Litván György

Nyomtatóbarát változat

Az első világháború befejeztével a győztesek mihamarabb hozzáláttak Európa átrendezéséhez és az új, tartósnak remélt békerendszer megalapozásához.

A Békekonferenciát 1918 végén Párizsba hívták össze. Az első munkaüléseket 1919. január 12-én tartották, az ünnepélyes megnyitást Versailles-ban, január 18-án.

Woodrow Wilson amerikai elnök eredetileg úgy gondolta, hogy a konferenciára valamennyi hadviselő fél, azaz a legyőzött államok képviselőit is meghívják, s ő maga tölti majd be a döntőbíró szerepét győztesek és vesztesek között. Szövetségesei, a vezető brit és francia politikusok azonban meghiúsították e koncepciót. A veszteseket távol tartották, Wilson pedig nem lett döntőbíró, legfeljebb első az egyenlők között – legalábbis látszólag. A valóságban sokkal inkább a „Tigris”, azaz Clemenceau francia miniszterelnök töltötte be ezt a szerepet.

A Békekonferencia munkájának irányítása formailag a Legfelső Tanács kezében volt. Az úgynevezett Tízek Tanácsa, a tényleges irányító testület az öt győztes nagyhatalom (USA, Nagy-Britannia, Franciaország, Olaszország és Japán) kormányfőjéből és külügyminiszteréből állt.

Március 24-én azonban Wilson azt javasolta, hogy a döntéshozatal meggyorsítása érdekében működjék – mintegy informálisan – egy szűkebb, négytagú tanács is, ahol kötetlenül megvitathatják a felmerülő kérdéseket.

Paul Mantoux, a francia delegáció tolmács-tisztje és jegyzőkönyvvezetője az általa 36 évvel később kiadott könyv[1] előszavában elmondja: a Négyek Tanácsa (amelyhez Japán képviselője olyankor csatlakozott, ha Japán érdekek is érintve voltak) több mint három hónapon át naponta, sőt többnyire naponta kétszer is ülésezett. A diplomáciai feladatokon túlmenően a tanácsnak valódi nemzetközi irányító szerepet is be kellett töltenie, mivel szembekerült a háború és az orosz forradalom által feldúlt Európa számos problémájával (köztük nem utolsósorban a magyarországi helyzettel és konfliktusokkal).

A Négyek Tanácsa – folytatja Mantoux – rendszerint Wilson elnök szállásán (a Villa Murat-ban – L. Gy.) ült össze, de utolsó ülését az elnök elutazása napján, a békeszerződés aláírása után, a versailles-i kastély melletti udvari operaház halljában tartotta.

Itt merült fel a jegyzőkönyvek további sorsának kérdése. Wilson annak a véleménynek adott hangot, hogy mivel az összejövetelek bizalmasak voltak, csupán a határozatok tartoznak helyetteseikre, beszélgetéseik nem! Clemenceau is ezt az álláspontot támogatta, így sine die, azaz határidő nélkül a publikálás tilalma mellett maradtak. Ezt elsőként az amerikaiak szegték meg, amikor 1942–1947-ben az Egyesült Államok külügyi okmánytár sorozatában kiadták a tárgyalások általuk készített és megőrzött jegyzőkönyveit.[2]

Mantoux a maga részéről hangsúlyozza, hogy az utóbb két kötetben franciául is kiadott dokumentum nem szó szerinti jegyzőkönyv, hanem az üléseken készített jegyzetek alapján másnap reggel gyorsírónak lediktált szöveg.

Ennyit tudunk tehát a két francia nyelvű kötetben közölt tárgyalási anyag keletkezéstörténetéről. Paul Mantoux egy szót sem ejt arról, hogy a tárgyalássorozat, s vele az ő tolmács és jegyzőkönyvező működése ezzel nem ért véget.

