Skip to main content

Miből élnek a bécsi színházak?

Vissza a főcikkhez →


Bécs színházait a központi kormány és Bécs községtanácsa – közösen tartja el. A létesítmények csekély része állami tulajdonú, a zöm magánszínházként működik. Különleges helyzetben van két színház, amely Bécs város tulajdona. A bécsi községtanács száz százalékig fedezi a Theater an der Wien és a Raimund költségeit. Korábban Bécs városáé volt a Ronacher is, amely ma az egyetlen önfenntartó magánszínház.

Az állami színház a monarchia öröksége. Az utolsó császár négy udvari színháza – az épületekkel egyetemben – az Osztrák Köztársaság tulajdonába ment át: a Staatsoper (Operaház) a hozzá tartozó Volksoperrel, valamint a Burgtheater és kamaraszínháza, az Akademietheater költségvetési intézmény.

Az állami és a bécsi tulajdonú színházakon kívül a többinek nincs saját épülete, azt konszernektől, bankoktól – vagy például a Volkstheater a szakszervezetektől – bérlik.

A száz százalékig szövetségi tulajdonú négy színház a központi költségvetésből külön fejezetként kapja a fenntartásához szükséges összeget (tavaly összesen 2,5 milliárd schillinget). Az intézmények gazdasági működése éppoly nyilvános, s épp annyira közügy, mint a művészeti tevékenységük. Az éves mérleg vaskos kiadványban jelenik meg, s a sajtó rendelkezésére áll.

A községtanács száz százalékig fedezi a főként sikeres musicaleket játszó Theater an der Wien és a Raimund Theater költségeit. A három évvel ezelőtt felújított Ronachert, hogy megszabaduljanak a kiadásoktól, bérbe adták egy schilling jelképes összegért. Peter Schwenkow vállalta, hogy önfenntartó színházat teremt. A kísérlet olyan jól sikerült, hogy az „anyaszínház” – sokak szerint puszta féltékenységből – most perel: azt állítja, hogy bérlője szerződést szegett, és jogtalanul musicaleket játszik, elorozva előle és a Raimund elől a könnyű műfajra vágyó közönséget. A Ronacher állandó társulat nélkül, en suit rendszerben működik. Napi kiadásai a városi támogatást élvező Theater an der Wien költségeinek harmadát sem teszik ki. Drágán és nagy kihasználtsággal játszanak – ettől nyereségesek. Az összes többi magánszínház az elenyésző, a kiadások alig 0,5-3 százalékát fedező szponzorösszegektől eltekintve szubvencióból működik. Évente körülbelül 700 millió schillinget kapnak, egyharmad részben a kulturális minisztériumtól, kétharmad részben a várostól.

Különbség van az úgynevezett nagy-, illetve a közép- és kisszínpadok, valamint a független színházi csoportok finanszírozása között. Míg a nagy magánszínházak – Volkstheater, Theater in der Josefstadt, Schauspielhaus – évadra kapják a szubvenciót, a közepesek és kicsik (kb. húsz) a produkcióra.

Sem a szubvenció, sem a teljes állami vagy városi támogatás nem jelent beleszólási jogot a művészeti vagy személyi kérdésekbe.

Külön fejezet a kétszázra tehető független (szabad) színtársulat. Közülük az állandó házzal rendelkezők viszonylag jobb helyzetben vannak, hiszen elég megkapniok a produkcióra szabott szubvenciót, és máris játszhatnak. A helyiséggel nem rendelkezők részére a községtanács és a szövetség közösen fenntart egy állandó színházat – a die theater Künstlerhaust. Az intézmény intendánsa dönti el, melyik produkció kap játszási lehetőséget. A többiek „házalnak” előadásaikkal: több saját színházzal rendelkező társulat be-befogad jobb produkciókat, mások számára a város nyújt alkalmi lehetőséget – sátorban vagy más helyen. A fesztiválok biztosítják a „nagy kiugrás” lehetőségét. A független társulatok – és a kisebb színpadok – helyzete az utóbbi években stabilizálódott, kisebb a fluktuáció, kevesebb együttes tűnik el, és kevesebb új alakul.

A bécsiek megszokták a pezsgő színházi életet, ragaszkodnak hozzá, emellett valóságos az igény a „kultúra városa” besorolásra, és az idegenforgalom is szívügy. Bécs közönsége szigorú – de mindent megtesz színházaiért: elkelnek a sokszor méregdrága jegyek – a bécsi színházakban ritka az üres szék, annál gyakoribb az esti pénztár előtti reménykedő ácsorgás az utolsó pillanatig.


















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon