett K.u.K.-alattvalóból magyar, majd szovjet állampolgár, hogy közben ki sem tette a lábát a szülővárosából. A kiterjedt rokonságból csak a hősnő családjának van szerencséje Prágában élni, a többiek arany búzamezők és nyírfaligetek övezte mesebeli ukrán faluban laknak, és előszeretettel látogatják idegenbe szakadt véreiket. Mindig mások érkeznek, régen vagy sosem látott rokonok, az egyik férjhez menne, a másik csak bevásárol. E gyakori rokonlátogatások sajátos ízt visznek a hatvanas–hetvenes évek jellegzetes kelet-közép-európai alaptörténetébe, melyben folyik a pártépítés, éberek a rendőrök, orosz tank jelenik meg az ablak alatt, egyesek aláírnak valami Chartát, és a hősnő jövője azon áll vagy bukik, sikerül-e bizonyítani, hogy a nagypapa nem volt retrográd nacionalista. Sikerül. Pedig mindenki tudja róla, hogy az volt. A film csúcspontja, amikor a hómezőn megjelenik egy barnamedve, hatalmas ukrán zászlóval a mancsában. Mert a Köszönet minden reggelért komédia, jókat lehet nevetni rajta, és kimondottan üdítő, hogy nem a bulvárvígjáték sikerdramaturgiája szerint építkezik. A történet hol lomhán, kicsit unalmasan csordogál, hol burleszkszerűen nekilódul, hogy azt várjuk, mindjárt jön a tortadobálás. Soha rosszabbat ennél a fésületlen és szeretni való szláv slampossággal előadott cseh darabnál.

A számtalan filmhét és retrospektív sorozat közül alighanem a Jan Svankmajer életművét bemutató volt a legizgalmasabb. Sose láttam tőle korábban semmit, rémlett, hogy „valami animátor” lehet. Elmentem a hatos előadásra, aztán ott maradtam, hogy a nyolcason megnézzem még egyszer, aztán másnap meg harmadnap is. A harmadik napon volt a legnehezebb: ugyanabban az időben a Hunnia mozival átellenben Robert Wilsonék játszottak Faustot a Madách Színházban. Ezen a napon, már programon kívül, mutatták be Svankmajer azon frissiben elkészült nagyfilmjét, a Faust-leckét. (Akkor csak kevesen, most nagyon sokan láthatták a televízióban.) A rendező az új hullámos nemzedékkel indult együtt, mintegy 25 darabot forgatott, amelyek között a húsz másodperces szkeccstől és négyperces kliptől a tíz-húsz perces kisfilmeken át (ebből van a legtöbb) a nagyjátékfilmig (szám szerint kettő) igen sokféle darab található. Ami a leginkább közös bennük, hogy mindegyik nagyszerű. Svankmajer művészetének két forrásvidéke van, az egyik a szürrealizmus, a másik a cseh népi bábjáték, mindkettő eleven hagyomány ma is a cseheknél – viszont hiányzik a magyar kultúrából. (Igaz, nekünk itt van az egy szem Kemény Henrik, de ő nem marionettekkel, hanem kézre húzott bábokkal dolgozik.)

A Faust-lecke mindazon technikáknak és gondolatoknak a szintézise, amelyek Svankmajer munkáiban harminc év során megfordultak. Egyben a faustok foglalata is, hiszen a népkönyvtől Marlowe, Goethe és Gounaud Faustjáig számtalan változatból meríti motívumait. Együtt játszik benne ember és ember nagyságú báb, a marionettet tárgy- és gyurmaanimációval kombinálva. Hihetetlen, de Svankmajer számára aktuális érvénye van a Faust-mítosznak, és azt meri mondani, hogy még megvan a fausti ember, nem veszett el, csak átalakult. Itt szaladgál az utcán, aktatáskával, gyűrött ballonkabátban, és disznósajtot eszik vacsorára. Mi vagyunk azok, Akárki. Kíváncsi és viszketeg természetünk, menthetetlen gyarlóságunk visz minket a kísértésbe, hatalom- és hírvágyunk sétáltat be az ördög csapdájába meg a szerelem sötét vermébe. Ha aztán kiderült, hogy jól belejátszottuk magunkat a slamasztikába, már iszkolnánk, mentenénk a bőrünket, de csak balsorsunkba futhatunk bele. E végtelenül sokértelmű és vizuálisan izgalmas film teli van elképesztő, zseniális ötletekkel és megoldásokkal. Hivatásos demonstrátorok és performerek egy életre beérnék a tizedével is mindannak, amit itt Svankmajer csak úgy félkézzel odavet.

Magyarországon éveken át nem lehetett új cseh (és kelet-európai) filmeket látni. Most talán megtört a jég, és megint kiderült, hogy érdemes rájuk figyelni, hiszen olyan nagy rendezők működnek ezen a tájon, mint Menzel, Pintilie vagy éppen Svankmajer. Ezen újabb művek jó értelemben vett közönségfilmek, méghozzá anélkül, hogy az újvilági kommersz után loholnának. Ha megnézzük a kiugró kelet-európai sikereket, azok egytől egyig „házimozik”, mint a Sose halunk meg, a Köszönet minden reggelért vagy Jan Sverák Utazás című legutóbbi road movie-ja. Még az is lehet, hogy itt a szomszédban van a megoldás a magyar film bajaira.

• Kultúra