Kálmán C. György

Nyomtatóbarát változat

Gondoltam, most majd jól megírom Kornis Mihály publicisztikai (vagy milyen) írásairól, hogy mi bosszant, mi zavar bennük. Mert amennyire élvezem, annyira idegesít is, olykor határozottan feszengek, mégis egy szuszra olvasom.

Aztán rájöttem, hogy a kettő ugyanaz.

Pontosan az a kínos (rossz, kellemetlen, gyenge) a Kornis-írásokban, ami remek (jó, olvasmányos, erős). Csak talán egyszerűbb megtalálni a negatív kifejezéseket. Milyen könnyű ideírni például, hogy ez a kötet szedett-vedett, mindenféléből összehordott vegyes ízelítő: van benne nekrológ, válasz körkérdésre, kiállítás-megnyitó, kollázs-vers, vitairat és memoár. Valamivel nehezebb körülírni, miért érdekes mindez: hogy mégis olvasmányos és izgalmas könyv jön létre, mert éppen az válik benne fontossá, hogy mi minden aprósággal foglalkozik ez a pasas; hogy ez a sokféle, össze nem függő, nagyon heterogén „anyag” mindvégig mégis egyvalakit körvonalaz. Persze, hogy olykor nem valami jó a szöveg: unalmas vagy túl könnyű – mégis mindez éppen ő.

Szerintem például a Nosztalgia-chat című írás, amely nem más, mint válogatás az internet nosztalgia-chatfórumainak anyagából, eléggé olcsó ötlet; bár nyilván valamelyes kutató- és szerkesztői munka áll mögötte, nem valami emlékezetes szöveg. Nem sokkal több annál, mint ha magunk bolyongnánk ugyanezekben a virtuális terekben. No igen, mulatságos, kellemes, olykor elgondolkodtató – de hát azért nem vers, egyes elemei talán egy később megírandó Kornis-prózában találják meg a helyüket. Műhelymunka, előkészület. Ahol a mester annyira megörül a megtalált anyagnak, annyira szeretettel csodálkozik rá, hogy mindenképpen meg akarja mutatni. (És az „anyag” nem pusztán a felidézett nyelv, nem csak a megidézett tárgyak, hanem beletartozik ebbe a csetelők fura viszonya mindehhez, a somolygásba oltott álmélkodás, a lelkesedéssel vegyes borzadály.) Jó, megnézzük, vele örülünk, de hogy kerül ez a kötetbe? Vagy ott van a Ki hogy ír című igénytelen kis darab, afféle karácsonyi lapba való kis ajándék, se nem elég szellemes, se nem valami mély értelmű, ez minek? Nem sikerült megbarátkoznom Az egerek veszte című kis parabolával sem, a Mit várok 2100-tól? nyugodtan pihenhetett volna az asztalfiókban a kritikai kiadásig. A Krassóról szóló megemlékezés végére iktatott Dalok a Kisfogházból sorai bizonyára Krassónak is tulajdoníthatók, de hát sokunk óvodás emlékeit is éppúgy idézhetik, s egyáltalán: minek, minek, minek?

Mert Kornis hihetetlenül komolyan veszi, amit csinál, és mindig nagy erővel el akarja hitetni velünk, hogy mindez rendkívül fontos, alapvető, hogy életre-halálra megy a játék. Ha kell, erősködik, ránk kiabál, attól tartunk, még a végén sírni is fog nekünk. Nem győz meg – ettől a Nosztalgia-chat sem, néhány más szöveg sem lesz jobb –, de elgondolkodtat. Kornis, a remek prózaíró, kiváló drámaszerző, a vitriolos publicista valamiért mégiscsak nagy jelentőséget tulajdonít valamennyi szövegének. Le lehetne mindezt söpörni azzal, hogy Kornis hiú, öntetszelgő, mániákus – de nem úszhatjuk meg ilyen könnyen. Mert tudjuk, és legjobb írásaiból ez rögtön világos is, hogy Kornis igenis bölcs, vívódó szerző, aki nem ellenőrizetlenül és gyorsan ír, aki alaposan megszenvedi azt a keveset, amit végül kibocsát keze közül.

