Kálmán C. György

Nyomtatóbarát változat

Az bizony meglehet, hogy a Nagy Fordulat után nem kerültek elő a remekebbnél remekebb művek az íróasztalfiókokból, mert nem is voltak ott; előkerültek viszont az íróasztalokról. Kiderült, hogy talán az asztal lapja alkalmasabb az alkotásra, mint a fiókja. Az elmúlt 6-7 évben káprázatos versek, elbeszélő művek és esszék íródtak; ha már nem is emlékezünk valamennyiükre, olykor nem árt felfrissítenünk halványuló emlékeinket, egymás mellé tenni néhányukat. A Holmi szerkesztői saját lapjuk rövid történetéből adnak áttekintést, ezzel igazolva, hogy az utóbbi néhány év irodalmáról alkotott benyomásunk nem a megszépítő messziség és nem is a túlontúl friss élmény terméke.

Mielőtt folytatnám, röviden felsorolok egy párat a Holmi-antológia darabjai közül, betűrendben: Baka István versei; Bodor Ádám Sinistra körzet-részlete; Csukás István versei; Eörsi Időm Gombrowiczcsal című sorozatának darabja; Határ Győző versei; Heller Ágnes esszéje; Kántor Péter versei; Kardos G. György regényrészlete; Kertész Imre Az angol lobogója; Kornis Napkönyv-részlete; Mándy-novella, az Egy este; Nádasdy Ádám új, és Nemes Nagy Ágnes posztumusz versei; vers Oravecz Imre Szajlájából; Orbán Ottó-versek; Parti Nagy Hullámzó Balatonja; Petri és Rakovszky Zsuzsa három-három verse; Spiró-novella; Szántó Piroska memoárjának részlete; Tandori négy verse; Tar Sándor Zártkertje; Térey János versei; részlet Tolnai Ottó árvacsáthjából; két Vas István-költemény.

És akkor még mennyit kihagytam, méltatlanul.

Nem ártana úgy 5-6 évenként összeállítani egy antológiát az irodalmi termésből; nem sikerlistát, hanem gyűjteményt, amelyben a krémen kívül képviseltetnék magukat a kevésbé sikeres, de érdekes próbálkozások, a megbízható „másodvonal” termékei, a legfontosabb esszék, s esetleg – ami e kötetből teljességgel kimaradt – a legjellegzetesebb vagy legviharosabb kritikai írások. Persze félő, ha valaki komolyan veszi ezt a javaslatot, abból a Szép versek és a Körkép protokolláris, áttekinthetetlen és nivelláló rokona állna elő. Szerzőik szoros betűrendjében követnék egymást a hol ilyen, hol olyan művek, vagy pedig grammra kiegyensúlyozva kerülnének be, életkor, irányzat vagy ki tudja, mi szerint – ez pedig sokkal jellemzőbb volna a szerkesztő merészségére, óvatosságára (továbbá: életkorára, irányzatára vagy ki tudja, mijére), mint az irodalmi folyamatra.

A Holmi antológiáját éppen ezek a veszedelmek fenyegették, mégis kitűnő könyv. Vajon miért?

Mindenekelőtt az az ötlet, hogy egyetlen folyóiratból készüljön válogatás, gyümölcsözőnek bizonyult. Biztosan van ebben egy kis önreklám is, a folyóirat nagyon komolyan veszi saját szerepét és jelentőségét, sikerül is elhitetnie, hogy az elmúlt évek legfontosabb művei éppen e lapban jelentek meg. (Ez részben, de csak részben, igaz is: mellső végtagjaink ujjállománya még soknak is bizonyulna, ha azokat az orgánumokat kívánnánk megszámolni, amelyekben hasonló színvonalú közlemények viszonylagos rendszerességgel olvashatók.) Világos, hogy kevesebb kompromisszumra, méricskélésre, aggodalmaskodásra van szükség, ha egyetlen folyóiratból (annak is hat és fél évfolyamából) kell összehalászni a beválogatandó műveket, s ez jótékony hatással van a gyűjteményre mint könyvre is. A szerkesztők megtehetik, hogy részleteket közöljenek azóta befejezett és kötetté formált művekből, hiszen a folyóirat-publikációra kívánnak emlékeztetni, egy szuper-folyóiratszámot imitálnak. Ebbe a számba pedig beleférnek a könnyed, alkalmi és irodalmilag esetleg nem is jelentős művek (Magyar László András remek versikéi vagy Kovács András Ferenc és Welker Ervin futamai).

