K. I. [Kiss Ilona]

Vissza a főcikkhez →

Hol vannak már a régi szép szovjet idők, amikor a nagyobb színházak melletti metró lépcsőin nemcsak a nagy nehezen beszerzett WC-papírkoszorúkkal szálltak alá a mélybe a moszkvai polgárok, hanem „Nincs eladó jegye?” táblával a nyakukban hirdették a szovjet színházkultúra tömegessé válását?!

Ma ennek híre-hamva sincs. Az 52 állandó moszkvai színház közül például május harmadik hetében mindössze 23 nyitott ki, ezek is csupán a jól bejáratott repertoárdarabokra szorítkoztak. Új előadásba eleve csak a legvakmerőbbek vágnak bele: például az idei szezon első számú rendező-sztárja, Roman Viktyuk, aki kétméteres férfiakkal játszatja a női főszerepet. A nép persze tódul a tollboás izgalmak látványára: a Pillangókisasszony, Cselédlányok közönsége még az olimpiai falu nagycsarnokát is megtöltötte, a százezer rubeles belépőjegyek ellenére. A Viktyuk-színház társulatának nincs állandó épülete, előadásaikra a legkülönfélébb termeket veszik bérbe. Az erotikus hatáskeltésen kívül ez a túlélés csaknem egyetlen biztosítéka: az együttesek jó része inkább vidéki haknira utazik, saját színpadát pedig éjszakai lokáloknak, éttermeknek adja bérbe, egy négyzetméter belvárosi területi bérleti díja ugyanis akár az évi 500 dollárt is elérheti.

A szovjet színházművészet „gerincét” alkotó úgynevezett akadémiai (azaz a kulturális minisztérium büdzséjéből élő) színházak rendszere (10 intézmény) az utolsókat rúgja. Nemcsak a pénzhiány fojtogatja – jó, ha ki tudják fizetni a színészeknek a nevetségesen alacsony, 200-250 ezer rubeles havi gázsit (egy közepes étteremben nem tud megebédelni ennyiből) –, hanem az igazán nagy rendezőegyéniségek hiánya is. Az év egyedüli nagy művészi eseménye a Caligula címszerepében Oleg Mensikov alakítása volt, az ugyancsak akadémiai színházként funkcionáló MOSZSZOVJET színházban, erre azonban az igazi, ám szegény színházértők nem juthattak be: ezekben az állami intézményekben még mindig mesterségesen alacsonyan tartott 3-15 000 ezer rubeles jegyeket nepperek vásárolják fel, s jobb napokon 80-100 ezer rubelért, azaz 20 dollárért adják tovább.

E szisztéma csődjét látva ebben az évben megkezdték a fővárosi önkormányzati színházak rendszerének kiépítését, amely a tervek szerint felerészben Luzskov főpolgármester pénzéből és dicsőségére, felerészben az „újoroszok” támogatásából létezne. Az első fecske a Helikon Operaház, amely az egyik legszebb belvárosi utcában, a Herzen utcában kapott helyet, miután kiebrudalták belőle az orvosok kultúrházát. A rendkívül igényes, főként e századi operákat bemutató, maroknyi létszámú új társulatot pillanatok alatt felkapták: sokak szerint ez a jövő útja, ez fogja felvenni a versenyt az olyan „brontoszauruszokkal”, mint az idén különösen hírhedtté vált Állami Nagyszínház ezerfős társulata.

Az akadémiai színházak mentése és az önkormányzati színházak létesítése mellett a harmadik túlélési stratégia a színházprivatizálás terve volt, ez azonban egyelőre csúfosan megbukott. Az első kísérlet a legendás Tagankában példátlan botrányba fulladt, az okokra persze mindenki másképp emlékezik. Az egyik verzió szerint, amikor Ljubimov visszatért kényszerű emigrációjából, s megkísérelte visszavenni birodalmát színészeivel együtt, Nyikolaj Gubenko, Gorbacsov kegyeltje s egy ideig kulturális minisztere, egyben a színház egyik főrendezője, úgy gondolta, nem azért dédelgette a színházat a nehéz években, hogy most csak úgy megváljon tőle. A végletekig elfajult helyzet ahhoz vezetett, hogy az amúgy sem túl nagy színházat kettéosztották. Ljubimov, aki állítólag elvből nem fogad el állami dotációt, önfinanszírozó színházként tartja fenn társulatát, saját térfelét bérbe adta, s gyakorlatilag csak vendégszerepel társulatával, a másik színpadon pedig Gubenko vegetál az akadémiai színházaknak járó kulturális támogatásból. A legutolsó előadás a Sirály volt, igazi tóval, igazi hattyúk úszkáltak rajta, időnként ló trappolt elő: a szemtanúk szerint ez volt a valódi vég.

Az egyedüli valóban önfinanszírozó és sikeres, nagyon jól vezetett és magas színvonalon dolgozó, leglátogatottabbnak számító színház, ahol egymilliót is megkeresnek a színészek, a Lenkom, azaz az egykori Lenini Komszomol színháza. Ez azonban még abszolút kivétel: az átlagszínházak leginkább még a gyerekelőadásokból tudnak valami hasznot húzni, de csak a színészek teljes kifacsarásával: heti 8-12 előadást tartanak a normális 4 helyett. Az előadások roppant drágák: az annak idején ugyancsak nagy hírű Jermolov Színház kisszínpadán például 5 millió rubelbe, azaz kb. 1000 dollárba került egy darab bemutatása.

• Gazdaság és társadalom