Wilson távozása után, 1919 július elejétől a külügyminiszterek (Lansing amerikai, Balfour brit, Pichon francia, Sonnino majd Tittoni olasz külügyminiszter) és maga Clemenceau, néha pedig Lloyd George brit miniszterelnök is, a Quai d’Orsay-n, vagyis a francia külügyminisztériumban folytatták a tárgyalásokat. Eköben meghallgatták az illetékes tábornokokat, Foch marsallt, a diplomáciai kiküldötteket (Smuts tábornokot, aki Kun Bélával tárgyalt, Sir George Clerket, akit előbb Budapestre, majd Bukarestbe küldtek), az ún. szövetséges kishatalmak (Csehszlovákia, Románia, Jugoszlávia) diplomatáit, jegyzékeket fogadtak és küldtek, határozatokat hoztak, hol a német jóvátételről, hol az orosz polgárháborús helyzetről, hol Magyarország román megszállásáról és más nemzetközi kérdésekről.

Mantoux itt is folytatta a jegyzetkészítést, de ezt az anyagot már soha nem publikálta. Még akkor sem, amikor a genfi Nemzetközi Tanulmányok Intézetének igazgatója lett.

Az írógéppel írt és sokszorosított jegyzőkönyvek eddig egyetlen ismert példányát a Párizs melletti Nanterre-ben, a Biblioteque de Documentation Internationale Contemporaineben találtam meg, Dossiérs Mantoux elnevezés alatt. Nem tudok arról, hogy ezt a hatalmas anyagot akár csak részben is publikálták vagy feldolgozták volna. Az első francia nyelvű közlés az Ádám Magda szerkesztésében megjelent Documents Diplomatiques Francais sur l’Histoire du Bassin des Carpates 1918–1932. Vol. l. (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1993) című kötetben történt.

A tolmácstiszt minden tekintetben rendkívüli munkát végzett. Több mint fél éven át rögzítette a naponta, néha egész nap folyó zsúfolt tárgyalásokat, vitákat és meghallgatásokat, ismertette és fordította az érkező jelentéseket, csatolta a bejövő és kimenő jegyzékeket. De e teljesítmény mennyiségi oldalánál is fontosabb az a drámai hitelesség és életszerűség, mellyel a tárgyalásokat – nyilván gyorsírással – rögzítette.

A magyar ügy hányattatásait és végső determináltságát talán semmilyen más leírásból nem lehet ilyen pontosan érzékelni és megérteni.

A jegyzőkönyvekből világosan kiderül, hogy a nagyhatalmak vezetői, a békecsinálók eredetileg korántsem voltak azonos véleményen Magyarország kérdését illetően. Magyarellenesnek nevezhető álláspontot elsősorban a franciák foglaltak el, közülük is leginkább Stephen Pichon külügyminiszter. Hozzá képest még Clemenceau is szinte mérsékeltnek számított.

Az angolok és az amerikaiak a tárgyalások folyamán sokkal megértőbbek voltak a magyar érvek és szempontok iránt, de végül is csaknem minden esetben engedtek a franciáknak, mert az ő érdek-súlypontjaik másutt helyezkedtek el.

1919 késő nyarától, szinte az egész őszön át, a külügyminiszterek és Clemenceau nem is annyira a magyarkérdéssel, hanem a magyarországi román megszállással és rekvirálásokkal voltak kénytelenek foglalkozni. Valamennyien pontosan érzékelték az ígérgető és manőverező román diplomácia hamisságát, ám végül mégis ennek engedtek. Az általuk is jól ismert tények nem zavarták őket. Abban a légkörben a magyar pozíció eleve vesztesnek számított, s a viták többnyire csak arról folytak, miként szorítsák vissza a román és csehszlovák területi és egyéb túlköveteléseket.

Apponyi Albert szép védőbeszéde, amely ugyanebben a körben hangzott el franciául és olaszul, érezhetően más nyelven szólt, mint amin ők beszéltek, s teljesen visszhangtalan maradt.

A „Mantoux-dosszié” magyar vonatkozású anyagából a trianoni évforduló alkalmából külön kiadvány készül az MTA Történettudományi Intézetében. Ebből közöljük az alábbi részletet, éspedig azt, ahol a Négyek Tanácsában a magyar Tanácsköztársaság kikiáltása után először esik szó hosszabban Magyarországról.

1919. március 29.