A kötet megkomponáltsága a másik szempont, amely élesen elkülöníti a Holmi-antológiát más, némileg hasonló vállalkozásoktól. A megjelenés időrendje helyett – ami lehetséges rendező elv lett volna, a maga módján informatív is, csak éppen nem lett volna sokatmondó a folyóirat átlapozgatásához képest – rejtett, inkább csak sejthető kapcsolatok, ellenpontok, rokonságok és szembeállítások fűzik össze a közölt műveket. Mondjuk, a szerelemtől és szeretettől Istenig. A logika hol világosan követhető, hol nem – pontosabban, hol a logika irányít, hol az atmoszféra, a megszólalásmód hasonlósága, hol meg talán a véletlen.

A két legvilágosabb tömb, amit már említettem is, a kötet első és utolsó blokkja. Két esszépillérje az elsőnek Vági Gábor írása a tündérekről és Boldizsár Ildikóé a tündérmesékről és a varázslásról; közöttük ott van Szántó Piroska szerelemmel átitatott vallomása Vas Istvánról, aktjáról és haláláról. A gyöngédséget, a szeretetet, a szerelmet, a beteljesületlenséget és a boldogság ígéretét járja körül ugyanitt Orbán Ottó, Nádasdy Ádám, Rakovszky Zsuzsa, Somlyó György és Petri György verse, másoké mellett. A kötet záró része pedig, Istenről és a halálról, Tandori „Londoni Mindenszentek…”-jétől ível Nemes Nagy Ágnes két nagy verséig (Istenről; Az üres ég). Közöttük az Istentől totálisan elhagyott, istentelen és embertelen világ képe, Tar Sándor nyomasztó, elkeserítő, nagyszerű elbeszélésében; Baka István és Kántor Péter verse; Kunt Ernő tanulmánya – megint csak többek között.

Megint másutt az az érzésünk, hogy a mű jelentését éppen környezete gazdagítja – ilyenkor egyértelműen láthatóvá, de soha nem tolakodóvá válik a szerkesztők értelmező gesztusa; Kertész Az angol lobogója, teszem azt, a groszteszk-ironikus művek sorában, vagy Mándy novellája ugyanitt, új színekkel lesz gazdagabb, „pusztán” az elhelyezés révén.

A kompozíció átgondoltsága, paradox módon, azt is jelenti, hogy a szerkesztők mindvégig a háttérben maradnak; ízlésük, értékeik, vonzalmaik nyilván tükröződnek a kötetben, ahogyan a folyóiratban magában is, de sehol nem érezzük egyikük erőszakos nyomulását sem, képtelenség akár egyetlen szövegre is kajánul rámutatni, hogy ez csak X. vagy Y. szerkesztő úr magánelfogultságai miatt került volna a gyűjteménybe. Bizonyára arról is szó van, hogy ötük érdeklődésének és értékrendjének különbségei jótékonyan semlegesítik egymást; de arról is, hogy az összeállítás gondos tervezete mintegy maga alakította a válogatásba bekerülő művek sorát. Szempont lehetett az olvasmányosság, ezzel együtt a műfaji változatosság; érezhetően több a rövidebb írás, a vers (még annál is, amilyen arány egy-egy Holmi-számban szokott lenni), az esszék viszonylag rövidebbek, és nem csak recenziók, hanem történelmi, filozófiai, művészettörténeti tanulmányok sincsenek a kötetben. Hogy hiányzik-e még ez meg az? Persze, több ász meg nagyágyú nincs benne a gyűjteményben – de azt azért erős volna állítani, hogy hiányoznának.

Az antológia legfőbb erénye, mindenekelőtt az, hogy van mit megmutatnia. Minden folyóirat jellegzetessége, hogy nem léphetünk kétszer ugyanabba bele; zajlik, változik, ezt-azt visz magával, hol súlyos rönköket, hol tiszavirágot, hol nagy halakat. Ha bele-belemerítünk, van esélyünk rá, hogy megállapítsuk: mi szokott benne lenni, kiszemezgethetjük azt, amiért szeretjük, s ami miatt olykor viszket a bőrünk, ha megmártózunk benne. A Holmi pedig, a működő, élő Holmi csakúgy, mint ez a – természetesen – mesterséges, kimerevített lenyomata, nem félek kimondani, csak úgy nyüzsög a klasszikusoktól. A kortárs magyar irodalom legjobbjai közegükre lelnek a lapban és az antológiában. Ha a szerkesztők csak ennek a lehetőségét biztosítják, már joggal lehetnek büszkék magukra.

• Kultúra