A Krassó-emlékezés függeléke például annak idején nemcsak szép gesztus lehetett, hanem fityiszt mutatott a halotti beszéd műfajának: hülye kis versikékkel idézte meg a játékra, szabados dumára, polgárpukkasztásra mindig kész Krassót. Még ha publicisztikai kötetben nemigen lenne is helye, jelenléte nemcsak Krassót, hanem legalább ennyire Kornist is jellemzi – tehát mégiscsak van helye. A többi említett szöveggel hasonlóképpen áll a helyzet: amennyire bosszantóak vagy érdektelenek, annyira hozzátartoznak Kornishoz: ahhoz, aki (az Utószó tanúsága szerint, amely nem más, mint az írások keletkezéséhez fűzött rövid kommentárok sora) képes egy körkérdésre adott kétflekkes vázlaton hosszan dolgozni. Aki 2003-ban is fontosnak tartja, hogy a polgári körök bontakozó mozgalmára írt 2002. nyári paraboláját újra elolvassuk – mert nem akar felejteni, és nem akarja, hogy elmúlt idők lassan feledésbe menő eseményein könnyen, gyorsan túl legyünk. Aki jelezni akarja, hogy odafigyel: ki hogyan ír. Aki megpróbálja feltérképezni a közelmúlt nyelvi agyrémeit és az ezekhez fűződő nosztalgia jellegét. Ez pedig nem egyszerűen ezeknek az írásoknak a mentegetése – mint szövegek, mint önálló alkotások nemigen mentegethetőek – hanem belátása a Kornis-féle magatartás jellegzetességének; az őszinteség, a kitárulkozás, a „mindez én vagyok” gesztusának (f)elismerése.

Kornist nem azért olvas az ember, hogy publicisztikát (meg sok minden egyebet) olvasson, hanem azért, hogy Kornist. Mert a Kornis-publicisztika (vagy mi) megformálásában, felépítésében, csattanóiban nagyon sokféle, és nem is feltétlenül meglepően új. De az a hang, amely ezekből az írásokból szól, összetéveszthetetlenül a Kornisé. Irónia helyett inkább gúny, megvesztegethetetlen őszinteség, a kérdések az élükre állítva, máskor hit, odaadás és már-már vallásos szenvedély. Kornis néha igazságtalan; durván, vadul fogalmaz, egy-egy jelzővel intéz el bonyolult dolgokat, s egyáltalán: olyan dolgokat mond ki, amelyeket magunk soha nem mondanánk. Ezen egy darabig méltatlankodhatunk, szívjuk a fogunkat, elégedetlenül csóválhatjuk a fejünket – de mégis milyen jó, hogy valaki ezt így kimondta! Még ha esetleg nincs is igaza, vagy nem úgy van igaza, vagy árnyalgathatnánk, vagy finomítanánk… De nem, ne tegyük. Kornis, ez a szabad, zabolátlan, gátlástalan pasi leírt valami lényegeset, és ez nagyon jó. Milyen csúnya dolog például, hogy a Big Brother-ügyben írott nagyszabású vitairat gyakorlatilag bunkónak tekinti képzetes vitapartnerét – és mégis mennyire jólesik, mennyire a szívünk (ha nem is eszünk vagy az illem) szerint való.