ORLANDO: Épp most érkezett Budapestről egy olasz tiszt, aki levelet hozott Borghese hercegtől. Borghese herceg, Belgrádba küldött diplomáciai képviselőnk, azon incidens után hagyta el a várost, amelyről Önök megbízóleveleivel kapcsolatban már értesültek, és most Budapesten és Bécsen keresztül útban van Olaszországba. Mivel megállott Budapesten, ahol nővére lakik, éppen ott volt az úgynevezett forradalom idején, és egy nagyon érdekes levelet küldött, melyet, ha óhajtják, lefordíttathatok.

A legfontosabb dolog, hogy az új kormány demarsot intézett Borghese herceghez, s ebben kinyilvánította, hogy a forradalmi megmozdulást inkább politikai, mintsem társadalmi okok váltották ki, hogy ez a mozgalom szocialista, de nem bolsevista, és hogy a kormány barátságos viszonyban szeretne lenni az Antanttal. Felkérték Borghese herceget, juttassa el hozzánk nyilatkozatukat vagy memorandumukat. Ő azt válaszolta nekik, hogy magánszemélyként van jelen Budapesten. Mindamellett nem tudta megtagadni, hogy eljuttassa hozzánk a memorandumot, annak a katonatisztnek az útján, akiről az imént szóltam önöknek.

Én ugyanúgy haboztam, mint Borghese herceg, hogy átadjam-e önöknek ezt a dokumentumot, de mégis jobbnak találtam, hogy megmutassam. Hozzáfűzöm, hogy a magyarok irányában nem vállaltunk semmiféle kötelezettséget.

WILSON (miután elolvasta az iratot): Ez a dokumentum nagyon érdekes, és én elhiszem, amit mond. Nem vitathatnánk-e meg azonnal azt a kérdést, hogy szövetséges missziót küldjünk Budapestre – amit egyébként e memorandum aláírója kér tőlünk?

LLOYD GEORGE: Végtére is, nem látom be, miért kezelnénk a magyarokat másként, mint a horvátokat. A horvátok, csakúgy, mint a magyarok, elszántan és az utolsó percig harcoltak ellenünk. A magyarok ugyanakkor sohasem voltak közvetlen ellenségei sem Franciaországnak, sem Angliának. Kétségkívül voltak olyan államférfiak, mint például Tisza is, akiknek nagy a felelősségük, ám őket csak egy szűk választói réteg támogatta. Mi kapcsolatot tartunk fenn a horvátokkal és a szlovénekkel, akiknek igen sok szövetséges katona halála szárad a lelkén. Miért ne kezdenénk hát tárgyalásokat a magyarokkal is?

CLEMENCEAU: Mindamellett megvárhatnánk Budapesten lévő képviselőink visszatértét. A magyar forradalmárok állítólag bebörtönözték Vix ezredest.

ORLANDO: Különös… Az ember szinte hinni kezd a telepátiában. Amit Lloyd George úr mondott az imént, pontosan megegyezik azzal, amit a magyarok mondtak Borghese hercegnek; ha a horvátokat és a lengyeleket a szövetségesek elfogadták barátaiknak; a magyarokat miért nem?

LLOYD GEORGE: A lengyelek az utolsó pillanatig harcoltak ellenünk Franciaországban.

CLEMENCEAU: Jobb lenne, ha nem döntenénk erről, csak miután megbeszélhettük ezt külügyminisztereinkkel.

WILSON: Nem tudom, nem köti-e meg őket túlságosan is a hivatalok sajátos nézőpontja, a precedensek elve és ehhez hasonlók…

LLOYD GEORGE: Legyünk képesek dönteni. Ne tegyünk úgy Magyarországgal, ahogyan Oroszországgal; elég nekünk egy Oroszország.

CLEMENCEAU: Vigyázzanak: ez a magyar kormány szövetségi ajánlatot tett a bolsevistáknak!

WILSON: Ha szavukon fogjuk őket, tehetünk valami hasznosat a békéért.

CLEMENCEAU: Én előbb elküldenék oda néhány embert, hogy megnézzék, mi a helyzet. Nem tudom, megtehetjük-e, hogy rögtön rendes missziót küldünk oda, és így kezet nyújtunk a magyaroknak.

