Kálmán C. György

Nyomtatóbarát változat

Van egy nő. Szeret. Van egy nő. Gyűlöl. Van egy könyv. Esterházy Péter írta. Benne sok-sok apró szöveg, szám szerint 97 (szép prímszám), és majdnem mindegyikük így kezdődik. Hol így, hol úgy. Hol „szeret”, hol „gyűlöl”. Hol csak „sz”. Hol csak „gy”. Sőt, hol „férfi” (de nem, mégis nő). Nem szabályosan váltakozik (szeret, nem szeret).

Nagyon muris. Mulatságos, érdekes, jópofa.

Nagyon bosszantó. Unalmas, érdektelen, jópofáskodó.

Szóval: kettős. Lehet, hogy lesznek olvasók, akik szeretni fogják ezt a könyvet, de gyűlölni talán túlzás. Nem szeretni, elégedetlennek lenni, csalódni mindenesetre jogos.

Kettősség (többféle is) a könyv egészét átjárja. Kezdjük rögtön azzal: mi ez? Regény vagy arcképcsarnok? Ha regény, akkor elvárnánk, hagyományosan, bizonyos ábrázolt alakok azonosságát, történetféleséget (legalább romokban), támpontokat (ha mást nem is) térben és időben. Esterházy, mert kitűnő író, pontosan tudja, hogy e várakozásainkat kell kérdőre vonnia, kijátszania, beteljesítetlenül hagynia. Esze ágában sincs eligazítani, hogy az a bizonyos egy nő valóban egy-e, hogy folytonossággal vagy megszakítottsággal van-e dolgunk; bizonyos részek (hol motivikusan, hol megfeleltethető szereplői révén, hol idő- vagy térbeli kapcsolataik által) tömbökké állnak össze – vagy legalábbis az olvasó ezzel áltatja magát. Mintha a kis részek néhány füzére halovány fejezetkörvonalakat is mutatna. Mintha igen, egy nő, de legalábbis néhány nő rengeteg arcát, tettét, beszédét, történettörmelékét tárná elénk a kazalnyi rövid szöveg: megannyi nekifutás, körülírási próbálkozás, piszkozat. Egyikük sem tör önállóságra, külön-külön nem is igen állnának meg a lábukon – csak így, csokorban, együtt kerekedik ki belőlük valami, ha kikerekedik. (Éppen egy éve volt szerencsém írni Esterházy–Banga tekercséről, amelynek szövege az Egy nő egyik darabjának változata; jó példa arra, hogy mit ér, hogyan olvasható önmagában e könyv egy részlete.)

De lehetséges más értelmezés is. Például az, hogy más műfajról van szó. Hogy, mondjuk, itt a Jellemrajzok végletesen ironikus újraírása történik: Esterházy az új és magyar La Bruyère-t alkotja, amelyben ezúttal történetesen csupa nő szerepel. Szépek és csúnyák, rossz és jó szokásokkal, illatosak és szagoskák, hűvösek és forrók, hol elképzelhetőek, hol nem; lyukak szaggatta körkép, minduntalan visszavont, összefirkált vázlatrajzok sora. Vagy mondhatjuk azt is, hogy az Egy nő végigzongorázza sok-sok regény vagy sok-sok novella lehetőségeit, invenciózus inventórium, terepszemle, nem egyetlen (képzetes és meg nem valósult) művet ír körül, hanem az írást, hogy hogyan lehet nekilátni, kibontani valamit a semmiből, a képzeletből, a nyelvből. Mit lehet kezdeni a nagyon egyszerű nyitómondattal, hány változata van annak is, lehetséges folytatásainak is.

Sőt, ami azt illeti, nézhetjük a könyvet egészen más nézőpontból. Mert nem is egy nőről (vagy akár kilencvenhatról) szólnak a szövegek. Arról legalább annyira, aki leírja őket, meg arról is, akit e nők szeretnek és/vagy gyűlölnek (ha ugyan ez a kettő elválasztható egymástól). Arról, hogy hogyan viszonyul az, akit szeretnek/gyűlölnek a nőkhöz, mit vár tőlük, mit ad nekik, hogyan él vagy nem él velük (együtt), mit szeret/gyűlöl bennük; hogyan beszél, ír róluk.

Egyik elgondolás vonzóbb, mint a másik. És végtére is, miért ne adnánk át magunkat mosolyogva és élvezettel bármelyiküknek, miért ne lelkesednénk Esterházy újabb csínyjéért, miért ne gusztálnánk a könnyű kézzel megírt kis kompozíciókat? Esterházy itt is sokszor szellemes, máskor kissé érzelmes, mindig elegáns és kedves. De nem, mégsem, valami nem elég, valami nem elég jó. Rosszmájúan akár azt is mondhatnánk, hogy Krúdy, Móricz vagy akár Kosztolányi azokról a köteteikről is híresek, amelyek kevéssé jelentősek; a felkészülés, a lazítás vagy a válság termékeit számon tartjuk, s Esterházy néha ily módon is kapcsolódik a magyar irodalom nagy hagyományába.

Hogy emlékeztesse rá
„Ide még jön valami” –
odatett valamit

– írja a költő (Tandori), és mintha Esterházy is azért tenne oda (ide, elénk) valamit, hogy emlékeztesse (és emlékeztessen minket) arra, hogy innen még hiányzik valami. Íme, még egy értelmezés, amit erre a szövegládára rá lehetne sütni, és rögtön elég veszedelmes is. Rám, ránk, értelmezőkre és olvasókra nézve. Mert ez azt sugallja, mintha mi bezzeg tudnánk, hogy mi hiányzik, mintha valamiféle mérőrúddal hajkurásznánk a jeles szerzőt: tessen, kérem, regényt írni (na jó, novellát); meg is csinálni, ne csak a helyét kijelölni. Mintha utat akarnánk engedni afölötti bosszúságunknak, hogy az újabb Esterházy-termés sokszor efféle jelzésekből áll, útjelzőkből, amelyek ki tudja, mikor vezetnek el megint egy magaslathoz.

Pedig hát távol álljon, Esterházy nyilván pontosan tudja, mit miért csinál úgy, ahogy; lehet, hogy most éppen az utak kijelölése van soron, az is a maga faramuci módján. Lehet, hogy végképp megrendült a bizalma az elmesélhető történetben, az úgynevezett „regény” úgynevezett „lehetőségeiben”. Hogy ismét a költőt idézzem, „a mindig egy helyben maradóra” lesznek „különösen végzetesek” a „körbeforgatott útjelzőtáblák”. Mozognánk, mozgunk is Esterházyval; jó, reggeli torna, kis jogging. A magam részéről szívesebben mennék egy kiadós túrára.

• Kultúra