Amikor Kornis magáról ír (és nagyjából mindig ezt teszi), azt nevezhetjük nyafogásnak, szenvelgésnek, önsajnálatnak, illethetjük sok efféle kellemetlen jelzővel. Csak hát nem nagyon más ez, mint bármelyikünknél, vagy mint bármelyik nagy írónál: Esterházy is ezt teszi elegánsan és jókora öniróniába csomagolva, Nádas metafizikusan, Kertész történetfilozófiailag (ki hogy ír, ugye). Kornis mindenekelőtt őszinte, és őszinteségében gyakran groteszk: mert semmit nem szégyell, gyengeségeit sem, nem akarja magát mindentudónak, mindent értőnek, bölcsnek és szentnek ábrázolni, hanem esendőségével, pitiánerségével és slemilségével áll elénk. És mindezt valahogyan helyettünk teszi (ahogyan persze a többi nagy író is) – amikor kellemetlenül érezzük magunkat hülyeségei, nagyotmondásai, kicsinyességei miatt, akkor magunkat látjuk benne, akik mindezt sosem mernénk megtenni.

Magam nehezen tudom követni Kornist akkor, amikor lelkendezik, szent révületbe esik, rajong – ezek az írások (a Kertészről, a Darvas Ivánról, de különösen az Orbán Ottóról szóló) mintegy ellenpontjai a túlságosan is könnyűnek tetszőeknek. Nem (vagy nemcsak) ízlés-kérdésről van szó, hanem arról, hogy vannak olvasók, akik idegenkednek a rendkívül retorikus, túlfeszített írásmódtól, a sokszor igaz, de még többször túlzó diktumoktól. Hát igen. Ugyanakkor ez is a Kornis-kép része: az olvasót azért mindenképpen lenyűgözi ez a lendület, s ha nem is adja át magát ennek, azért nagy érdeklődéssel figyeli, ki az, aki így beszél, miért válik szemmel láthatólag élet-halál kérdésévé számára, hogy megfogalmazzon bizonyos mondatokat, mi ez az odaadás, mi ez a hit? Mert Kornis nem leplez el ebből semmit, mindez ő maga, s mindent, ami ő maga, fontosnak tartja megmutatni. Ismétlem: Kornisban ugyanaz szerethető, ami idegesítő.

A vitázó, az ingerült Kornis viszont mégiscsak sokkal jobb, mint a lelkes. A kötet egyik csúcspontja a címadó vitairat, amely – durván összefoglalva – Kis Jánosnak a D-209-es ügyben tett nyilatkozatával kapcsolatban az értelmiség és a politizálás viszonyáról szól. Személyes állásfoglalás abban a kérdésben, hogy kinek miféle joga van „belebeszélni” a politikába, hogy mit jelent elkötelezett, értékeket magáénak valló értelmiséginek lenni. Ahogyan hasonlóról szól a kötet másik két szövege is – ezek ugyancsak feltétlenül a legjobbak közé tartoznak: a Civilek a pályán (amely a felszínen memoár, emlékezés a demokratikus ellenzék idejére, Kornis ekkori szerepére a társaságban, a mozgalomban, a barátságokban, az irodalomban, másfelől viszont a politikai szocializáció története, a meggyőződések, alapelvek elsajátításának históriája, s ekként magyarázata vagy háttere mindannak, ami a kötetben ezen első írás után következik); és a Big Brother és társai, ez az őrjöngő, dühödt, elkeseredett monológ, amelyet azóta is, akár naponta ismételhetnénk. Kornis ezekben az írásokban kíméletlenül kérdez, folytonosan döntéseket, válaszokat, állásfoglalásokat követel ki olvasójától, gyűlöli az elkenést, a felmentést, a gyengeséget – a sajátját is. Ez persze rendkívül idegesítő. És lenyűgöző, meggyőző. Zavaró és élvezetes.

És kiváló a két Berlin-esszé, remek az Enyedi Ildikó-elemzés… és tulajdonképpen persze az egész. Mindent meg lehet Kornisnak bocsátani, sőt szeretni is lehet mindenért. Tőle valahogy minden érdekes, minden szeretetreméltó. Ő a Kornis, és kész.

Kornis Mihály: Pestis előtt. H. n., Novella Könyvkiadó, 2003, 238 o., 1990 Ft.

• Kultúra