WILSON: Végtére is nem küldtünk-e ki mindenféle vizsgálódásra felhatalmazott missziókat?

LLOYD GEORGE: Még ellenséges országokban is vannak misszióink, például Bécsben.

CLEMENCEAU: Emlékeztetem Önöket arra, hogy budapesti képviselőnket, Vix ezredest az új magyar kormány letartóztatta.

ORLANDO: A mi katonatisztünk azt mondta, hogy Vix ezredest már szabadon engedték, s ő el is utazott Belgrádba.

CLEMENCEAU: Mindenesetre jobb szeretném, ha megvárnánk, amíg híreket kapunk erről, mielőtt egy másik képviselőt küldenénk oda.

LLOYD GEORGE: Én szívesen elküldenek oda egy olyan embert, mint Smuts. (Clemenceau-hoz): Tudom, ön nem kedveli Smutsot, azután a levél után, amelyet felolvastam önnek.

CLEMENCEAU: Tisztelem őt, de jobb szeretném, ha másvalakit küldene oda. (…)

március 31.

Bevezetik Pichon, Balfour, Sonnino és Lansing urakat. [külügyminiszter]

ORLANDO: Megismétlem, amit a múlt szombaton már elmondtam a Négyek Tanácsában. Egy olasz tiszt érkezett Budapestről, és levelet hozott Borghese hercegtől, aki – mint önök is tudják – Belgrádba kinevezett diplomáciai képviselőnk, de kénytelen volt onnan visszatérni, mert megbízólevelét nem fogadták el. Visszafelé jövet Borghese herceg megállt Budapesten, ahol egyik nővére van férjnél, és éppen ott volt, amikor a forradalom lezajlott.

Az új kormány egy tagja találkozót kért tőle, és kifejtette neki, hogy ez a kormány nem akar az Antanttal szakítani. Borghese herceg azt válaszolta, hogy nincs joga nyilatkozatokat elfogadni, egy írott deklaráció továbbítását azonban nem tagadhatja meg, ha azt az ideiglenes kormány minden tagja aláírja. Ezt a deklarációt hozta el nekünk az említett katonatiszt. E dokumentumban kifejezik azon óhajukat, hogy jó viszonyt tartsanak fenn az Antanttal, s kérik, hogy küldjünk Budapestre egy szövetséges missziót.

WILSON: Összegezve, a magyarok arra kérnek bennünket, hogy ne rekesszük ki őket a Népszövetségből.

PICHON: Én teljességgel lehetetlennek tartom, hogy válaszoljunk Magyarország ideiglenes kormányának ezen kezdeményezésére. Ez a legsúlyosabb hiba lenne. Mi a helyzet valójában? A véres összeütközések miatt, amelyek a románok és magyarok közt zajlottak le Erdélyben – azon a területen, amelyről kimondtuk, hogy Romániához kell tartoznia – elhatároztuk, hogy egy semleges vonalat húzunk a küzdő felek közé. Tudattuk Budapesttel, hogy e vonal meghatározása nem prejudikálja a román–magyar határral kapcsolatos végleges döntésünket.

Mi történt ezek után? Ez máig homályban van, jóllehet Károlyi gróf távozása és az ezt követő változás alapján feltételezhető, hogy az előző kormány bukása nem kikényszerített esemény volt. Tanácsköztársaságot kiáltottak ki. Misszióink ellen lépéseket tettek, és az új kormány első ténykedése az volt, hogy közölte Leninnel, kész vele együttműködni. Most viszont az ideiglenes magyar kormány az írja nekünk, hogy nincs szövetség közte és a Szovjetek Köztársasága között. Ez nem éppen egyértelmű.

Mondanom sem kell, hogy nem kívánok beavatkozást Magyarország belügyeibe. De abban a dokumentumban, amelyet az imént olvastam el, azt kérik tőlünk, hogy kezdjünk tárgyalásokat a területi kérdésekről. Épp e területi kérdések érintik a régi magyar kormány által elnyomott népességet, a szlovákokat, az erdélyieket, a Bánát, Horvátország és Bosznia lakóit, akiknek mi megígértük a szabadságot.

Nem feledkezhetünk meg arról, hogy a magyarok a legádázabb ellenségeink közé tartoznak. A magyar kormányt arányos felelősség terheli a háború kirobbantásáért. Elég, ha Tisza szerepére utalunk. A Monarchia politikáját a magyar politika irányította, és a magyarok harcoltak ennek fenntartásáért. Most egy ellenség javasol nekünk tárgyalásokat, mégpedig olyan nemzetiségek érdekeiről, amelyeknek mi megígértük a felszabadítást. Ha elfogadjuk ezt az ajánlatot, elidegenítjük magunktól e nemzetiségeket, amelyek jelenleg szövetségeseink, vagy azok lesznek. Ezek a nemzetiségek nem értenék meg, hogy amikor mi azért vagyunk itt, hogy megállapítsuk határaikat, miért a magyarokkal tárgyalunk erről. Ami pedig Romániát illeti, kötelesek vagyunk – jobban, mint valaha – támogatni ezt az országot, egy olyan pillanatban, amikor Románia gátként szolgál a bolsevizmus ellen.

Nem tudom elfogadni, hogy tárgyalásokat kezdjünk Magyarországgal területi kérdésekről. Amikor ez a kormány azt állítja, hogy nincs szövetségben Oroszországgal, nem tudok megfeledkezni arról, hogy vezetője, Kun Béla, Lenin barátja és cinkosa volt. Felvennénk-e a kapcsolatot – szövetségeseink ellenében – egy szovjet kormánnyal? Nem lenne-e ez az Oroszországgal folytatandó tárgyalások első lépése? Ezzel egy olyan új irányban köteleznénk el magunkat, amelyet a magam részéről nem tudok elfogadni.

LANSING: Én úgy látom, hogy bennünket bizonyos felelősség terhel azért, ami Magyarországon történt. Igazságosak próbáltunk lenni, amikor kitűztünk egy demarkációs vonalat a románok és a magyarok között. Most tudnunk kellene, hogy maga a vonal igazságos-e.

A románok lépték át elsőnek a fegyverszüneti vonalat. Az ellenségeskedések leállítása érdekében szakértőink kijelöltek egy új vonalat, amely meglehetősen pontosan követi az etnikai jellemzőket. Magyarországot azonban felkértük, hogy vonuljon vissza e vonaltól száz kilométerre nyugatra. E döntés következtében a magyarok azt hitték, határuk az 1916-os román egyezmény szerinti határ lesz. Nincs olyan magyar kormány, amely ezt elfogadhatná, és ez az, ami az országot a bolsevizmusba taszította.

PICHON: Emlékeztetem önöket arra, hogy a konferencia döntéséről van szó. A kérdést alaposan megvizsgáltuk. Tábornokok jöttek el, hogy ismertessék önökkel e vizsgálódás eredményeit. Az ügy teljes ismeretében jártunk el. A magyaroknak nem tetszik, amit tettünk. De ha a konferencia most képtelen arra, hogy rákényszerítse döntését egy ellenséges államra, nem remélhetjük, hogy bárhol is meg tudjuk teremteni a békét.

Magyarország forradalommal, misszióink üldözésével válaszolt nekünk. Mi el vagyunk kötelezve Romániának, hiszen megígértük neki az erdélyiek felszabadítását. Meghúztunk egy vonalat, amelyet igazságosnak tartunk. Most talán dezavuáljuk Romániát? Ez megbocsáthatatlan hiba lenne.

(Következő számunkban folytatjuk.)

Jegyzetek

[1] P. Mantoux: Les déliberations du Conseil des quatre (24 mars – 28 juin 1919). Notes de l’Officier Interprete P. Mantoux, CNRS, Paris, 1955.

[2] Papers Relating to the Foreign Relations of the United States: 1919 The Paris Peace Conference I–XIII. Washington 1942–1947. A magyar nyelvű szemelvény válogatását lásd in.: Sorsdöntések (szerk. Gerő András) Göncöl, 1989

• Befejezetlen múlt